Janicsák Veca: „Elengedtem, hogy másmilyennek mutassam magam, mint aki vagyok”

Miért mertem kijelenteni, hogy Janicsák Veca biztosan jó úton halad önmaga megismerésében? Mert egy kiegyensúlyozott nőt láttam magam előtt, aki nem akart semmilyen álarc mögé bújni, sem a fotózáson, sem amikor magabiztosan elmondta a véleményét egy kérdésben. Az ide vezető út persze rögös, amit sosem lehet elég korán elkezdeni.

Ősszel kezdted el az ötödik szemesztert a Szegedi Tudományegyetem pszichológia szakán. Miért döntöttél úgy, hogy pszichológiát fogsz hallgatni a zenei karriered mellett?

Ez egy kettős folyamat bennem. Egyrészt szerettem volna önmagamon dolgozni. Minél inkább belemélyedsz a pszichológiába, megérted, mennyire keveset tudsz magadról, és annál nehezebb megfogalmazni, ki is vagy valójában. Én most tartok ott, hogy már kapargatom a felszínt. Nagyon furcsa dolog az én kérdése, mert olyan sok vonás és reakció van, ami összeköt minket, embereket. Emiatt akaratlanul is elgondolkodsz, hogy most akkor egyedi vagyok vagy csak egy a sok közül. A pszichológia azonban kimondja, hogy mindenki teljesen egyedi, de vannak sémáink, amelyekben hasonlítunk egymásra, és ezekből is lehet tanulni.

Másrészről mindig úgy éreztem, könnyen megnyílnak nekem az emberek. Rendszeresen megéltem azt, hogy egy baráti beszélgetésnek úgy lett vége, hogy én főleg hallgattam, de nem azért, mert a másik erőszakosan rám erőltette a problémáit, hanem mert tényleg érdekelt, mi megy végbe benne. Az egyetemen tanultak azonban ráébresztettek, hogy a klasszikus hozzáállás, a tanácsok osztogatása nem megoldás.

Helyette maximum irányt lehet mutatni, támogatást nyújtani, esetleg feltenni egy jól irányzott kérdést, de nem mondhatod meg a másiknak, mit tegyen. Az önismeret viszont elengedhetetlen része annak, ha segíteni akarsz másoknak. Ehhez először saját magadon kell dolgozni.

Varga-Járó Sára: „Zsófival ellentétben, én már megtaláltam a helyemet a világban”

Tudsz olyan példát mondani, amire az egyetem alatt jöttél rá magaddal kapcsolatban?

Szerintem elég jól látom az összefüggéseket. Az egyetem például egyszerre meggyengített és megerősített. A gyakorlati feladatokban jó vagyok, de a tanulás már nehézséget okoz időnként, ami visszavezethető a velem született figyelemzavarra és a gyerekkoromra is. Korábban édesanyámon is felismertem ennek bizonyos jeleit, és szerintem az anyai nagypapámnak is lehettek enyhébb vonásai néhány történet alapján.

Emellett, minden ítélet nélkül, hiszen ő csak jót akart ezzel, és bizonyos mértékben igaza is volt, az édesanyám mindig azt mondta, amikor kicsi voltam, hogy „hadd játsszon az a gyerek, mindegy, hányast hoz haza!”. Ebből adódóan akadtak nehézségeim számomra kevésbé érdekes tárgyak magolásával, és kerültem megalázó szituációkba is az iskolás évek alatt, mert általánosban nem tanultam meg, hogyan kell leülni és koncentráltan tanulni, akármit.

Ezért nehéz még most is bizonyos tárgyakból felkészülnöm az egyetemi vizsgaidőszakra. Ami nagyon száraz anyagrész, azt más technikával kell tanulnom, újra és újra át kell vennem, sokszor ismételnem, hogy megjegyezzem legalább egy részét. A számomra érdekfeszítőeket elég egyszer elolvasnom.

Valamint a művészeknek sokszor jár egyszerre több dolgon is az eszük, ez sem könnyíthette meg számodra a fókuszált figyelmet.

Van erre egy népi kifejezés: művészlélek, ami akár lehetne az ADHD szinonimája is szerintem. A személyiségteszt is kimutatta a figyelemzavart, a mai napig velem vannak bizonyos jelei, például mozgatom a lábamat, ha nagyon figyelek. Ezek az apróságok könnyen menedzselhetők a hétköznapok szintjén.

Janicsák Veca szerint az önismeret elengedhetetlen része annak, hogy segíthessünk másoknak

Fotó: Czank Lívia

Szociálisan is könnyebben el tudok fáradni, ami nem azt jelenti, hogy nem szeretem az embereket, hanem egy ponton túl nehezemre esik koncentrálni, beszélgetni egy társaságban, hiszen egyszerre számtalan dologra figyelek, amitől elfáradok. Ennek viszont előnye, hogy remekül „multitaszkingolok”. Van, hogy úgy érzem, néhány napra be kell zárkóznom egy-egy esemény után, és maximum csak a családom környezetében lenni.

Márkus Luca: „Meg tudtam szeretni azt, ahogy kinézek”

Azért énekesnőként ez nem lehet egyszerű, hiszen a munkád egyik része erősen emberekhez köthető.

Mindig a tudatában voltam annak, hogy introvertált vagyok. Ez szakmailag is okozott nehézségeket, mert a színpad mellett, mondjuk ki, a nyomuláson múlik, milyen lehetőségeket kapsz. Hamar el kellett fogadnom, hogy ez nálam nem működik, én nem tudok úgy helyezkedni, mint mások – és nem is akarok. Az apám mondta nekem egyszer azt, hogy „kislányom, sajnos te csak munkával fogsz tudni sikereket elérni”. Igaza volt, mert számomra tényleg csak ez komfortos.

Hogyan gondolsz a közösségi médiára, ott könnyebb ez a helyzet, vagy hasonlóképpen éled meg, mint a „nyomulást”?

Az biztos, hogy fontos megtalálni azt a csatornát, ami illik hozzád. Én még a belső szakmai berkekből is kaptam olyan kritikát, amikor elkezdtem blogolni, hogy azt fogják hinni rólam, már nem is énekelek. Már tudom, a jelenlegi koromnak és érdeklődésemnek jelenleg ez a legmegfelelőbb tevékenység. Nem akarom felvenni a versenyt azokkal, akik folyamatosan töltik fel a szelfiket és az új zenéket az oldalaikra. És ezt nem kritikaként fogalmazom meg feléjük, mert számukra lehet, hogy ezt jelenti önazonosnak lenni, de számomra nem.

Náray Erika: „Ma már minden felkérésnél azt nézem, hogy találok-e benne örömöt”

Ha már a blogodat említetted, miért az írást választottad kifejezőeszközödnek? Miben ad mást számodra, mint a zene?

Az igazi belső világomat jobban ki tudom fejezni írásban. A zenében vannak zenei és dalszövegírói szabályok, amelyekre oda kell figyelni, és ezekbe kell belesűríteni a mondanivalót. Írásban viszont nem köt semmi, megengedheted magadnak, hogy elmondj mélyebb dolgokat is, mert van időd és helyed arra, hogy kifejtsd a gondolataidat.