Bán Mór: „A múlt elől nincs menekvés” - interjú a Hunyadi írójával

Bán Mór neve összeforrt a Hunyadi-sorozattal, kevesen tudják azonban, hogy saját művei közül egyelőre nem a monumentális regényfolyam áll hozzá legközelebb. A kecskeméti íróval nemcsak inspiráló könyvélményekről és képregényekről beszélgettünk, de azt is elárulta, mi jelenti a tökéletes hátteret a regényíráshoz.

Milyen hatással voltak a könyvek a gyermekévekre?

Meghatározó volt számomra az olvasás. Olyan szerencsés gyerekkorom volt, hogy édesanyám rengeteget olvasott fel nekem, nagyapám rengeteget mesélt, és a könyv szeretete, a könyvgyűjtés magától értetődő volt számomra. Szerencsésnek érzem magam amiatt is, hogy olyan időszakban nőttem fel, amikor nem volt internet, ezért a korosztályom rengeteg regényt olvasott. Faltuk a könyveket: az ifjúsági és történelmi regényeket éppúgy, mint a fantasztikus történeteket.

Az olvasás mellett mi volt az első lépés az íróvá válás útján? Szerelmes versek kamaszkorban? Vagy már a kezdet kezdetén is egy epikus hőstörténet megírása volt a fő cél?

Verseket nem írtam, inkább képregényeket rajzolgattam kisiskolás koromban; ezeken keresztül képzeltem el a történeteket. Akkoriban a Füles magazinban jelentek meg képregények, és a francia Pifhez is hozzá lehetett jutni. Eredetileg rajzoló akartam lenni, de a rajztudásom nem volt elegendő, hogy ezt a pályát válasszam.

Kádár L. Gellért: „A testem létfontosságú iránytű”

Helyette jött az irodalom.

Igen, bár nem vezetett egyenes út az íráshoz sem. Nyolcadikos koromban nem álltam túl jól magyarból, ezért kitaláltam, hogy megjelentetek egy regényt a megyei napilapban, hogy felfelé húzzam az év végi jegyem. Végül egy hosszú novella született az elhatározásból, amely egy fantasztikus történet volt, és Időzónában címmel jelent meg a Petőfi Népében. Hatalmas siker lett, mert akkoriban még óriási példányszámban jelentek meg a megyei napilapok.

A zajos sikert követően további írások születtek?

A megjelenés után hosszú időn keresztül nem írtam, nem készültem erre a pályára, mert mindig úgy éreztem, hogy az írás roppant nehéz és sok időt elvesz. A kötelező sorkatonai szolgálat alatt változott meg valami bennem. A hosszú őrségek alatt különböző történeteket találtam ki unalmamban, amelyeket reggelre legtöbbször elfelejtettem. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy megpróbálhatnám leírni ezeket. A leszerelés után sci-fi és fantasy regényeket, ill. novellákat kezdtem írni. Bár ezek már megjelentek kiadásban, de még ekkor sem olyan szándékkal küldtem el őket kiadóknak, hogy feltétlenül író leszek. Ez az egész inkább csak hobbi volt számomra.

Hogy lett a sci-fi/fantasy műfajából fordulat a történelmi regény felé?

Olvasóként faltam a történelmi regényeket, nagy rajongója vagyok a műfajnak, mindig is érdekelt a történelem. Akkor merült fel bennem, hogy én magam is írjak ilyen műveket, amikor nem találtam a magyar könyvpiacon olyan munkákat, amelyeket szívesen olvastam volna. Hiányoztak a magyar történelem korszakait feldolgozó regénysorozatok. Sokat beszélgettem szerkesztőkkel, kiadókkal, kerestem az okokat. A válasz egészen banális volt: a magyar írók ugyanis nem írtak ilyeneket. Ezt felfoghatatlannak tartottam, mert nagyon gazdag a történelmünk, ezért szükségét éreztem annak, hogy mások is megismerjék, és erőt merítsenek belőle.

Melyik történelmi regény volt a legmeghatározóbb olvasmányélmény?

Szeretem a magyar irodalom klasszikusait: Jókait, Mórát, Mikszáthot, Gárdonyit. Hihetetlenül sok témát dolgoztak fel. Ha ki kéne emelnem egyetlen művet, amely nagy hatással volt rám kisiskolás koromban, a Láthatatlan embert mondanám Gárdonyitól. Negyedik-ötödik osztályban már faltam az ilyen típusú műveket. Utána jött az Elátkozott királyok, a Francia história és Mika Waltari, Fehér Tibor, Passuth László.

És melyik történelmi korszak? A Hunyadiak kora?

Nem tudnék egyet kiemelni, a magyar korszakok közül mindet szeretem. A Hunyadi-korral ifjúsági regényeken keresztül, de mindig hiányérzetem volt, mert nem kaptam átfogó képet a korszakról. Idővel egyre nőtt bennem a kíváncsiság, hogy hogyan tudnék erről a legtöbbet olvasni. Ez volt az egyik inspiráció számomra.

Törőcsik Franciska: „Hálás vagyok a testemnek - de nagyon fegyelmezett életet élek”

Mikor fogalmazódott meg először a Hunyadi-regényfolyam gondolata?

Ez valamikor 1999 környékén történt. Akkor már egyre jobban előtérbe került nálam, hogy ha nem tudok mástól olvasni ilyen regényfolyamot, megpróbálok én írni egyet. Aztán a kezembe került az egyik, ’80-as években készült írásom, ami egy képregényforgatókönyv volt a várnai hadjáratról, és Az utolsó kereszteshadjárat címet kapta. Régóta ott motoszkált bennem ez a korszak és néhány karakter, de riasztó volt számomra, hogy mennyi munkával járna a megírása.

Mennyi idő volt, mire szélesebb körben is megismerte az olvasóközönség a Hunyadit és Bán Mór nevét?

Az első hat–nyolc év nagyon nehéz volt. Ugyan sorra jelentek meg a Hunyadi-kötetek, de semmilyen támogatást nem kaptam. Nem írtak a regényekről a lapok, nem kerültek bele a közbeszédbe, észre sem akarták venni őket. Az olvasók viszont hamar rájuk találtak. A Hunyadi sikerét ők teremtették meg, hiszen ajánlották a rokonaiknak, munkatársaiknak, barátaiknak; évről évre nőtt az olvasótábor, folyamatosan kellett utánnyomni a korábbi köteteket. Pár év elteltével már megjelent egy-egy interjú, de ez egy lassú folyamat volt.

A nulláról indultam, és csak az olvasóknak köszönhetem, hogy rám találtak.

Egy idő után már a könyvesboltok is kint tartották a sorozat köteteit a polcokon. Állandósult az olvasói érdeklődés. Jó érzéssel tölt el, hogy a kiadóval erőteljesen megvetettük a lábunkat a könyvpiacon, és a Hunyadi sikere kikövezte az utat más szerzőknek is, a történelmi regény műfaja pedig előkelő helyre került.

A siker magától értetődő volt?

Nagyon reméltem, hogy a Hunyadi nem maradhat észrevétlen, hittem a pozitív fogadtatásban, de a siker mértékét nem tudtam előre meghatározni. Meglepő volt az állandósuló tendencia, miszerint egyre többen veszik, egyre többen ismerik meg. Mindig van a könyveknek is egy felfutási szakasza, de nálunk ez a felfelé ívelő szakasz állandósult, a lefelé ívelő szakasz pedig elmaradt. Ez rengeteg inspirációt adott. Tartottam ugyanis a legelején attól, hogy elvesztem a lelkesedésem, de az állandósuló olvasói érdeklődés erőt adott.

Milyen visszajelzések szoktak érkezni az olvasóktól?

Íróként annak örülök, hogy legtöbbször a regények filmszerűségét emelik ki. Sokan úgy olvassák, hogy egy mozit látnak a belső vásznukon, a képzeletükben. Ezt a hatást szerettem volna elérni. Öröm hallani, mikor azt mondják az olvasók, hogy nem tudják letenni a könyveket. A tévésorozat is sok új olvasót hozott, közülük többen is arról számoltak be, hogy egy–másfél hónap alatt elolvasták az összes eddigi Hunyadi-regényem. Valaki csak azért vett ki két hét szabadságot, hogy el tudja olvasni az egészet.

Ez nagy dicséret. Valakinek a csaták, valakinek az intrika tetszik. Zavarba ejtően jó érzés, hogy nagy a szórás az olvasók életkorában. Arra számítottam, hogy nem lesznek női olvasóim, mert a középkor borzalmait grafikusan ábrázoltam, és a csatajelenetek is inkább a férfiakat szokták lekötni, de sok nő olvassa a regényeimet.

A képszerű fogalmazás tanult dolog, vagy ez ösztönösen jön?

Nem tanultam ilyesmit. Viszont elképesztő módon fejleszthetők a meglévő képességek sok-sok olvasással. Abból is tanulhatunk, ha belefutunk egy olyan könyvbe, ami nem tetszik, mert ilyenkor megfogalmazódhat bennünk a gondolat, hogy „én ezt jobban is meg tudnám írni.” A rossz könyvek is inspirálhatnak. Értelemszerűen, ha tudjuk, hogy milyen regények tetszenek nekünk, az is ösztönözhet arra, hogy ugyanazt a hatást érjük el mi is.

Engem magával ragadott A rózsa neve Umberto Ecótól, főleg a vizualitása és az elbeszéléstechnikája miatt. A fejemet fogtam, és azon töprengtem, hogy lehet így írni. Herman Wouk is ilyen volt számomra. Autodidaktaként figyeltem, milyen a szöveg ritmusa, a leíró részek és a párbeszédek aránya. Erre persze csak második és harmadik olvasásra tudtam koncentrálni, mert amikor először találkoztam a szövegekkel, magukkal ragadtak a történetek. A legtöbb író számára ez a legkézenfekvőbb módja a tanulásnak, fejlődésnek.

Ezek voltak Jane Godall utolsó szavai - A Netflix dokumentumfilmjét mindnekinek látnia kell

A saját könyvek közül melyik a legfontosabb mű?

Talán egy olyan könyvet mondanék, ami nem regény. A személyes hangvételű Morgatópróba című tárcanovella-gyűjteményem 2023-ban jelent meg magánkiadásban, kis példányszámban, és az életem, ill. az újságírói munkám egy-egy olyan epizódját örökíti meg, amely meghatározó volt számomra. Ide sorolom például a haditudósítóként szerzett élményeim is.

Fiatal koromban a délszláv háborúban, Szlavóniában, Horvátországban dolgoztam; később pedig Afganisztánból és Irakból írtam tudósításokat, riportokat. Visszatérve az eredeti kérdésre, ha elkészül a hiányzó két kötet, és a maga tizennégy részével teljessé válik a Hunyadi-sorozat, erre leszek a legbüszkébb, ebben ugyanis benne van a személyiségem és negyed évszázadnyi munkám.

A regények szereplői közül akad olyan karakter, aki különösen fontos, vagy akivel erősebb a kötődés?

Van néhány, aki már az életem részévé vált; csaknem az életem felét velük éltem, velük kelek, velük fekszem, mindig ott vannak a gondolataimban. A leginkább talán Vitéz János karaktere áll hozzám közel, aki bár nem főszereplője a történetnek, de meghatározó szürke eminenciásként, diplomataként és esztergomi érsekként hihetetlen hatással volt Hunyadi döntéseire.