Márkus Luca: „Meg tudtam szeretni azt, ahogy kinézek”
Négy éve a Rendes lányok csendben sírnak című előadásban figyeltem fel rá. Azóta többször beszélgettünk, de ősszel amikor összefutottunk hirtelen nem ismertem meg. Márkus Luca ugyanis szőke lett. Kíváncsi voltam, hogy minek köszönhető a változás, meg hogy egyáltalán mi van vele.
Ezeket láttad már?
Márkus Luca nem panaszkodhat, a rendezők látják benne a fantáziát, bőven ellátják feladattal. Azon ritka pillanatokban pedig amikor üresjárat van, köt, mert szeretne olyat is alkotni, aminek kézzel fogható eredménye van. És persze az is fontos, hogy ne veszítse el a fonalat.
Egy ideje már szőke vagy. Van konkrét oka, vagy csak kísérletező kedvedben vagy?
Egy sorozat miatt lettem szőke, de egyelőre nem mondhatok erről többet.
Meddig mész el egy szerep kedvéért? Mondjuk a piros haj, vagy a plusz tíz kiló is beleférne?
Azt gondolom, hogy minden ilyen drasztikus változásnál az ember felméri azt, hogy mi a szerep, az mit kínál, és hogy ezek tudatában megéri-e egy ekkora változtatást eszközölni. A hajammal kapcsolatosan egyébként megengedő vagyok, mert ez visszafordítható történet. A kilók száma komolyabb kérdés, de van az a szerep, aminek kapcsán ez is szóba jöhet. Most a hajszínváltoztatással együtt fogynom is kellett, de mivel annyira izgalmas a feladat, nem is volt kérdés, hogy ebbe a folyamatba beleugrok.
Inkább az mérlegelendő ilyenkor, hogy valóban indokolt-e a szerephez a változás, vagy „csak” esztétikailag elvárás. Ennél a szerepnél nekem össze kellett kapnom magam fizikálisan is, nagyon sokat edzettem személyi edzővel, minden nap főztem, számoltam a kalóriákat, dobozoltam, és elég kemény diétát tartottam. Ez nem mindig volt könnyű, de nem lemondásként éltem meg, hanem a feladat részeként.
Orosz Ákos: „Nekem mindig fontosabb az emberi, mint a szakmai minőség”
Ez a nagyfokú tudatosság egyébként is jellemző rád?
Alapvetően is törekszem arra, hogy odafigyeljek magamra, mert így érzem jól magam a bőrömben. Azt megtanultam, hogy nem szerencsés, ha az ember csak egy projekthez kapcsolódóan próbál tudatos lenni, és amikor helyzet van, x hónap alatt felrúgja a kereteket, mert az nem egészséges. Ezért arra mindig figyeltem, hogy a sport része legyen az életemnek, de igényli is a szervezetem. Nemrég volt problémám a térdemmel, emiatt vissza kellett vennem az edzésekből, és érzem is, hogy ezek az energiák bennem ragadtak.
De sajnos a semmittevéshez is gyorsan hozzászokik a szervezet, ezért sem szabad sok időt kihagyni. Szóval ezen a téren abszolút van bennem tudatosság, de azért néha azt is megengedem magamnak, hogy lazítsak a kereteken. Amikor például vége a forgatásnak, akkor engedek egy kicsit a korlátokból, amivel lezárom azt az időszakot, és aztán kis lazítás után ismét odafigyelek. Szükségem van erre a következetességre, mert szeretek enni, a szociális életemnek fontos része az ételek elkészítése, a közös étkezés. Nekem ugyanis örömet okoz, ha együtt ülhetünk egy asztalnál.
A súlykérdés számomra örök küzdelem, erre mindig oda kell figyelnem. Ez sokáig nagyon terhes volt számomra, igazságtalannak éreztem, hogy ezzel ennyit kell foglalkoznom, de mára elfogadtam, és már ismerem annyira a testem, hogy tudom mi, milyen hatással van rá. Azt hiszem, hogy meg tudtam szeretni azt, ahogy kinézek. Persze ez törékeny dolog, nem mindig van magával jóban az ember, de sokat fejlődtem.
A tudatosság azért is fontos, mert a pályámmal járó hektikus életmóddal kell összeegyeztetni, ami a legnehezebb része az életemnek. Például a forgatásra való felkészülés ideje alatt, amikor este 11-kor hazaestem a színházból, nem ledőltem pihenni, hanem nekiálltam főzni, másnapra dobozolni, és reggel 6-kor, próbák előtt mentem edzeni. Ez ment intenzíven fél évig, ami azért komoly logisztika volt. De egy idő után ehhez is hozzá lehet szokni.
A szőkeségedet megszoktad már? Mennyire lettél habitusodban is szőke?
Mostanra már nagyon megszoktam, sőt, meg is szerettem. Az elején persze nagyon fura volt, sok ismerősöm simán el is ment mellettem az utcán, ahogy te sem ismertél meg ősszel. Az első napokban nagyon idegennek éreztem, meg kellett szoknom ezt az arcot. Magamtól soha nem választottam volna ezt a színt, nyilván a színház miatt meg is vagyunk kötve ezen a téren, de egyeztettem az anyaszínházzal. Amelyik előadásban nagyon idegen a szőke, ott parókában játszom.
A változással kicsit új arcot is kaptam, ami látszólag csak egy hajszín, és ha nem is azt mondom, hogy befolyásolja a személyiségedet, de az biztos, hogy alakít rajta. Ez számomra is egy érdekes kísérlet, és imádom, hogy kipróbálhatok ilyen dolgokat. Lehet, hogy a film után is maradok szőke, aztán ha megunom, akkor majd visszafestetem. Most egy kicsit élvezem, hogy a szőkeséghez valahogy idomulni is kell, például van egy csomó olyan ruhám, ami ehhez a hajszínhez nem passzol, és olyanok is, amik meg pont a szőkeséggel nyertek értelmet. Mintha egy kis frissesség is jött volna ezzel a hajszínnel az életembe.
Mennyire fontos számodra a mindennapokban az öltözködés?
Nagyon! Már gyerekkoromban is szerettem egyedül kitalálni, hogy mit vegyek föl, nekem a mai napig az önkifejezés fontos része. Az, hogy aznap hogy, és miben indulok el otthonról, az egy tök jó játék magammal, és abszolút meghatározza a napomat. Nagyon sokféleképpen öltözködöm, nálam a különböző stílusok simán megférnek egymás mellett. Az, hogy mit veszek fel reggel, annak van jelentése, mert nem csak félig nyitott szemmel rángatok ki valamit a szekrényből. Nagyon szeretem a színeket, ezért sokféle színt használok.
Az, hogy nem csak magamra kapok valamit, hanem kitalálom, hogy miben indulok el, az össze is rak reggel, mintha adna egy körvonalat.
Van bevált márkád, üzleted, ahol vásárolni szoktál?
Nagyon sok ruhát kapok, szeretem, hogy ezeknek történetük is van. Sokszor vásárolok vintage üzletekben, turkálókban, ami nálam élményszámba is megy. Sajnos a fast fashion-t sem utasítom el, sőt, nagyon hajlamos vagyok a halmozásra, de igyekszem ebben tudatosabbá válni, törekszem az időtállóságra, és van pár magyar tervezőktől vásárolt darabom, amire vigyázok, amit megbecsülök. Szeretek ezekre gyűjtögetni, és megajándékozni magam a fontosabb pillanatokban.
Medveczky Balázs és Wunderlich József: „Mi nem csak öten vagyunk a színpadon, itt van velünk az összes Pál utcai fiú”
Fontos pillanatból pedig van neked bőven, nemrég mutattátok be a Vígszínházban a @LL3t4rgiA című elég formabontó előadást, aminek már a bemutatkozó kisfilmjét is végigugráltad.
Ez sok szempontból egy nagyon érdekes próbafolyamat volt. Egyrészt már maga a kitűzött cél is elég speciális, vagyis hogy a Z generációt megszólítsuk. Róluk, nekik szól az előadás, miközben tudjuk, hogy nagyon nehéz őket behívni a színházba. Az, hogy őket nem könnyű lekötni, nem az ő hibájuk, a generációról generációra átalakulás olyan társadalmi jelenség, amivel foglalkozni kell. De nem csak foglalkozni, hanem haladni is, mert ezek a fiatalok egyszerűen máshogy vannak huzalozva idegrendszerileg. Nem rosszabbak, vagy jobbak, hanem mások.
Sikeres volt az akció? Bejött a fiataloknak a darab?
Nagyon sok olyan visszajelzést kapunk a fiataloktól, szülőktől, és a tanároktól is, hogy elkapja őket, nagyon sok esetben felismerik a saját küzdelmeiket, a saját mindennapjaikat ebben a történetben. Az előadás azért is speciális, mert a Leonce és Léna alapján bővült ki, de tulajdonképpen hamarabb volt meg a koncepció, illetve a téma, amiről ifj. Vidnyánszky Attila beszélni akart, és később választotta hozzá ezt a darabot, ami persze csak nyomokban található meg ebben az előadásban.
De ott vannak az alapvető motívumok, illetve a két főszereplő, Leonce és Léna az ő saját problémáikkal és magányukkal, akik a saját közegükben egyáltalán nem találják a helyüket. Nagyon egyedül érzik magukat, és az egyetlen megoldás, ami előttük van, az az, hogy kilépjenek ebből a világból. Ami sajnos egyre inkább létező jelenség a fiataloknál, és erről a tinédzserkori depresszióról és az útkeresésről is szól az előadás.
Mennyire állt közel hozzád ez a szerep? Szeretted próbálni, jó játszani?
Nekem nehéz volt, sokat gyötrődtem a próbafolyamat alatt. Nagyon küzdelmes volt megtalálni ebben a helyemet, illetve megtalálni Léna helyét, és ez sokáig az alkotóknál is kérdés volt, hogy ebben az egészben hogy lehet elhelyezni ezt a karaktert. A júniusi előbemutatón voltak még elakadások, aztán amikor ősszel újra elővettük, akkor sok minden leülepedett, sok minden tisztázódott. Volt egy „tesztelőadás” még azután is vontunk le tanulságokat, és akkor körvonalazódott igazán az én karakterem. Onnatól kezdve pedig játszani is nagyon szeretem.
Gál Réka Ágota: „Volt amiatt félelmem, hogy a gyerekvállalás mennyire tesz jót a pályámnak”
Léna menekül a felelősségvállalás elől, te hogy állsz ezzel a kérdéssel?
Nem is a felelősségvállalás elől menekül, egyszerűen nincs előtte cél, ami miatt megérné továbbmenni az akadályokon. Én szerencsés vagyok, már gyerekkoromban körvonalazódott előttem, hogy mi a célom, hogy mit szeretnék elérni. Mindig tudtam magam elé újabb és újabb lépcsőfokot helyezni, és tenni azért, hogy azokat meglépjem. Ez most egyszerűnek hangzik, de ebben nagyon sok munka volt. Szerintem fontos megtartó erő az, ha az ember meg tudja fogalmazni, hogy mi érdekli a világból, és azért mennyit tud, vagy akar tenni.
Mindig vannak előttünk akadályok, és hinni is kell magunkban. Én mindig hittem abban, hogy amit szeretnék elérni, az sikerülni fog. Persze szorgalmas is voltam, és azt sem hagytam, hogy a célomtól bárki eltántorítson.
A szakmai életed abszolút teljes, de mi a helyzet a magánéleteddel?
Nem szeretek a magánéletemről beszélni, de talán annyit elárulhatok, hogy igen, van egy biztonságos közeg, ahova az összes problémámmal, küzdelmemmel, ami napközben ér, hazaérkezhetek. Nem szakmabeli a párom, de nagyon jó érzés megtapasztalni, hogy ettől függetlenül nagyon érti azt, amit csinálok. Rugalmas, jól adaptálódott, tudja az én hektikus életmódomat kezelni, és örömmel követi a munkásságomat, ami számomra nagyon fontos.
A színészi lét érdekes időbeosztás szerint zajlik, amit nem mindig egyszerű összeegyeztetni valakivel, aki teljesen más időszámítás szerint dolgozik, de szerencsére megtaláltuk a saját logisztikánkat. Inkább az okoz nehézséget, hogy a családommal bonyolult érdemi időt együtt töltenem, nehéz elfogadnom hogy a családi vagy baráti eseményekből sokszor kimaradok, vagy hogy a karácsonyi együttlét 24-ére korlátozódik, mert 25-26-án már játszom. Egy napom van megszeretgetni mindenkit, és aztán menni kell tovább.
Kovács Patrícia: „Minden nagy döntésemért tudom vállalni a felelősséget”
Nem az első évadot kezdted úgy, hogy nyáron is végig dolgoztál. Mikor van lehetőséged feltöltődni, hiszen ehhez az intenzív szakmához az is szükséges, hogy testileg és lelkileg is kipihent legyél?
Igen, a negyedik évadot kezdtem most ősszel úgy, hogy nem volt lehetőségem lecsillapítani magam. Nem szeretnék panaszkodni, mert az is nehéz ebben a szakmában, hogy ha sok feladatod van, és netán kiejted a szádon, hogy fáradt vagy, akkor megkapod a kollégáktól, hogy örülj neki, most vagy fiatal, nem lehetsz fáradt! És örülök is, hálás vagyok a lehetőségekért, de közben azt is fel kellett ismernem, és ehhez nagyban hozzájárult a térdproblémám, ami nyilván nem véletlenül jött, és talán egy jó kis felkiáltójel volt nekem, hogy lemerült a szervezetem, kimerültem.
Meg kell engednem magamnak, hogy néha leüljek, és ha éppen egy órán keresztül nem csinálok semmit, akkor ne legyen bűntudatom. Azt már a pályám elején megfogadtam, hogy ha valamihez nincsen kedvem és bedarál, és elkezdem észrevenni magamon, hogy automatára kapcsolva túlélek, akkor valamit változtatni fogok. Ezért már vannak olyan dolgok, amikre egyszerűen nemet tudok mondani, mert nem éri meg nekem a belefektetett energiát, és nem fogok belőle annyit visszakapni. Ma már fontosabb nekem a saját egyensúlyom és belső békém, minthogy eggyel több szerepem legyen.
