előfizetésem
Hírlevél
Receptre írnánk fel ezt a filmet mindenkinek, aki mozaikcsaládban él
Az Arnaud és Jean-Marie Larrieu testvérpár 2024-es filmje a mozaikcsaládok egyik központi dilemmáját járja körül: törvényszerű-e, hogy egy gyerek a vér szerinti apjához kötődik jobban?
A Jim története egy, Pierric Bailly regényén alapuló adaptáció, melynek központi figurája valójában nem Jim, a kisfiú, hanem a Karim Leklou által érzékenyen megformált Aymeric. Ő a csendes, visszahúzódó nevelőapa, aki passzívan szenvedi el az élet legigazságtalanabb helyzeteit is. Bailly regénye több, mint 25 évet ölel fel és központi témája a főhős cselekvőképtelenségből eredő belső drámája.
A film történetvezetése sem elsősorban a fizikai cselekményre, hanem a karakterek belső konfliktusaira koncentrál – az apró gesztusok, az érzelmi visszafogottság teremtik meg a dráma intenzitását. Valójában Aymeric személyiségének leképezése: a látszólagos nyugalom és a belső bizonytalanság, a csendes, de erőteljes érzelmi válaszok adják a cselekmény dinamikáját.
Ez a nevelőapák sorsa?
Aymeric és Florence (Laetitia Dosch) korábban kollégák voltak, de a férfi tudtán kívül belekeveredett egy betöréses rablásba, ahol végül ő vitte el a balhét és börtönbe került. Szabadulását követően próbál újra beilleszkedni a vidéki kisváros közösségébe, mikor összefut Florence-szal, aki éppen gyereket vár egy nős férfitól, aki tudomást sem akar venni a helyzetről. Nem tűnik szerelemnek, ami köztük kialakul, inkább egy laza egymásba kapaszkodás az, amit a kis Jim születése fűz igazi, szoros kapcsolattá.
A nő anyjához költöznek, egy festői tanyára a hegyekbe, ahol igazi családként élnek: Aymeric nemcsak apja helyett apja, de legjobb barátja, játszótársa, szövetségese és egy kicsit anyja is Jimnek, mivel Florence anyaként sem képes mély érzelmi elköteleződésre. Az első drámai fordulat a vér szerinti apa, Christophe (Bertrand Belin) felbukkanása: felesége és két lánya meghalt egy autóbalesetben, ezért soha nem látott fia felkeresésével próbálja pótolni az életében keletkezett űrt.
A hét éves Jim (Eol Personne) elutasítóan fogadja a kelletlen, iszákos férfit, de lassan kiderül, hogy Florence tettetett közönye mögött korábban valódi érzelmek húzódtak, melyek szép lassan új életre kelnek és Christophe kihasználja őket. Aymeric szép lassan kiszorul Florence és Jim életéből, amit ő és a kisfiú rosszul élnek meg – minden erejükkel ragaszkodnak a kapcsolattartáshoz. Christophe Florence anyjának halálát követően ráveszi a nőt, hogy adja el a tanyát és kezdjenek új életet hárman, Kanadában.
Ezt a filmet minden nőnek látnia kell, éljen bárhol is a világon
Florence vakon követi és ez a döntés hozza el a második drámai fordulatot a filmben, mivel a költözés egyik célja Jim elszakítása a nevelőapjától, akinek nincsenek szülői jogai, így beleszólása sem az események alakulásába. Aymericnek évekre van szüksége, hogy talpra álljon a törést követően: hazaköltözik a szülőfalujába, a családja támogatásával megvesz egy öreg házat, felújítja. Közben találkozik Oliviával (Sara Giraudeau), a technoőrült irodalomtanárnővel, akitől végre visszakapja azt az elfogadást és türelmes szeretetet, amit ő feltétel nélkül ad másoknak.
Ezalatt eltelt 15 év és a nehezen megtalált nyugalmat először Florence felbukkanása borzolja össze, majd őt követi az immár 23 éves Jim is. Csakhogy korábbi eltűnésük mögött fájdalmas történet húzódik meg, melyben Aymeric (ahogy ifjúkorában a betörésben), tudtán és akaratán kívül fontos szerepet kapott… Kialakul tehát a harmadik drámai fordulat – de Aymeric már nincs egyedül ebben a problémában és Olivia segít tisztázni a körülményeket.
Tökéletesen megkomponált alkotás
Karim Leklou Aymeric megformálásáért 2024-ben, az 50. Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a Greta Gerwig által vezetett zsűri fődíját, mint a legjobb férfi főszereplő, maga a film pedig a Brüsszeli Nemzetközi Filmfesztivál legjobb filmnek járó nagydíját nyerte el. A film a rendezőpáros korábbi munkáihoz hasonlóan egy nagyon pontosan felépített, tökéletesen megkomponált alkotás – Karim Leklou egy interjúban viccesen meg is jegyezte velük kapcsolatban, hogy az improvizáció szót hírből sem ismerik.
Erről árulkodnak a lassú, megfontolt kameramozgások is, melyeknek köszönhetően a szereplők legapróbb gesztusai, az arckifejezésük, a legfinomabb mozdulatok is láthatóvá, megfigyelhetővé válnak. A kamera nem passzív megfigyelő, hanem aktív résztvevő, mely lehetővé teszi a mély érzelmi bevonódás lehetőségét a néző számára. Az intim, finom fényhatások, a zene és a vágás ritmusa segítenek abban, hogy a jelenetekből ne egy megkomponált drámai feszültséget, hanem a személyes, belső küzdelmek érzelmi mélységét érzékeljük.
A Jim története a csendes pillanatok drámája, mely teret ad a saját érzelmeink megélésének is.