előfizetésem
Hírlevél
Maggie Gyllenhaal filmje, A menyasszony! egy testhorrorba ágyazott feminista kiáltvány lett
Az elmúlt időszakban több helyről is visszaköszönt az őrült tudós és szörnyének klasszikus története, elég, ha a 2025-ös Netflix-filmre gondolunk Jacob Elordival, de a Vígszínház is épp február végén mutatta be Frankenstein - A modern Prométheusz című színdarabját. Maggie Gyllenhaal most megjelent filmje azonban nem a teremtménnyel, hanem annak párjával foglalkozik, és ezzel olyan témákra világít rá mesterien, mint a nők kiszolgáltatottsága és háttérbe szorítása.
Az 1930-as évek Chicagójában Frankenstein magányos teremtménye (Christian Bale) egy radikális szemléletű tudóst kér fel – aki történetesen nő (Annette Bening) – hogy alkosson neki társat. Egy meggyilkolt fiatal prostituáltat keltenek életre – ő lesz A menyasszony (Jessie Buckley), aki így kétszeresen válik erőszak áldozatává: először, mikor meggyilkolták, majd, mikor akarata ellenére felélesztették.
Miért A Menyasszony?
Mert a lány nem akar senki „menyasszonyává” válni – ebben a kényszerűen visszakapott létben szeretne kizárólag önmaga lenni és minden tette az önrendelkezés visszaszerzésére irányul. Jessie Buckley alakítása elsöprően dinamikus, elementáris erejű – benne van a veszteségek miatt érzett fájdalom, a bosszú és néha a fáradt cinizmus is az őket körülvevő világ miatt, mely az elpusztításukra szövetkezik.
Christian Bale a teremtmény bőrébe bújva megindítóan szánnivaló, de szerethető, aki hitelesen megmutatja a magányban szocializálódott gyermeteg lény sérülékenységét és a benne lakó erőszakszörnyet is. A történet nem klasszikus romantikus mese: szenvedély, erőszak, társadalmi lázadás és identitáskeresés fonódik össze, miközben a két teremtmény - a halálban darabokra zúzott, felélesztett nő és az emberi maradványokból összetákolt, majd ezután életre hívott férfi - törvényen kívüli szerelmespárként sodródik egyre szélsőségesebb helyzetekbe egy bizarr road movie keretében, mint Bonnie és Clyde. Hogy aztán Rómeó és Júliaként végezzék egy műtőasztalon – ahol mindketten létrejöttek.
Mary Shelley Frankensteinjétől Gyllenhaal filmjéig
Mary Shelley Frankenstein; avagy a modern Prométheusz című, 1818-ban megjelent regénye a modern irodalom egyik alapszövege: egyszerre tekinthető gótikus rémregénynek, filozófiai allegóriának és a tudományos-fantasztikum egyik legkorábbi előfutárának. A maga korában Shelley műve csak név nélkül jelenhetett meg és a suttogópropaganda a férjének tulajdonította, évtizedekkel később került nyilvánosságra az író valódi személye. A műben a hangsúly jellemzően Victor Frankenstein és teremtménye viszonyára, a tudományos gőg kritikájára és a „szörny” erkölcsi státuszára helyeződött.
Ki volt a nő, aki mindössze 18 évesen lerakta a horror műfajának alapkövét?
A regény egyik legfontosabb, mégis leginkább háttérbe szoruló eleme azonban a meg nem született női teremtmény alakja. Maggie Gyllenhaal filmje nem egyszerűen újraértelmezi Shelley történetét, hanem tudatosan erre a hiányra épít. A film azt a kérdést teszi fel, amelyet Shelley regénye csak megpendít, majd elhallgat:
Mi történik azzal, akit nemcsak megteremtenek, hanem eleve mások vágyainak kielégítésére hoznak létre?
Shelley szövegében a női teremtmény puszta lehetősége is veszélyt jelent a férfi teremtő hatalom számára. Victor végül széttépi a félkész testet, mielőtt az életre kelhetne. A nő nem meghal – meg sem születhet: nem kap nevet, hangot, perspektívát. Már azelőtt eltörlik, hogy létezni kezdhetne: a női teremtmény Shelley-nél nem azért veszélyes, mert gonosz lenne, hanem mert nem biztos, hogy birtokolható.
A menyasszony! elmozdítja a nézőpontot: a női teremtmény tapasztalata kerül a középpontba. A menyasszonyt nem kérdezik meg, nem választ, nem rendelkezik a saját testéről. A film központi kérdései nem romantikusak, hanem politikaiak és etikaiak: Ki döntött rólam? Mihez van jogom? Mit jelent az, hogy életben vagyok, ha nem én választottam ezt az életet?
Gyllenhaal hangsúlyosan foglalkozik a beleegyezés (consent) problémájával.
Ebben az értelmezésben a „szörny” fogalma is átalakul: nem a testileg rendhagyó lény válik szörnyeteggé, hanem az a rendszer, amely létrehoz, birtokol és elhallgattat. Ha két mondatba kellene összefoglalni a film fő üzenetét, az nagyjából a következő lenne: Mary Shelley kérdése: „Mi történik, ha az ember életet teremt felelősség nélkül?” Maggie Gyllenhaal válasza: „Mi történik azzal, akit így hoztak létre?”
Tudatosan vállalt kellemetlenség
Gyllenhaal filmjében felidézi az összes megfilmesített Frankenstein történetet direkt vagy indirekt módon. Például a film egyik csúcspontja, egy elementáris erejű, dekadens táncjelenet a Ritz bárjában többet is magában foglal: az indulatok Irving Berlin Puttin’ on the Ritz című dalának feldolgozott dallamaira törnek ki, melyet Gary Cooper vitt sikerre egy 1939-es filmben – a Jake Gyllenhall által megszemélyesített filmsztár karaktere Cooper alakjára épül, maga a dal pedig szintén felhangzik Mel Brooks 1974-es Az ifjú Frankenstein című filmjében. A sok kultúrtörténeti áthallás Mary Shelley szellemétől műve sokféle értelmezéséig mind azt sugallja: nincs új a nap alatt, bármerre kanyarodik a történet, a nők kiszolgáltatottsága és háttérbe szorítása mindenütt jelen van.
Maggie Gyllenhaal egyébként nem először közelíti meg a prostitúció jelenségén keresztül a női egyenjogúság kérdését: a Fülledt utcák (The Douce) című sorozatban mutatkozott be először rendezőként, melyben az egyik főszerepet is alakította: a prostituáltból pornórendezővé majd nőjogi aktivistává vált Eileen 'Candy Renee' Merrellt, akinek „streetworker” parójája kísértetiesen hasonlított Jessie Buckley hajviseletére „menyasszonyként”.
Nekem egyébként nagyon hiányzott a vászonról, de tagadhatatlan, hogy teljesen odaadta magát ennek a filmnek és a jelenléte, a mindent megkérdőjelező vibrálása minden kockáján érezhető. Szerintem a professzor karakterét azért eljátszhatta volna: Anette Bening játékán időnként átjött egy kis „Maggie”, a mimikájában, a mozgásában néha megláttam őt. A vele készült interjúkban a film kapcsán mindenhol hangsúlyozza, hogy részéről minden kockája személyes állásfoglalás: a Frankenstein-mítoszból kiindulva az irigység, a hiányérzet és az elfojtott düh érzelmi mechanizmusait vizsgálta, de nem realista, hanem mitikus és testi formában.
A Hamnet az Oscar-szezon legmegrázóbb filmje, amit mindenkinek látnia kell
Nem törekedett arra, hogy a film „szép” vagy megnyugtató legyen: tudatosan vállalja a kényelmetlenséget, a sötét tónusokat és a konfrontatív női nézőpontot. Női rendezőként fontos volt számára egy nagy költségvetésű, formailag radikális film létrehozása, amely nem tompítja a női autonómiát vagy a dühöt. A film személyes rétege a szereposztásban is megjelenik – az öccse, Jake Gyllenhaal szerepeltetése tudatos, érzelmi gesztus: a rendező nyíltan beszél arról, hogy pályája elején irigyelte a testvérét gyors sikerei miatt, a közös munka pedig ennek a múltbeli feszültségnek a feloldását jelenti. A szerep szándékosan kicsi, hangsúlya nem a sztárjelenléten, hanem az együttműködésen van. Férje, Peter Sarsgaard jelenléte pedig illeszkedik Gyllenhaal alkotói gyakorlatához, amely nem választja el élesen a személyes és művészi kockázatvállalást.
A menyasszony! nem lezárni akarja az érzelmi konfliktusokat, hanem láthatóvá tenni őket: sötét, ambiciózus és következetes mű, amely nem kér engedélyt – inkább kihívást intéz a nézőhöz és a végén nem harmonizálja a látottakat, hanem még jobban felzaklat. A menyasszony! ezért nemcsak Shelley művének kortárs újraértelmezése, hanem éles kritikája azoknak a struktúráknak is, amelyek a női testet és identitást mások vágyainak alárendelve kezelik.
