előfizetésem
Hírlevél
Öt nap túlélés, két nap szórakozás: rettentő káros, ha kizárólag csak hétvégén élsz
A hétfő reggeli kávé gőze mellett sokan nem az előttük álló nap lehetőségét látják, hanem átkapcsolnak egyfajta túlélő üzemmódba. Megkezdődik a visszaszámlálás, miszerint már csak öt nap, és újra itt a hétvége. Már csak hetvenkét óra, és letehetem a lantot. A mai kor emberének egyik legfőbb problémája - amiről keveset beszélünk - a halogatott jelen szindróma. Ez az a mentális állapot, amelyben az élet öröme, az önazonos létezés csupán egy távoli, tökéletes időpontra korlátozódik.
Majd hétvégén pihenek, majd a nyugdíjas éveimben utazom, amikor több a szabadságom. Majd szabadság alatt megcsinálok mindent, amire most nincs lehetőségem. De vajon miért vált a „ma” egy akadállyá, ahelyett, hogy a holnapra várnánk, vágynánk?
A halogatás pszichológiája: nem idő, hanem érzelem
A kutatások során egyre inkább bebizonyosodik: a halogatás valójában nem időgazdálkodási probléma, sokkal inkább érzelmi önszabályozási kérdés. Az ember nem feltétlenül a feladatot kerüli, hanem azt az érzést, amelyet maga a tevékenység kivált. Legyen az bizonytalanság, unalom, kudarc. Ezeket a legtöbben igyekszünk kerülni. A motivációt vizsgálva pedig már magyarázatot is adtak az időalapú motivációs elméletre. Eszerint egy feladat motiváló ereje nagymértékben megnő, ahogy közeledik a határidő. Ez az oka annak, hogy sokan csak az utolsó pillanatban képesek valóban rákoncentrálni a feladatra.
A jelenség gyökerei azonban sokkal mélyebben húzódnak a teljesítménykényszernél vagy a sikernél. Sokunk számára ugyanis a pihenés nem szükséglet, hanem jutalom, amit ki kell érdemelni. Ez a felfogás hozza létre a terminális egzisztencia illúzióját. Ilyenkor úgy teszünk, mintha az életünk valódi része még el sem kezdődött volna, csak az előszobában várakozunk arra, hogy beengedjenek bennünket.
Rendben van a család, a munka és a pénz is, mégis reggeltől estig szorongok
Harmut Rosa német szociológus rámutat arra: „a technológiai és a társadalmi tempó fokozódása paradox módon belső mozdulatlansághoz vezet. Hiába érünk el tehát több célt egységnyi idő alatt, az élmények mélysége elvész. A jelen kiüresedik, a készenléti állapot pedig felemészti azt a mentális kapacitást, amely a pillanat megéléséhez szükséges lenne.” Rosa szerint ez a dinamikus stagnálás, miközben hatalmas sebességgel rohanunk előre, de közben csak egy helyben topogunk, mert a belső világunk képtelen követni a külső események sebességét.
Munkás hétköznapok, szent hétvégék
A modern társadalom éles határvonalat húzott a produktivitás és az emberség közé. A hétköznapokban éljük az életünket, ekkor vagyunk hatékony munkavállalók, logisztikázzuk ki a családi életet, fizetjük az adót, intézzük a vásárlásokat. Az érzelmi, kreatív és kapcsolati igényeinket pedig nagyjából arra a szűk negyvennyolc órás sávba szorítjuk be, amit úgy hívnak: hétvége. Ez azonban fenntarthatatlan.
Amikor a „majd hétvégén” ígérete válik az egyetlen hajtóerővé az életünkben, akkor az az öt nap önkéntelenül is ellenséggé válik. Ekkor megjelenik az idő-anorexia. Bizony, már ennek is van neve. Ez az az érzés, hogy sosincs elég időnk önmagunkra, ezért érzelmileg elszigetelődünk a saját jelenünktől. A baráti vacsorák, a gyerekekkel töltött idő, a csendes megfigyelés pillanatai csak amolyan zajként vannak jelen az életünkben.
Slow living: A tökéletesség hajszolása kiégéshez vezet, ezért keresik egyre többen a lelassulást - szakértőkkel beszélgettünk
„Sok magas teljesítményű ember számára a jövő pszichológiai menedékké válik. Itt még minden kontrollálható, optimalizálható. A jelen ezzel szemben kiszámíthatatlan, érzelmileg terhelt és nem mindig felel meg a belső elvárásoknak. A teljesítményorientált identitás gyakran arra épül, hogy az értékesség feltétele a folyamatos fejlődés, így a „majd” ígérete biztonságosabb, mint a „most” tökéletlensége.” - emelték ki a NyugiZóna Project alapítói.
Kovács Tünde önismereti tanácsadóként, mindfulness, life- és ifjúsági coachként segíti az emberek életét, Boukortt Meryem pedig kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató. Ők ketten együtt teret adnak a tudatos jelenlétnek és a kreatív önfelfedezésnek. Hozzátették, hogy a halogatás akkor lép túl az időmenedzsment kérdésén, amikor nem konkrét feladatok csúsznak, hanem maga az élet élmény szintje kerül későbbre: pihenés, öröm, kapcsolódás, sőt akár a siker megélése is.
„Ilyenkor nem szervezési hiányosságról beszélünk, hanem egy identitásszintű működésről, amely az önértékelést a jövőbeni teljesítményhez köti. A pihenés bűntudattal jár, a cél elérése után pedig nincs megérkezés, csak a következő bizonyítás. A fordulópont az, amikor a kérdés nem az, hogyan legyek hatékonyabb, hanem az: miért nem biztonságos számomra a jelenben létezni.”
Veszélyes neurobiológiai játék
Amikor azt mondjuk: majd hétvégén pihenünk, azzal az agyunkat terheljük, azzal szórakozunk. A várakozás öröme ugyanis rövid távon motiváló lehet, de amikor már kizárólag ez az egy örömforrásunk van a mindennapokban, akkor bizony a szervezetünk elszokik a nyugalmi állapotban átélt elégedettségtől. A stresszhormonok - mint a kortizol - állandó szinten tartása miatt, hiába érjük el a hétvégét, nem megkönnyebbülést fogunk érezni, hanem leeresztési sokkot. És igen, ez már egy olyan probléma, amit úgy hívnak: szabadidős betegség.
Ebben az esetben leesik az adrenalin-szint, az immunrendszer sem az igazi, és jön is a megfázás, a migrén, a fájdalmak. Az agyunk pedig, mivelhogy hozzászokott a folyamatos ingerhez, a csendes hétvégét nem pihenésnek éli meg, hanem fenyegetésnek. Ebből fakad a nyugtalanság, a folyamatos telefonnyomkodás és a feszültség, amit csak a hétfő gyógyít meg azzal, hogy újra visszakerülünk a mókuskerékbe.
Az érzelmeink megélésének korlátozása
A halogatott jelen egyik legfájdalmasabb következménye, hogy az emberi kapcsolataink is elértéktelenednek. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy az érzelmi életünket a szabadság idejére helyezzük át. Sokan úgy vannak vele, majd a nyaraláson megbeszélik a házastársukkal a dolgaikat, vagy majd a szünetben jobban odafigyelnek a gyerekre, többet foglalkoznak vele. Ezzel azonban azt üzenjük nekik, és persze ezzel együtt magunknak is, hogy a hétköznapi énjük nem elég fontos ahhoz, hogy akkor is figyelmet kapjanak.
A kapcsolatok azonban nem korlátozhatóak le negyvennyolc órára. Nem nagy gesztusukból, hétvégi vagy nyaralás alatt lefolytatott 2-3 órás beszélgetésekből lesznek valódiak és tartósak. Sokkal inkább a hétköznapi, apró dolgoktól, interakcióktól. Lehet ez egy „milyen volt a napod?” kérdés, amit ha kiiktatunk a napjainkból, akkor csak az üresség és a feszengés marad.
Ezzel az egyszerű, kétlépéses technikával sokat tehetsz a mentális egészségedért
A jelen visszahúzódása
Hogyan lehet vajon kitörni ebből az időhurokból? A megoldás ritkán az, hogy elmegyünk egy világkörüli útra vagy életmódot váltunk. Azok, akik mindent hátrahagyva próbálnak meg élni, gyakran viszik magukkal a tengerpartra is a teljesítménykényszert, ahol fontos a tökéletes fotó, a rengeteg élmény, a sok látnivaló.
A modern pszichológia éppen ezért már nem az „apró örömök”, hanem a mikro-jelenlét kifejezést használja. Ez azt jelenti, hogy egy szerda esti tízperces sétának vagy egy péntek reggeli kávénak is lehet ugyanolyan kapcsolati hatása, mintha elmentünk volna két hétre nyaralni a párunkkal. De ezen idő dolgozni. Rá kell jönnünk arra, hogy számunkra melyik megoldás válik be, melyik az az apró tényező, amely valóban hosszú távon is jelen lehet azon a bizonyos kedd estén vagy csütörtök reggelen.
Az elején érdemes lehet rutinként tekinteni rá, hogy néhány hét elteltével már inkább igény legyen arra az apró puszira, közösen elfogyasztott kávéra, vagy az esti filmnézésre. Nem szabad kizárólag a hétvégére tartogatni az életet, fontos lenne beilleszteni azt a hétköznapjainkba is.
