Orosz Ákos: „Nekem mindig fontosabb az emberi, mint a szakmai minőség”
Nem a gyors fogyasztói élményeket, hanem a szellemi minőséget és az emberséget keresi Orosz Ákos, akivel nemrég a 40. születésnapja kapcsán beszélgettünk. A Vígszínház színésze a fontos mérföldkőhöz érkezve elérkezettnek látta az időt a művészi összegzésre.
Ezeket láttad már?
A 2024/2025-ös évadban Ajtay Andor-emlékdíjjal is jutalmazott Orosz Ákos többek között arról is mesélt, hogy mennyit számítanak a szakmai elismerések, miért a nagymamája a példaképe és minek örülne, ha benne lenne a gyászbeszédében.
Boldog születésnapot! Most lettél negyven éves, és azt mondtad egy interjúban, hogy “Alapvetően szeretek előre tekinteni, de érzem, hogy szükséges néha megállni és összegezni, átgondolni, hogy mi történt velem, mit gondolok és hol tartok éppen.” Mit mondanál, mennyit változott az életed az előző kerek születésnapod óta?
Ó, nagyon sok minden változott velem, szakmailag és a magánéletemben is. Éppen abban az interjúban került szóba, hogy a 40-es évforduló arra sarkallt, hogy megpróbáljam valamilyen művészi eszközzel definiálni azt az időszakot, ami eltelt azóta, hogy legutóbb ilyen összegzésre adtam a fejemet. Ez egyébként 33 éves koromban volt, amikor átírtam és megrendeztem a Homokember című Hoffmann kisregényt. Voltak benne saját szövegeim és vendégszövegeket is használtam Thomas Manntól és Dantétól is. Érdekes vállalás volt. Azóta eltelt hét év, és megint úgy érzem, hogy eljött az idő, hogy valamit csináljak, ami művészi értelemben egy kicsit eltér attól, ahogy egyébként a hétköznapjaim telnek.
Medveczky Balázs és Wunderlich József: „Mi nem csak öten vagyunk a színpadon, itt van velünk az összes Pál utcai fiú”
Hogy telnek a hétköznapjaid?
Általában készülök valami szerepre, esténként játszom a Vígszínházban, a Karinthyban vagy éppen a Jurányiban. De vannak saját projektjeim is, például ilyen a János vitéz koncertszínházi előadás, amit Tarján Veronikával és Mogyoró Kornéllal, a Veronaki zenekar alapítóival hoztunk létre. Ezen kívül sok dalszövegem, versem és novellám van, amelyekkel eddig még nem nagyon kezdtem semmit. Egyrészt azon dolgozom, hogy összeállítsak belőlük egy koncertszínházi előadást, amiben négy zenész lesz a segítségemre és amelyben színészként és zenészként is megjelenek majd.
Másrészt gőzerővel digitalizálom az eddig különböző papírfecniken és füzetekben hánykolódó verseim és dalszövegeim, mert egy verseskötet kiadását tervezem. Ennek most a válogatási fázisában vagyunk Sediánszky Nóra dramaturggal. Illetve fontos még, hogy vettem egy nagy levegőt, és átküldtem minden szövegem Varró Daninak - az ismeretség onnan ered, hogy mindkettőnknek Meczner Vera a menedzsere - , és most várom a válaszát, hogy mit gondol róluk.
Egy napon ünnepelted a születésnapod a legendás Törőcsik Marival, pontosan 50 év volt köztetek, a Maladype Színház egy közös fotótokkal köszöntött fel. Erről jutott eszembe, hogy kik a színészi példaképeid?
Ilyen szempontból elég szerencsésnek mondhatom magam, mert jó pár legendás „nagy öreggel” megismerkedhettem és játszhattam vagy játszhatok együtt a mai napig. A teljesség igénye nélkül kiemelném Törőcsik Marit, vagy például Király Leventét. Levi bácsi Lear király volt, én pedig Edgar a Zsótér Sándor által rendezett Lear előadásban a Szegedi Nemzeti Színházban. Ez volt az egyetem utáni első nagy szerepem kőszínházban.
De mondhatnám Blasek Gyöngyit, Lukács Sándort, Hegedűs D. Gézát, Kern Andrást, Kútvölgyi Erzsébetet, Halász Juditot, Rajhona Ádámot, Papp Zoli bácsit, Márton Andrást, Dráfi Mátyást, Tahi Tóth Lászlót, Borbiczki Ferencet, Reviczky Gábort és még rengeteg csodálatos kollégát. Nagyon megnéztem volna Darvas Ivánt, hogy hogy dolgozott, hogy hogyan gondolkodott, valahogy vonz a személye. Viszont mégis az apai nagymamám az egyik legnagyobb példaképem.
Ő az egyetlen nagyszülőm akit ismerhettem. Egyáltalán nem volt szakmabeli, nem volt semmilyen diplomája. Nem volt gazdag vagy híres. Egy egyszerű vidéki asszony volt, aki nem akart senkinél jobb lenni, vagy jobban kitűnni a sorból, vagy mutogatni, bizonygatni, hogy mije van vagy mit gondol a világról. Egyszerűen csak tele volt szeretettel és jó volt a közelében lenni. Méltóságteljes volt, egyszerű és széplelkű, nyugodt és bátor. Volt benne hit, remény és rengeteg szeretet. Ma ez nem lenne elég „fenszi”. Nekem mindig fontosabb az emberi, mint a szakmai minőség. Természetesen ez utóbbi is lényeges, én is törekszem arra, hogy a szakmámban minőséget képviseljek, mindazonáltal az az irány, ami engem művészileg érdekel, nem feltétlenül egyezik azzal, ami ma népszerű vagy trendi.
Mire gondolsz ez alatt?
Már majdnem 20 éve végeztem el a Színművészetit és szerintem teljesen más a mostani színházi világ. Úgy érzem, hogy akkor színesebb volt a paletta. Sokat játszom, ezért nem tudok annyit színházba járni, mint amennyit szeretnék, és sem jogom, sem szándékom nincs ítélkezni a szakma jelenlegi állapota fölött, de a véleményem az, hogy sok minden változott - többek között a közízlés is, a színház pedig gyakran próbál ehhez alkalmazkodni. Gyorsan fogyasztható, egyszerűen megérthető élményeket szeretünk kapni, azt akarjuk, hogy szórakoztassanak bennünket, de elmélyülésre egyre kevésbé vágyunk.
Én inkább szellemi és kevésbé fogyasztói síkon szeretném élni az életemet. Gyors kaja, gyors okosságok, gyors tanulás, gyors változás, gyors megszépülés, gyors fiatalodás... egyre több inger, egyre gyorsabban. Annyi inger ér minket folyamatosan, hogy nem csoda, hogy elfáradunk. Unatkozni nem tudunk, mert az agyunk folyton valamilyen képernyő információit dolgozza fel, pedig az unatkozás kardinális lenne, hiszen akkor jönnek az új gondolatok, az újdonságok, az ötletek. Nekem az az érzésem, hogy általában nincs semmire elegendő időm, főleg magamra vagy a gondolataimra.
Olyan, mintha már kezdenénk megszűnni embernek lenni. Csehov Platonovjában hangzik el, hogy “hol vannak az emberek?”. Ezt hiányolom gyakran a színházból is. Azért említettem példaképnek a nagymamámat, mert ő egy nagybetűs EMBER volt. Jól, rosszul, úgy, ahogy volt. És én akkor leszek igazán boldog és sikeres, ha a környezetem, a szeretteim, barátaim, tanítványaim, kollégáim szeretve érzik magukat és azt érzik, hogy bízhatnak bennem. Mert az azt jelenti, hogy akkor valami lényegit jól csinálok.
Gál Réka Ágota: „Volt amiatt félelmem, hogy a gyerekvállalás mennyire tesz jót a pályámnak”
Voltam egyszer egy kolléga temetésén, ahol elmondták, mekkora nagy munkát végzett az életében, de a magánéletéről alig esett szó. Ez elgondolkodtatott, hazamentem és gondolatkísérlet gyanánt megírtam a saját halotti beszédemet, azt, hogy mit szeretnék, hogyha majd rólam mondanának. Természetesen jó lenne, ha jó színésznek tartanának, de fontosabb, hogy a gyerekeim, unokáim, barátaim szeretettel tudjanak rám emlékezni.
Szeretném, ha ilyesmiket mondanának rólam, hogy “nagyon szerette az unokáit és a gyerekeit. Sok időt töltött velük, figyelmet adott nekik. Fú, de szerették, amikor közösen énekeltek az asztalnál. Sokat kirándultak együtt.” Valahogy nem az a fő motivációm, hogy híres legyek, vagy hogy mások majd azt mondják rólam, hogy „nagy ember volt”. Jólesik, ha sikerem van, szeretem, ha érzem a közönség vagy a kollégáim szeretetét, de tudom, hogy az emberi minőségem tekintetében nem ez a lényeg.
Bő egy óra múlva Sír Kánként lépsz színpadra innen egy utcányira. Úgy képzelné az ember, hogy előadás előtt már nem fér bele egy interjú sem, hangolódni kell az előadásra. Te hogy készülsz ezekre? Van valamilyen rituáléd?
Ez minden előadásnál és minden szerepnél más. Van olyan előadás, ami jobban megterheli a fizikumot, van, ahol nagyon sok szöveget kell elmondani. Van, ahol az a nehéz, hogy sokat kell énekelni, máshol ennek a kombinációja, vagy különböző variációi vannak. Van, amit eljátszott az ember már kétszázszor, van, amit holnap fog először. Van, hogy nagy térbe kell belemenni, van, hogy nagyon kicsibe, van, hogy gyerekeknek játszol, van, hogy felnőtteknek. Volt olyan, hogy a váci börtönben játszottam. Minden előadásra más a metodika, ezt egy idő után megérzem, és ahhoz tartom magamat. A dzsungel könyvénél például elég, ha fél órával előadás előtt beénekelek, bemelegítek, aztán mehet a menet.
Sír Kán a Dzsungel könyve főgonosza - a pályád során többször találtak meg a negatív szerepek, te is mondtad, hogy talán alkatod is predesztinál ezekre. Nem bánod, hogy így van?
Sok negatív szerep nagyon izgalmas, mert gyakran összetettebb és kevésbé egysíkú, mint mondjuk egy jófiúé. Viszont egy ilyen szerep meg tudja nyomni a lelkem. Ezt hosszú ideig nem vettem észre. Aztán rájöttem, hogy miután az életemben törekszem a harmóniára, ki tud billenteni, mikor valami olyannal foglalkozom hónapokon keresztül, ami nagyon sötét. Ezt a folyamat akkor tudatosult bennem először, amikor Stanley Kowalskit játszottam A vágy villamosa című darabban és egy-egy előadás után napokig zaklatott voltam.
Aztán rájöttem, hogy ez már sokszor előfordult korábbi szerepek kapcsán is csak nem vettem észre. Miután nagyon sok időt töltök a színházban, és a saját személyiségemből dolgozom, nem egyszer eljátszottam azzal a gondolattal komolyan, hogy mi lenne, ha én lennék ez a gonosz, vagy bajban lévő ember. Mi lenne, ha kiereszteném a szellemet a palackból, ami mindnyájunkban ott van? Vagy hogy milyen lehet így élni, ahogy egy-egy ilyen negatív karakter? Hatunk egymásra, én és a szerep.
Kovács Patrícia: „Minden nagy döntésemért tudom vállalni a felelősséget”
Ez nem ijesztő?
De, meg tud ijeszteni. Főleg, amikor sikertelenség-élményem is van, mert a két negatív érzés felerősíti egymást. Kleist a Heilbronni Katica című színdarabjában Vihar-sugár grófja egy olyan ambivalens karakter, hogy akibe szerelmes, azt össze-vissza veri. Hónapokig ezt az agressziót kerestem, erősítettem magamban, de nem sikerült színpadon kiadni magamból. Nem voltam igazán jó a szerepben, nem volt katarzis élményem, sőt sikertelenséget éltem meg és a keletkezett feszültség ott cirkulált bennem. Rettenetes volt.
Ezt megérzi a környezeted is?
Persze, mert normális esetben egy elég jámbor és nyugodt ember vagyok. Abban az időszakban viszont sokat éjszakáztam, és szinte vonzottam a zavaros helyzeteket, feszült voltam és önmarcangoló. Nem tudtam, mi van velem. Nagyon fiatal voltam, és kell idő, hogy az ember ezt a mintázatot észrevegye. Most már, ha egy negatív karaktert játszom, akkor annak az örömét próbálom belerakni, hogy én ezt a szenvedést kimondhatom, felmutathatom mások helyett, mint elrettentő példa.
Hiszen rossz nélkül nincsen jó, fekete nélkül nincsen fehér. Ha A dzsungel könyvében nem lenne Sír Kán, ki ellen harcolna Maugli?
Sír Kánnal szemben a Rémségek kicsiny boltjának főszereplője, Seymour Krelborn egy igazi hősszerelmes, egy jófiú. Milyen volt őt eljátszani?
Nagyon jól esett Seymour karakterét próbálni, mert a törékenyebb, finomabb regisztereimet használhattam. Én igyekszem sokszínű lenni, és szeretem, hogyha különböző stílusokban dolgozhatok. Ahogy beszéltük, agresszív embert már sokat játszottam, Seymour Krelborn által pedig egy új oldalamat is megmutathatom az nézőknek. Jól esik, hogy van egy történet, amiben nem én vagyok az, akit utálni kell.
Kádár L. Gellért: „A testem létfontosságú iránytű”
Az Ajtay Andor-emlékdíjat is megkaptad az alakításért. Fontosak számodra a díjak? Illetve mit jelent neked az elismerés?
Fontosak. Nem értük dolgozom, de jól esik, ha a kollégáim vagy a közönség elismeri a munkám. Gyakran marcangolom, megkérdőjelezem magam, állandóan útkeresésben vagyok, és örülök a visszaigazolásnak, mert meg tud erősíteni abban, hogy van létjogosultsága annak amit képviselek. Sok negatív, antipatikus szerepen keresztül nehéz érezni a közönség szeretetét, mert gyakran az általam játszott karakter ellen drukkolnak, egy díjon keresztül olykor mégis tapasztalhatom, hogy méltányolják a teljesítményem.
Egy díjtól nem lesz senki jobb színész, maximum rosszabb, ha elhiszi magáról, hogy mennyire nagyszerű. Egy díj nem minden, azért, mert egy szerepet jól megcsináltam, nem biztos, hogy a következőnél is így lesz. Mindig bele kell tenni a 100%-ot, és mindig a nulláról kell elindulni. „Gőg a bukás előjele!” Ez nagyon fontos mondat számomra. Hinni kell az embernek magában, tudni kell, hogy képes a feladatra, de meg kell tenni mindent érte estéről estére. Ha Michael Phelps nem gyakorol minden nap és nem megy el úszóedzésre, akkor hiába jó úszó, onnantól kezdve, ahogy hátradőlt, nem ő a világbajnok.
És én pedig világbajnok akarok lenni, csak nem másokkal versenyzem, hanem magammal és az idővel. Amíg ezt csinálom, addig nem adok ki egy másodpercet sem a kezemből, amit a színpadon töltök, mert ez az életidőm. Ha visszagondolok az eddigi életemre, már 22 évet, tehát már több mint az életem felét a színházban töltöttem. Ha én ebbe nem raknám bele magam, és nem próbálnám meg a maximumot kihozni magamból estéről estére, akkor az azt jelentené, hogy fél életemet elvesztegettem - ezt nem akarom és nem is hagyom.
Mi az, amivel kapcsolatban izgalommal tölt el az elkövetkező időszakra nézve?
Nemsokára bemutatónk lesz a Vígszínházban, az Ismeretlen táj és utána kezdjük a Frankensteint. Ez utóbbit Hegymegi Máté rendezi, akivel még soha nem dolgoztam, úgyhogy ez különösen izgalmas. Emellett Asztrik szerepében láthat januártól a közönség a Székely Kriszta rendezte István, a király című rockopera arénaturnéjában, ennek épp most jövök a ruhapróbájáról. Dolgozom a verseskötetemen, csinálom a saját koncertelőadásomat, szóval sok minden vár még rám ebben az évadban, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle.
Olyan, mint amikor a fazekas rádobja a korongra az agyagot, ami pörög, és már látszik valami forma, de még nincs kirajzolódva. Kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen váza lesz ebből az agyagból.
