Jakupcsek Gabriella: „Az anyaság egy 24 órás döntési folyamat”
Nemrég jelent meg Jakupcsek Gabriella legújabb könyve a Jóanyád!. A népszerű műsorvezető szerint tökéletes anyának lenni lehetetlenség, de szerencsére a jó anya kategória egy megugorható feladat.
Ezeket láttad már?
De hogyan boldoguljunk szülői szerepben a B oldalon? Hogyan feleljünk meg a saját és persze a gyerekünk, unokánk elvárásainak túl a negyvenen, az ötvenen, a hatvanon is? Miben könnyebb és miben nehezebb az érett anyák élete a fiatalabbakéhoz képest? Milyen középkorú nőként kismamává válni, és milyen aktív, dolgozó nőként ellátni a nagymama szerepét is? A háromgyermekes, és háromszoros nagymama Jakupcsek Gabriella, könyvében ezekre a kérdésekre (is) keresi a választ.
Neked milyen volt a kapcsolatod édesanyáddal?
Nagyon harmonikus volt a viszonyunk, amiben rengeteg csatározás volt. Egymásra voltunk utalva, mert nagyon hamar meghalt az édesapám, ezért tulajdonképpen véd- és dacszövetségben voltunk sokáig. Bár én elég korán elköltöztem otthonról, nagyon hamar önállósodtam, de így is voltam nevelve. Nem azért költöztem el, mert már ki akartam repülni, hanem mert annyira önállóként kezeltek egész pici koromtól kezdve, hogy ez egy teljesen természetes lépés volt. A magam ura voltam, de mindig, mindenben számíthattam édesanyámra.
Milyen útravalót kaptál az anyasággal kapcsolatban?
Édesanyám nagyon bölcs asszony volt, borzasztó jó meglátásai, mondásai voltak. De ha arra gondolsz, akkor igazán komoly, leülős beszélgetéseink soha nem voltak, mert annak nem volt igazán kultúrája abban az időszakban. A hétköznapi pszichológia a kicsit későbbi korosztálynak jött az életébe, talán a 80-as évek végén, 90-es évek elején. Amikor mi fiatalok voltunk, akkor a nagy beszélgetések, vagy kibeszélések nem voltak jellemzőek.
Volt egy hierarchikus családi kapcsolat: a szülőt tiszteled, elfogadod amit mond, de ez az esetek többségében egy egyirányú kommunikáció volt. A nagymamám is ilyen volt; nálunk ezek a bölcsességek, némi humorral fűszerezve anyai ágon öröklődtek. Talán az a legtalálóbb megfogalmazás, hogy humoros bölcsességek formájában voltam tanítva.
Exkluzív interjút adott nekünk Chloé Lecareux, a „tipikus párizsi lány”
Volt elképzelésed arról, hogy milyen anya leszel?
Nemcsak az anyaságról, a családról sem volt elképzelésem, hiszen az édesapám korán meghalt, és nincs testvérem. Így nehéz egy családot elképzelni, de nagy családra vágytam, sok-sok gyerekkel.
Amikor fiatalon anya lettél, te is tökéletes anya szerettél volna lenni?
Persze! És ez a törekvés elég sokáig tartott, a harmadik gyerekemnél engedtem el. Emma már iskolás volt, amikor elkezdtem egy kicsit máshogy gondolkodni; akkor már láttam, hogy minden rendben van.
Huszonévesen az ember nem tud tökéletes anya lenni, ösztönből csinál mindent, és nekem huszonévesen születtek a fiaim. Amikor én valamit csinálok - és az most mindegy, hogy az az anyasággal kapcsolatos vagy szakmai értelemben -, akkor arra nagyon ráfókuszálok. Ebből a harmadik gyereknél tudtam engedni, akkor lettem sokkal lazább.
Ennek az életkorodhoz van köze, vagy esetleg az is számít, hogy a két fiú után lányos anya lettél?
Igazából mind a kettő sokat segített ebben. Sokat adott az, hogy a harmadik gyerekem lány lett, miközben az első kettőnél el sem tudtam ezt képzelni, annyira fiús anyuka voltam. De Emmánál láttam és éreztem, hogy az én akkori énemhez már egy nő kell.
Jó a viszonyod velük?
Bízom benne, hogy igen. Nézd, azért fiús anyának lenni felnőtt korban teljesen más minőség, mint gyerekkorban, ilyenkor már nehezebben tudsz velük napi kapcsolatot kialakítani, hiszen az ő családjukban is van már egy domináns nő.
Furcsa ezt rólad kimondani, de nemcsak anya, hanem nagymama is vagy. Hogyan éled ezt meg?
Tulajdonképpen a könyv is ezért született és ezt a kérdést boncolgatja. A korosztályomból nagyon sokan küzdenek azzal, hogy nem találják magukat ebben az életkorban, mert a társadalmi támogatottság nincs meg hozzá, és úgy érzik, nem ott tartanak az életükben, ahol a státuszuk szerint tartaniuk „kellene”. Manapság egy nagymama státuszú nő dolgozik, második, harmadik házasságában él, és lehet, hogy hozzám hasonlóan késői gyereke van.
Tehát nem ott tart, mint ahol a mi szüleink tartottak nagymama korukban. Ők ilyenkor már az elengedés, a megnyugvás szakaszában voltak, és egy egészen más női státuszba kerültek. A mai ötvenes-hatvanas nők nemcsak jó, de még rossz példát sem igazán látnak maguk előtt, mert a szüleik, nagyszüleik nem így éltek.
Pokorny Lia: „Azokban a dolgokban hiszek, amik összekapcsolják az embereket”
Sok szempontból összehasonlíthatatlanul könnyebb az élet most, mint a nagyszüleink idejében, közben viszont ha a közösségi médiát nézzük, az óriási terhet rak a fiatal anyákra. Én sokszor hálás vagyok, hogy amikor a fiam megszületett, még nem volt Instagram, és a Facebook is csak akkortájt indult... Azt látom a környezetemben, hogy a folyamatos összehasonlítástól plusz nyomás van a nőkön.
Igen, őrült nagy társadalmi nyomás van rajtuk, már magával a gyerekvállalással kapcsolatosan is. Nyilván van egyfajta saját maguk fejlesztette igény, hogy mennyi lehetőség adódik az életben, és abból kéne választaniuk - szó szerint választani kell, mert ha jól akarod csinálni, egy irány mellett le kell tenned a voksodat.
Ezek a váltások nagyon nehezen mennek. Karriert építeni, családot fenntartani, közben jógázni járni, csinosnak lenni, a barátnőkkel elutazni, olvasni, koncertre menni, ugyanakkor a játszótéren is mosolygósnak lenni, mert mit szólnak, ha bébiszitter van a gyerekkel...? Mindezekről pedig még szépet, harmonikusat is posztolni. Mert ha nem posztolsz, akkor valami baj van, akkor szinte nem is létezel. Ez rendkívül kimerítő!
Barabás Évi: „Míg mások esténként együtt vacsoráznak, én ott vagyok a képernyőn”
A beszélgetőpartnereidnek nem feltétlenül ilyen problémáik vannak. Mi alapján választottad ki őket a könyvhöz?
Egyrészt mindenképpen olyan történeteket akartam bemutatni, amelyekben én is jelen vagyok, ahol az én mondandóm és kérdéseim is szerepelnek. Másrészt fontos volt, hogy olyan is legyen köztük, ami megmutatja, hányféle módon teremthet ma egy nő családot magának.
A könyvben teremtő vagy mindenáron fenntartó nők szerepelnek. Fontos volt számomra, hogy az olvasók sokféle helyzetben magukra ismerhessenek: akár a nagymama részekben, akár a késői gyerekvállalásban, az apa nélküli gyerekvállalásban, az örökbefogadásban vagy a gyerek után való külföldre költözésben. Olyan történeteket kerestem, amelyek hősei megküzdötték, megcsinálták, eldöntötték, és sikeresen csinálják azt, amit csinálnak - de ez mind akadályverseny.
Amikor fiatalon arról fantáziálunk, hogy hányféle élet létezik, hogy milyen példát követünk, akkor azt fontos tudni, hogy mindegyikben van akadályverseny. És ezekben a helyzetekben a nők döntöttek, mert dönteniük kellett. Sok olyan történet van közöttük, amikor elgondolkodtam azon, hogy én ezt tudnám-e csinálni.
Görög Zita: „Jó érzés, hogy tudtam egy ilyen fajsúlyos ügyben segíteni”
Számomra a könyv azt erősítette meg, hogy anyaként hihetetlen dolgokra vagyunk képesek, és a sok felmerülő nehézség mellett annyi erőt is ad az anyaság, amit el sem tudunk képzelni. Szerinted mi a legszebb és mi a legnehezebb az anyaságban?
Az anyaság egy 24 órás döntési folyamat. Figyelned kell: kilépsz magadból, mert onnantól már nem te vagy a figyelem központjában, hanem a gyerekeid, és folyamatosan döntéseket kell hoznod. Magadról, az életről, a hűtőszekrényről, a munkádról, a férjedről, az óvodáról, az iskoláról, a tornaóráról, a fogszabályzásról, az edzésekről, a családi programokról. Ha egy nőnek fel kéne írnia, hogy egy nap hány döntést kell hoznia, ami nem róla szól, az hatalmas szám lenne.
Onnantól kezdve, hogy egy nő anya lesz, az élete átíródik. Pozitív értelemben természetesen, de a te személyiséged, a világlátásod, az emberekhez és a dolgokhoz való viszonyod is átíródik, tehát sokkal bonyolultabb ez, mint megszülni a gyereket. És akkor nézzünk egy kicsit a dolgok mögé is, hogy milyen támogatást kap ma egy nő, akár 40, akár 50 évesen, akár nagymama korban. A '80-as, '90-es években, amikor a pszichológia betört a hétköznapokba és elfogadottá vált, voltak nagy pszichológusok, akiket előszeretettel „használt” a közmédia is, és tényleg sokat segítettek.
Vekerdy Tamáson, Popper Péteren vagy Banjamin Spockon nőttünk fel, és a pszichológiának óriási támogatottsága volt a gyermeknevelésben. Ma már nem hétköznapi jelenség, hogy egy édesanyát valaki végigkísérjen. Tehát neki kell böngészni a neten, ahol óriási a kínálat, sokan azt sem tudják mit keressenek. Ma már nem az anyuka jön át a lányának segíteni, hogy milyen kenőcsöt használjon, hanem ha kérdés van, a fiatalok beütik a Google-be, és onnantól az már az ő vélt tudásuk.
Kutasi Mariann: „A külsőségekről egyre inkább befelé terelődik a figyelmem”
Te beszélgetsz ilyen témákról már Emmával?
Próbálgatok. Viszont ő novemberben lesz 17 éves, így még más típusú problémáink, kérdéseink vannak. De talán egy lányos anya közelebb tud férkőzni a felnőtt gyereke családi életéhez, mint egy fiús anya. A fiús anyák sokáig kapnak gyereket, de hamar elveszítik őt. A fiúk jobban kötődnek, és jobban rá is szorulnak az anyákra. Viszont amikor lepattannak, az nagyon gyorsan teszik, és akkor nekik külön családjuk lesz.
Manapság sok fiatal kijelenti, hogy nem akar, vagy nem mer gyereket vállalni. Ha tőled kérne valaki tanácsot, mit javasolnál?
A könyvemben vannak gyereküket egyedül nevelő nők, és tisztelettel mutatom be őket, mert döbbenetes, hogy mit vállalnak. Én azért mégis azt gondolom, hogy ez a műfaj kétemberes. Sőt, közösséges. Egy gyerek akkor érzi jól magát, ha sokan szeretik, és óriási előnyt jelent számára, ha családban nő fel. Ezért én alapvetően arra tendálnék mindenkit, hogy találjon társat magának - de tudom, hogy ez sokszor túl idealisztikus, és olykor máshogy alakítja az a körülményeket az élet.
Nekem vannak olyan barátaim, akiknek nincsenek gyerekeik, és azt is tudomásul kell venni, hogy nem biztos, hogy mindenki alkalmas arra, hogy családot teremtsen, vagy gyereket neveljen. Ők nem rosszabbak, mint mások, sőt lehet, hogy felelősségteljesebbek. Én rendkívül dühös vagyok arra, hogy gyereket szülünk, de nem nevelünk. Mert azt gondolom, hogy nem a szülésen van a hangsúly, hanem a felnevelésen. Innentől kezdődik a könyvem, mert egy nőnek itt kezdődik a feladata. Nem kilenc hónapig van dolga - kilenc hónap után kezdődik igazán az anyai felelősség.
