Pásztor Virág: „Ösztönösen alakítottam ki az utamat”
A Barátok közben tűnt fel először Pásztor Virág, azóta pedig szinte minden sorozatban szerepel: most éppen a Pokoli rokonokban, és a nemrég véget ért Gólkirályságban volt látható.
Ezeket láttad már?
- Pásztor Virág először a Barátok közt sorozatban tűnt fel.
Volt egy rövid időszak, amikor Pásztor Virág teljesen másik területen is kipróbálta magát, de közben rájött, hogy a színpad az, amire valójában vágyik. Február 13-án debütált a Hogyan tudnék élni nélküled? című musicallel, melynek próbái között beszélgettünk.
A ma már legendásnak számító Barátok közt sorozatban ismertük meg a neved, amely egészen elképesztő szériát futott: 23 éven át volt a mindennapok része. Természetesen te később kerültél be a csapatba, de hogy élted meg, amikor egyszer csak vége lett?
Nagyon megviselt. Életem első munkahelye volt, ahol olyan családias légkör alakult ki, hogy a szívem szakadt meg, amikor próbáltam realizálni, hogy mi történik. Amikor kiderült, hogy nincs tovább, minden pillanatot próbáltam memorizálni és elraktározni. A portás mosolyától kezdve a takarítónő aranyos nevetéséig, mindent. Mert tényleg mindenki a csapathoz tartozott, mindenkihez volt kötődésem. 16 éves voltam, tehát engem az a közeg nagyon erőteljesen formált, hiszen akkor még ultra szenzitív az ember, nyitott sok mindenre, és nekem az egész csapat ehhez az időszakomhoz kapcsolódik. Az egésznek volt egy olyan szellemisége, mintha ez öröké tartana, így nem volt könnyű megélni, hogy egyik napról a másikra lezárul egy fejezet.
Az intenzív munka mellett hogyan tudtad az iskolai tanulmányaidat is végezni?
Magántanulóként végeztem a sulit, úgy is érettségiztem. Heti öt napot forgattam, hétvégenként pedig különböző képzésekre jártam.
Fel tudtál nőni hirtelen ehhez a megváltozott helyzethez?
Olyan hirtelen kellett felnőnöm, hogy nem is volt opció, hogy ne. Viszont az szerencsés volt, hogy ha már a privát életemben nem, legalább a forgatáson a sok felnőtt között egy kicsit megtudtam maradni gyereknek. Nagy volt rajtam a felelősség, ez nem csak móka és kacagás volt, voltak ennek nehéz velejárói. Például a velem egykorú osztálytársakkal való kapcsolat, ami szerves része egy kamasz életének, nekem kimaradt. Nem is igazán tudtam felhőtlenül szórakozni sem, mert gondolnom kellett a másnap reggelre, hisz mennem kellett dolgozni. Ettől kialakult bennem egyfajta felelősségtudat, talán ez tett leginkább felnőtté.
Járai Máté: „Nem érzem magam sebezhetőbbnek attól, hogy felvállalom a magánéletemet”
De a valósághoz az is hozzátartozik, hogy talán éppen időben felmértem azt, hogy még ha nehezen is fér bele az időbeosztásomba, vagy éppen fáradt vagyok, akkor is szükségesek azok a megélések, amik nem maradhatnak ki egy kamasz életéből. Így tudatosan figyeltem arra, hogy igen, imádom a munkám és szeretnék jól teljesíteni, de az nem jelentheti azt, hogy lemondok a magánéletemről. Így gimnázium legutolsó évében visszairatkoztam nappali tagozatra, és ha csak két hetente egyszer is tudtam bemenni, bementem. Nem a tanulás miatt. Hanem mert hiányzott a korosztályommal való kapcsolódás. És utólag eszméletlen hálás vagyok ezért a döntésemért. Erre volt szükségem ahhoz, hogy ma azt érezzem, nem vett el tőlem semmi fontosat az, hogy 16 éves korom óta főállásban dolgozom.
A Barátok közt után sem maradtál munka nélkül, szinte azonnal forgattál egy másik sorozatban.
Igen, elég ideálisan alakultak a dolgok. Amikor vége lett a Barátok köztnek, sorra találtak meg a főbb szerepek különböző sorozatoknál. Minden évre jutott egy vagy kettő sorozat. A nagyobb időszakokat átölelő munkáim között volt a Hotel Margaret, a Ki vagy te?, ahol a Barátok köztből kiragadták a karakteremet, és egy alternatív valóságban továbbgondolták. Utána pedig következett a Gólkirályság, majd a Pokoli rokonok. Őrületes tempót kellett tartani, volt, hogy alvás nélkül mentem egyik forgatásról a másikra. Ez egyszeri alkalommal azt mondom, belefér. De ezek nem egyszer-egyszer fordultak elő és huzamosabb ideig tartottak.
Hogy lehet bírni ezt a feszített tempót?
Sokszor megkaptam, hogy fiatal vagyok, bírnom kell. Nem is panaszkodtam soha, de azt én is éreztem, hogy ez így rengeteg. És ez nem munka közben ütött, hanem utána. A szervezetet nem lehet a végsőkig kizsigerelni, muszáj pihenni, nem megállás nélkül csak teljesíteni. Az én testem is jelzett, hogy túlhajszolom magam, volt, hogy hónapokig beteg voltam, vagy úgy elment a hangom, hogy utószinkronnal kellett megoldanunk egy-egy jelenetet. Túl fiatalon megéreztem milyen, ha kiégés közeli állapotba kerülsz, aránytalan volt a terhelés. De büszke vagyok magamra, és tanultam is belőle. Tudni kell határt húzni és az egészségedet előre sorolni. De a kérdésedre a válasz: úgy lehet bírni, ha tényleg élvezed, amit csinálsz. Sokszor úgy se könnyű, de valahol ez varázslatos.
S miközben minden este része vagy a televíziónézők életének, egy új fejezet is kezdődött az életedben: az Erkel Színházban játszol. Ez egy kicsit „kilóg” a sorból, hogy kerültél oda?
Fogalmazhatunk úgy is, hogy kilóg, de én inkább azt mondanám, hogy gyönyörűen kiegészíti azt a bizonyos sort. Mindig is a színház felé húzott a lelkem. Amikor hallottam, hogy megújul az Erkel Színház, éreztem, hogy van ott dolgom. Egyébként az országos casting során jutottam a színházba. Szeretem azt gondolni, hogy az élet elém dobja a lehetőségeket, én pedig azzal hálálom meg, hogy felismerem őket és a lehető legjobban próbálok élni velük. És mivel ez a hála bennem sosem szűnik meg, folyamatosan dolgoznom kell azért, hogy kiérdemelten csinálhassam azt, ami boldoggá tesz. És ez így fair, nincs ebben nagy titok.
Mondhatni szerencsés csillagzat alatt születtél!
Talán igen, de szerintem az is fontos, hogy meg tudd fogalmazni pontosan mire vágysz. Mert ezzel megteremted a helyét annak, amit szeretnél, hogy részese legyen az életednek. Ez nem szentírás, de én ebben hiszek! Ehhez kell egy nagyfokú nyitottság, és az is, hogy tegyél azért, amit szeretnél elérni. Véletlenek is jöhetnek pont jókor, és ezek is segíthetnek a fejlődésben, de csak erre alapozni nagy luxus lenne. Én mindig figyelek, gondolkodom, keresem a lehetőségeket, és közben hiszek abban, hogy ha valamit ennyire tiszta szívvel és erővel szeret az ember, akkor az életnek nem célja ebben akadályozni. Azt érzem, jó csapatmunkában vagyok az élettel, ha lehet ilyet mondani.
Kovács Tamás: „Gazdagabb az ember lelke, ha határon túl születik, egész egyszerűen több van a puttonyában”
Mindenben ilyen pozitív a hozzáállásod?
Az élet áramlásával kapcsolatban mindenképp. Én sem mosolygok megállás nélkül, és vannak nagyon nehéz pillanataim, de abban biztos a hitem, hogy minden jó lesz, vagy tudom jóra formálni. Anyukám is ilyen, és kisgyerekkoromtól fogva látom, hogy ez jó stratégia, és működik. Tőle tanultam, hogy nincs lehetetlen. Nem biztos, hogy mindig zökkenőmentesen mennek a dolgok, de ha valamit szeretnél, nincs olyan, hogy „nem”.
Az Erkel Színház a jelenlegi, megújult formájában az idei évadtól működik, te pedig már a harmadik bemutatódra készülsz. Nem hihetetlen?
De, ez sokszor még nekem is hihetetlen! Miközben egyszerre lehetne a legtermészetesebb dolog is a világon. Kiskoromtól kezdve tudtam, hogy én ezt akarom! Rajongok ezért az egészért, énekelni, táncolni vágytam, és arra, hogy egy jó közösség tagja lehessek, hogy együtt alkossunk.
És tessék, itt van! Semmivel nem összehasonlítható az érzés, amit egy színház ad! Teljesen más megvilágításból látok rá a szakmára, és egyre jobban értem, hogy ezt miért is szeretem ennyire, és hogy ez már nem csak álom, hanem hivatás is. Teljes szívemmel jelen vagyok a színpadon, és azt érzem, hogy a néző is, aki velem szemben ül, kitárja a lelkét. És ezek egészen erős pillanatok. Lehet, hogy ez most giccsesen hangzik, de én magam sem gondoltam, hogy ilyen erős energiák áramlanak egy színházban. Néha ha kilesek a nézőtérre, és látok akár csak egy embert mosolyogni, nagyon meghatódom. Mert tudom, hogy az a boldog pillanat a mi munkánkból született. Ez jó érzés és kész. Minden előadás egy ünnep, ahol együtt ünnepeljük a szakmát, az érzéseinket, hogy itt vagyunk, hogy a jelenben lehetünk, mégis valami egészen más és biztonságos dimenzióban. Nagyon találó szerintem az Erkel Színház szlogenje: itt tényleg dobban a szív!
Kókai Tünde: „Folyamatosan ápolom a magammal való kapcsolatomat is”
Két sorozatban is látható vagy az RTL-en, ráadásul a Pokoli rokonokban és a Gólkirályságban két hasonló karaktert is alakítasz.
Van párhuzam a két karakter között, hiszen mindkettő fiatal lány, de valójában nagyon mások. A Gólkirályságban Csilla kissé ostoba, amit a legnagyobb természetességgel visz véghez, tehát nagyon természetesen kell természetellenesnek lenni. A Pokoli rokonokban Lara nem buta, sőt, a mostani évadban már egyre többször találkozhatunk a rátermettségével. Másik világból jön, nem kétség, viszont nagyon jószívű, s bár furfangos, de mindig kiáll a családja érdekeiért. Nagyon nagy fejlődési ívet járt be ez a lány, szerintem ő az egyik legpozitívabb karakter mára a sorozatban.
Közel tíz éve összefolynak a munka miatt a napjaid, tudsz jól gazdálkodni a szabadidőddel?
Jó kérdés, igyekszem, de nagy feladat. Alapból az már feladat, hogy lelkileg jól kezelje az ember a szabadidejét, ha valójában sosem volt annyi belőle, hogy ehhez hozzászokjon. De fejlődtem ebben abszolút, ilyenkor szoktam behozni a lemaradást a szociális életemet illetően.
Ugyanis nagyon komolyan veszem a munkám, vagyis nincs is más választásom ha több hónapos forgatás van, akkor van, hogy az egész forgatási időszakra eltűnök a barátaim elől. Nem tudatosan, ez kapacitás kérdése. De szerencsére csodálatos barátaim vannak, megértik, hogy velem más ritmusban tudják fenntartani a kapcsolatot. Konkrétan hobbim, vagy, amit szeretek csinálni ha nem dolgozom, azért nincsen, mert engem tényleg az tölt fel, amit csinálok! Számtalanszor előfordult, hogy állok a színpadon, és azon gondolkodom, hogy mekkora mázlista vagyok, nekem tényleg ez a munkám?! Bárcsak minden ember ezt érezhetné munkaidő közben. Óriási ajándék ez számomra az élettől!
Melyik szerepedre vagy a legbüszkébb?
Az Elisabeth-re mindenképpen. De talán az Erkelben mindegyikre! Vagy tulajdonképpen inkább arra, hogy mindent saját erőből építettem fel magam körül. Az én családomból például senkinek semmi köze nincs a színészethez, nem volt előttem ilyen téren példa, én vagyok az első aki ezen az úton elindult. Ebből kifolyólag igazi szakmai tanácsot se tudtam kérni otthonról, ösztönösen alakítottam ki az utamat. Azt az utat, amit nagyon szeretek és nem cserélnék el semmiért. Mert olyan élményekkel és emberekkel teli, amik és akik nélkül nem lehetne ilyen színes a világom!
