Itt a bizonyíték, hogy a királyi család egyszerre kifinomult és ravasz
A hetekben felröppent a hír, hogy Meghan Markle neve felkerült azoknak a listájára, akik versenyben lehetnek Kalifornia szenátori székéért. Ha ez az információ téves vagy kitalált, akkor sem a véletlen műve, hogy a hercegnéről ilyesmit feltételeznek, hiszen Meghan számos alkalommal megnyilvánult már politikai kérdésekről. Mi több, ezt akkor is megtette, amikor erre nem volt engedélye. Annak ugyanis, hogy miként fejezhetik ki magukat a brit királyi család tagjai, az átlagtól nagyon eltérő szabályai vannak.
Ezeket láttad már?
A sussex-i hercegné persze már szerződést bontott A céggel (ahogy az uralkodóház tagjai a monarchia intézményét emlegetik), így annak elvárásai nem vonatkoznak rá többé. Ugyanez a helyzet Harry herceg kapcsán is, aki a brit bulvármédia ellen indított bírósági pereinek egyik tárgyalása során nemcsak az újságírókat, de a kormányt is élesen bírálta idén nyáron. Harry szerint ezek az intézmények „minősíthetetlenül mélyre süllyedtek,” amely vélemény még úgy is sokkolta a közvéleményt, hogy a megfogalmazójukat már nem kötik azok az irányelvek, melyek meghatározzák, hogyan kommunikál a brit királyi család. Ennek valószínűleg az az oka, hogy akárhogy is állnak a dolgok, Harry akkor is vér szerinti herceg, az uralkodó fia. Éppen ezért tőle mindig ugyanannyira megdöbbentőek lesznek az erős kijelentések, mint az uralkodóház bármely más tagjától.
Nem szavazatokkal hat a politikára a királyi család
Pedig valójában semmiféle törvény nem tiltja, hogy a királyi család véleményt nyilvánítson politikai kérdésekben. Emellett pedig szintén csak mítosz, hogy tagjai még csak nem is szavazhatnak. Ennek ellenére sem az uralkodó, sem pedig a közvetlen családtagjai nem szoktak élni ezzel a jogukkal, aminek egyrészt az az oka, hogy másképp, zárt ajtók mögött is tudnak hatni az eseményekre - a hivatalos és a félhivatalos módokat is beleértve.
Másrészt a monarchia intézménye már jó ideje a semlegesség szinonimája a brit társadalom változásainak sodrásában. Ahogy az angol király vagy királynő korábbi politikai státusza és hatalma szimbolikus-ceremoniális szereppé alakult az évszázadok során, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy a monarchia túlélésének egyik legfőbb eszköze a vitás kérdésektől való stabil távolságtartás, valamint a nemzet egységének képviselete.
Erzsébet királynő visszafogott sztoicizmusa és érzelmeinek kifürkészhetetlensége például nemcsak ezzel a szükséges szemlélettel állt harmóniában, hanem rímelt azokra a viselkedésekre és attitűdökre is, amelyeket a brit társadalom általánosságban nagyra tart. III. Károly király ilyen szempontból színesebb figura, hiszen hercegként zöld kérdésekben majdnem olyan határozottan nyilvánult meg, mint a kisebb fia a médiát és a brit kormányt illetően. Konkrét politikai határokat viszont valószínűleg sosem fog átlépni.
Károly interjúban vallotta be, hogy megcsalta Dianát
Ahogy az sem valószínű, hogy a későbbiekben olyan interjút ad majd, amelyben kitálal a magánéletéről vagy a családja legbelsőbb ügyeiről - pedig sokan pedzegették ezt a lehetőséget azután, hogy Harry és Meghan Oprah Winfreynek számolt be a sérelmeiről 2021-ben. Károly 1994-ben ezt már megtette ugyanis egy olyan módon, amely az átlag hírességhez képest igencsak visszafogott volt, az akkor még herceg helyzetét tekintve viszont minimum rendkívül vakmerő.
Összességében elmondható, hogy bár a tömegeket rég nem foglalkoztatja az Isten és az uralkodó tradicionálisan ünnepelt és elismert kapcsolata, a királyi családnak finom egyensúlyt kell fenntartana abban a tekintetben, hogy mennyi emberi gesztust engedhet meg magának. A 20. század utolsó évtizedében már kiemelkedően fontos volt, hogy a Windsor-ház tagjai azonosulhatóak legyenek - az akkori fiatal-középkorú generációt tekintve mindenképp. Ugyanakkor azt is szem előtt kellett tartani, hogy megőrizzenek valamiféle olyan rejtélyességet, amely számos illúziót is magában rejt.
Ezt figyelembe véve kevéssé meglepő, ha egy királyi herceg azzal kapcsolatos vallomása, hogy megcsalta a feleségét, nem sült el jól. Kisebb részben ugyanis maga a tett, nagyobb mértékben pedig a beismerés olyan esendőséget sugall, amelynek nem sok köze van a királyi méltósághoz. Emellett a britek (különösen pedig az angolok) gyanakvással fogadják és már-már vulgárisnak tarthatják az effajta kitárulkozást még akkor is, ha az nem jár a kamerák előtti érzelemkitöréssel.
Károly és Diana is „írt” könyvet
Károly beszélgetését Jonthan Dimblebyvel, az ITV csatorna újságírójával másfél év múlva Diana hercegné híres Panoráma-interjúja követte, amelyben a bulimiájától kezdve Károly hűtlenségén keresztül a férje uralkodói alkalmasságának megkérdőjelezéséig mindenről szó esett. Közvetlenül az interjú után sokan éreztek együtt a hercegnével, a szimpátiának ez a felfutása azonban hamar elmúlt.
Ez a forgatókönyv szinte pontról pontra megismétlődött huszonöt évvel később, amikor Harry herceg a feleségével a kaliforniai Montecitóban mesélt többek között arról is, milyen problémák vannak a brit királyi család kommunikációjával. A hercegi pár nehezményezte a monarchia összefonódását, titkos kis egyezményeit a bulvármédiával. Harry állításai szerint az újságírók hozzáférésért és meghívásokért cserébe akár arra is hajlandóak, hogy egy-egy családtagról kedvezőbb történeteket hozzanak le valaki más rovására.
Elmondása szerint a történeteknek ezen jól palástolt terítésénél a herceg sokkal tisztességesebbnek tartotta, hogy interjút adjon, illetve hogy nyíltan, a saját neve alatt publikáljon könyvet. Az utóbbi kérdés abból a szempontból nagyon izgalmas, hogy Diana mindenképpen, de valójában Károly is megjelentetett olyan életrajzot, amelynek a megírási folyamatában aktívan részt vett. Andrew Morton Diana igaz története című könyve úgy születhetett meg, hogy a hercegné hangkazettákra mondta fel az élete történetét. Jonathan Dimbleby A walesi herceg című életrajzának alapját pedig Károllyal lezajlott beszélgetések, valamint a levelezésébe való betekintés képezte.
A hercegnők és hercegnék ruhájuk színével üzentek Meghannek
Harrynek az elmúlt néhány évben folytatott tevékenysége tehát semmiképp sem friss jelenség, bár az kétségtelen, hogy minimum négyzetre emelte azt, amit szülei elkezdtek. Ráadásul neki közvetlen anyagi előnyei is származtak a könyvből, ahogy a Harry és Meghan című dokumentumsorozatból is, amelyet a világ közvéleménye nagy figyelemmel, de felhúzott szemöldökkel fogadott.
Különösen így volt ez a honfitársai esetében: hiába a hírnév kultúrája és a kitárulkozó 21. század, úgy tűnik, hogy a britek többsége még mindig előnyben részesíti a méltóságteljesnek tartott szimbolikus kommunikációt a királyi család részéről.
Bár Vilmos herceg formabontó módon odavetette egy újságírónak az Oprah-interjú után, hogy a királyi család „nagyon nem rasszista,” azt például sokkal jobban ünnepelte a közvélemény, amikor a királynő nevében egy kifinomult ravaszsággal megfogalmazott közleményt adtak ki, mely szerint „a visszaemlékezések eltérhetnek egymástól.”
Az is népszerű választás volt, amikor tavaly karácsonykor a királyi család női tagjai közül többen ugyanabban az árnyalatban jelentek meg. Ez a gesztus valószínűleg Meghannak arra a kijelentésére reagált, hogy nem volt szabad magasabb rangú női családtagok ruhájának színével egyező öltözéket felvennie. Hogy annak idején valóban volt-e ilyen előírás, azt nehéz kibogozni. Az effajta közvetlen panaszkodás viszont a királyi család egy (volt) tagjától ma is legfeljebb érdeklődésre tarthat számot, jóváhagyásra nem.
