előfizetésem
Hírlevél
Szakértő mondja el, milyen fajta családban nőnek fel a legboldogabban a gyerekek
Az ideális családról alkotott kép gyakran meseszerű és makulátlan, ám a valóság ennél jóval összetettebb. Mégis éppen ezek a tökéletlenségek, konfliktusok és kihívások adják a családi kapcsolatok valódi mélységét és hitelességét. De kezdjük az elején: létezik ideális család?
Ugyan a filmekben és a mesékben gyönyörűen ábrázolják az ideális családot, a valóságban nem mindenki nő fel ideálisnak nevezhető környezetben. Tamás Stella klinikai szakpszichológus jelölttel, a Mindset Pszichológia munkatársával arról beszélgettünk, hogy korántsem minden család mondható tökéletesnek, még akkor sem, ha kívülről annak látszik. Súrlódások mindenütt vannak, de nem is azok miatt kell aggódni.
„Nincs olyan, hogy ideális családmodell” – kezdi Tamás Stella. Szakmailag a család nem skatulyázható be számok vagy nemek alapján. A családok formái vagy sokszínűsége nem határozza meg azok működését. Egy gyermekét egyedül nevelő anyuka is alkothat harmonikus családot, ugyanúgy, mint az, akinek több nevelőszülője van. „Azt fontos tisztázni, hogy a családot általában rendszerként szoktuk értelmezni, és rendszernek tekintjük. Ez akkor működik kiegyensúlyozottan, ha a családtagok között stabil, érzelmileg kiszámítható, biztonságos kapcsolat van. Teljesen mindegy, hogy egyszülős családokról, mozaikcsaládokról, vagy azonos nemű szülőkről beszélünk.”
A szakember arra hívja fel a figyelmet, hogy a lényeg a gyermekek fejlődésének kimenetele. A kapcsolati mintázatok minősége – vagyis az, hogy a tagok között milyen a kapcsolat és az érzelmi légkör – van a legnagyobb hatással a gyermekek fejlődésére. „Borzasztóan fontos a kommunikáció minősége. A gyermeknek ugyanis mernie kell kifejezni magát és elmondani, hogy mit szeretne, vagy hogy mi mit vált ki belőle. A szülők erre való nyitottsága is kiemelten fontos tényező. A határokat és a szerepeket mindenképpen tiszteletben kell tartani, hiszen ez az alappillére annak, hogy egy rendszer – jelen esetben egy család – minél jobban működjön.”
Lehet, hogy jót akarnak, de ne engedd, hogy a családod beleszóljon a kapcsolatodba
Támogatás és elfogadás
Minden kapcsolat alapja – így egy családé is –, hogy a tagok támogatóak és elfogadóak legyenek. Ezen felül nem igazán létezik úgynevezett steril környezet, vagyis minden családban adódnak konfliktusok, veszekedések. „Minden szülőnek, aki engem felkeres, azt szoktam mondani, hogy nem feltétlenül baj, ha a gyermek látja, hogy a szülők vitáznak. Nem mindig van energia a konszolidált és kulturált véleményütköztetésre. Nem gondolnánk, de talán elmondhatjuk, hogy mindenhol előfordul ilyen. Nem az a baj, ha a gyerek ennek szem- és fültanúja. A nehézségek akkor kezdődnek, ha a gyermek nem látja ennek feloldását.”
Stella hangsúlyozza, hogy a feszültségeket érdemes úgy feloldani, hogy a gyerekek megtapasztalják ennek ívét. Nem kell nagy dolgokra gondolni: elég, ha az ember annyit mond: „Ne haragudj, hogy ingerültebben szóltam hozzád.” Erre elég annyi válasznak, hogy „Semmi gond”, és zárulhat a dolog egy öleléssel. „Ez azért nagyon jó, mert egy gyerek ilyenkor tanulja meg, hogy nem baj, ha vannak viták, vagy ha ő is kimondja és ütközteti a véleményét. A feloldásból pedig látni fogja, hogy emellett a bocsánatkérés is fontos, mert azt is ki kell mondani, és el kell tudni fogadni is.”
Ha a feszültségek mindig be vannak söpörve a szőnyeg alá, akkor a gyerek nem egészséges konfliktuskezelési mintát sajátít el, hanem egy működésképtelen alapot.
Nevelési modellek
Nem feltétlenül beszélhetünk tökéletes nevelési modellről. A klasszikus stílusok mellett több modern is létezik. Az ezredforduló óta egyre elterjedtebbek a tudatos nevelési módszerek, amelyek keretein belül a szeretetteljes környezet és reakciók adják meg az otthon melegét. „Egyes családok autoriter nevelési stílusban nevelik gyermekeiket, amelynek egyik következménye, hogy a fegyelem miatt a gyermek szorong, ráadásul az önállósága is sérül. Ez leginkább kamaszkorban szokott megnyilvánulni. Az ilyen nevelési stílusban részesült gyermekek később sem képesek igazán kiállni saját magukért.”
A demokratikus vagy kooperatív stílus talán a legmegfelelőbb a családtagok számára, hiszen a döntéshozatal meg van osztva. Ennek lényege, hogy a határok és a szabályrendszer rugalmas, a gyermek is be van vonva a döntéshozatalba. Ettől persze még a felnőttek vezetik a családot, de számít és el van fogadva a gyermek véleménye. Ez a stílus érzelmileg sokkal pozitívabb: a gyermekek érzelmileg stabilabbak és rugalmasabbak lesznek az élet viszontagságaival szemben.
„Létezik egy úgynevezett »megengedő« stílus, ahol semmilyen iránymutatás és szabály nem létezik. Ennek következménye azonban, hogy a gyerek kénytelen saját maga dönteni, ami miatt bizonytalan lehet később. Ezek a gyerekek nem igazán tudnak bánni az érzelmeik és indulataik szabályozásával.”
A családi örökség nem a génjeidben van, hanem a döntéseidben
A klasszikus stílusok mellett ma már olyan modellek is elterjedtek, amelyek a válaszkész szülőre és a szeretetteljes környezetre fókuszálnak. A rohanó világ sajátja, hogy sokan érzelmileg nem igazán vonódnak bele a gyermek életébe, ennek megfelelően egyre ridegebb családokkal találkozhatunk. „Mindezek tudatában nem létezik etalon modell, de érdemes szem előtt tartani, hogy a család minden tagjának jó legyen az otthon környezete. Megfelelő keretek között a legtöbb dolgot meg lehet beszélni, és olyan kompromisszumot alkotni, amely még engedi a másikat élni. Fontos egy gyereknek, hogy megtapasztalhassa: neki is van szava, őt is meghallgatják. Ésszerű keretek között érdemes mozogni.”
Szerepek a mozaikcsaládban
Sokan aggódnak amiatt – és érdemes róla beszélni –, hogy a mozaikcsaládokban hogyan alakul a gyermekek fejlődése. Amennyiben az egyik vagy mindkét szülő újraházasodik, keveredhetnek a nevelési stílusok, és a gyerek nehezebben alkalmazkodhat az eltérésekhez.„Nagyon sokszor jelentkezik az a tévhit az emberekben, hogy a mozaikcsalád csak rosszul funkcionálhat. Látszik ugyan a mozaikcsaládban felnövő gyerekeknél egy eltérő fejlődési ív, de ez azért van, mert a tagok másféle konfliktusokkal szembesülhetnek. Alapvetően egy-egy új szerep kialakítása és megbeszélése nagyon fontos.”
A különböző szabályrendszerek összehangolása alakíthat a nevelési és fejlődési íven. Időbe kerül, amíg ezeket mindenki elfogadja, és összehangolják a menetet és az időrendet. A testvéri, féltestvéri viszonynak is rendeződnie kell, amely szintén konfliktusalapokat hozhat létre. „Ezek azok a kihívások, amelyekkel meg kell küzdeni. Az esetleges krízispontokat mindig tisztázni kell, és át kell beszélni. Megfelelő kommunikációval remélhetőleg gördülékenyen fog menni az alkalmazkodás a családtagok számára.”
Bár az „ideális család” képe gyakran él bennünk – filmek, mesék vagy társadalmi elvárások formájában –, a valóság sokkal árnyaltabb és emberibb. Nincs egyetlen tökéletes modell, amelyhez mindenkinek alkalmazkodnia kellene. A család működését nem a formája, hanem a benne élők kapcsolatai, kommunikációja és érzelmi biztonsága határozza meg. A konfliktusok, súrlódások, új szerepek és változások mind természetes részei az együttélésnek, és megfelelő kommunikációval, odafigyeléssel, illetve rugalmas alkalmazkodással a családi rendszer megerősödhet általuk. Végső soron minden család akkor működik jól, ha tagjai valódi figyelmet, elfogadást és szeretetet kapnak egymástól.
