Nemrég debütált Pokorny Lia legújabb produkciója, a Sakk-matt, amely az emberi kapcsolatok játszmáit vetíti a sakktáblára. A formabontó, humoros és zenés előadás apropóján félelmekről, önismeretről, újrakezdésről és saját játszmáiról beszélgettünk a színésznővel.
Ezeket láttad már?
A Pokorny Lia Produkcióban közel harmincan dolgoznak együtt azért, hogy az előadások a lehető legjobban sikerüljenek. A színésznő arról is mesélt nekünk, milyen volt alkalmazottból válllalkozóvá válnia és mennyire feszíti őt a felelősség.
Nagy sakkjátékos vagy? Vagy honnan jött az ötlet, hogy a sakkban gondolkodj?
Egyáltalán nem sakkozom, nem is tudok. Soha nem görcsölök rá dolgokra, hagyom, hogy jöjjenek az inspirációk. Nem befolyásolom magam, nem akarom tudatosan kitalálni, hogy mi legyen a következő lépésem. Nem is igazán tudom megmagyarázni, hogy miért azt csinálom, amit éppen csinálok, az kell, hogy behúzzon a téma. Egyébként attól függetlenül, hogy én nem játszom, nagyon izgalmas számomra a sakk, és lenyűgöz, ha valaki mesterfokon átlátja ezt a világot.
A produkcióra való készüléskor megnéztem Polgár Judit filmjét, a Fehér Királynőt, hogy jobban képben legyek. Beszéltem is vele, sokat segített abban, hogy egyáltalán hogy lehet gondolkodni a sakkról. Alaposan utánaolvastam a témának, érdekelt, hogy miképp tudom összepárosítani az emberi játszmákkal. Bennem eleve minden ekörül forog. Az emberi kapcsolatok, a saját magam megismerése, és hogy mennyi mindent mozgat az a hatalmi játszma, amit a saját védelmem miatt bevetek csak azért, hogy ne sérüljek. Miközben ezáltal tovább sérülök. Az is régóta motoszkált a fejemben, hogy férfidalokat énekeljek. Ezeket az ötleteket ötvöztem és természetesen az is fontos volt, hogy a produkció szórakoztató legyen.
Szórakoztató lett, és az is nagy erénye, hogy teljesen más típusú produkció, mint amit tőled korábban láthattunk. Ha már az önismeretet említetted, ebben a munkafolyamatban is tanultál újat magadról?
Inkább azt gondolom, hogy amiket eddig tanultam, azokat beépítettem. De ahogy a sakkal elkezdtem foglalkozni sokat tanultam is, hiszen ez egy teljesen más világ, és ezen a más világon keresztül új nézőpontom lett. Sok dolog kapott a sakk szemszögéből nézve más megvilágítást.
A magyar topmodell, Ebergényi Réka tizenhárom év után állt újra kamerák elé
Van két zenész is melletted, de hányan állnak még a produkció mögött, mekkora a csapatod?
Igen, mindenképpen fontos megemlíteni a kollégáimat is! A Sakk-mattban Grósz Zsuzsanna és Molnár Péter kísérnek. Zsuzsival ez már a harmadik munkám: a Liaison-nak ő volt a zenei vezetője, a Füst-ben pedig szintén ő kísér zongorán. Péter két hangszer között váltva -basszusgitár és bőgő- teremt különleges atmoszférát. Kettejük közös zenei gondolkodásának és elképesztő munkájának köszönhető, hogy a produkció hangzásából egy pillanatra sem hiányzik egy nagyzenekar gazdagsága.
És egyre többen dolgozunk együtt: ma már közel harmincan vagyunk a Pokorny Lia Produkcióban. Vannak kollégák, akik egy-egy előadásban segítenek — díszletezésben, hangosításban, kellékezésben —, és vannak, akik napi szintű feladatokat látnak el, akikkel együtt irányítjuk a cég működését: gazdasági és folyamatmenedzsment, asszisztensi feladatok, marketing. Csupa kiváló emberrel dolgozhatom együtt, és fontos számomra, hogy partneri, egymásra figyelő szemlélettel működjünk.
Pár éve még egy színházi hierarchiában léteztél, ahol természetes volt, hogy biztosított a háttér. Mennyire ment gördülékenyen átállni arra, hogy neked kell meghoznod minden döntést?
Néha magam is rácsodálkozom, hogy nemrég még alkalmazotti pozícióban működtem, és gyakorlatilag minden téren megmondták, hogy mit csináljak. Eltelt pár év, és megismertem magam annyira, hogy meg mertem lépni az önállóságot. Nemrég még azt se tudtam, hogy a vállalkozást eszik, vagy isszák, ehhez képest most én mutatok irányt, én hozom meg a végső döntéseket. De az is fontos, hogy ennek ellenére is hiszek abban, hogy ebben a projektben, a munkában társai vagyunk egymásnak, és nincs alá-fölérendeltségi viszony.
Felelősségek vannak, kompetenciák vannak, de nyugodtan tudom a feladatokat a többieknek delegálni, mert hiszek, és bízom abban, hogy ők a lehető legjobban fogják megcsinálni. Nem kell folyamatosan kontrollálnom a kollégáimat, mert a folyamat jól működik, és fontos számomra, hogy mindenki kényelmesen érezze magát benne. De ahogy a végső döntés is, úgy a felelősség is az enyém.
Ez a felelősség mekkora súly rajtad?
Nagyon érdekes, mert ez valamikor tud nyomasztó lenni, de közben egészen felszabadító is. Hiszek abban, hogy a felelősség nem elveszi a szabadságot, hanem bizonyos értelemben megadja. Persze érzem a kockázat súlyát is, hiszen sok ember munkájáért felelek. De számomra a felelősség nemcsak arról szól, hogy működjön egy produkció vagy egy cég. Legalább ennyire lényeges, hogy azok az emberek, akikkel együtt dolgozom, érezzék a tiszteletet és a megbecsülést, tudják, hogy számítanak nekem, és értékes az, amit hozzátesznek a közös munkához.
Nálunk nagyon nagy szerepe van az őszinte kommunikációnak, hogy mindenki ki merje mondani, ha számára valami nem jó, vagy nem komfortos.
Az önállóságod érdekes módon a Covid időszakára esett, amikor minden színész a biztonságot kereste. Honnan volt benned bátorság akkor lépni?
A Centrál Színház mellett mindig voltak párhuzamos munkáim is, és ezek kapcsán több menedzserrel dolgoztam együtt. Valamiért rendre olyan embereket választottam, akik úgy érezték, pontosan tudják, mi a jó nekem, mit kellene csinálnom, merre kellene mennem. Ezt a fajta kontrollt pedig egy idő után egyre nehezebben viseltem — nemcsak a menedzsmentben, hanem sokszor a színházi struktúrákban is.
Közben pedig volt már egy önálló produkcióm is, a Liaison, amivel jártam az országot. Persze ehhez csapat kellett: utazás, technika, díszlet, szervezés. Ezekben a munkákban kezdtem el igazán belelátni a folyamatba, hogy mennyi háttérmunka és összehangolás kell ahhoz, hogy egy előadás működni tudjon.
A legnagyobb lépés mégis az volt, amikor el kellett hinnem, hogy ezt a saját utamat szabadabban is tudom működtetni. A kötött rendszer ugyanis egy idő után inkább bénított. Társulati tagként nagyon nehéz előre tervezni, hiszen a színházi előadások bármikor felülírhatják a saját időpontokat. Egy idő után azt éreztem, hogy a kétféle működés egyszerűen nem fér meg jól egymás mellett. És közben rájöttem arra is, hogy számomra nemcsak az utazás fontos, hanem az a közvetlen kapcsolódás is, amit a különböző városok közönségével megélhetek. Ez a fajta szabad működés közelebb áll hozzám, mint a társulati kötöttség.
Emlékszem, egyszer megkérdeztem a terapeutámtól: mi van akkor, ha elengedek minden biztonságos kapaszkodót és nem találkozom olyan emberekkel, akikkel együtt fel tudom építeni a saját önálló utamat. Ő erre azt mondta, hogy nem az a legfontosabb, mikor érkeznek meg azok az emberek, akikkel valóban együtt tudok dolgozni, hanem az, hogy addig képes vagyok-e nemet mondani minden olyan helyzetre, amiről azt érzem, hogy nem jó nekem. Azóta erre törekszem az élet minden területén.
És nem elég felismernem egy helyzetet — kilépnem is tudnom kell belőle. Talán ezért kezdtem el tudatosan felépíteni a saját utamat és a saját rendszeremet, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatottnak.
Kovácsovics Fruzsina: „Felmerült bennem, hogy van-e jogom ilyen szerepben lenni”
Egyébként mit mondott a terapeutád?
Hogy nem attól igazol az élet, hogy a következő ember rögtön az lesz, akit keresek, hanem az, hogy ha a következő sem lesz jó, akkor arra is tudok nemet mondani. Mert lehet, hogy majd csak a tizedik ember lesz az, akivel el tudom kezdeni az építkezést. És ez hihetetlenül megnyugtató volt!
Ha a sakk logikája alapján nézzük, akkor hogy érzed, melyik voltál többször: győztes, vagy vesztes?
Ahogy az előadásban is megfogalmazom, én sokszor nem mások miatt voltam vesztes, hanem mert hagytam, hogy az legyek. Amikor olyan helyzettel találkozom, ami engem horzsol, karistol, akkor a jó döntésben csak a saját félelmem akadályoz meg. Ha hagyom.
Miben van a te erőd?
Nagyon szeretem magamban azt a fajta kíméletlenséget, hogy bele merek menni a félelembe akkor is, ha fáj. Ha azt érzem, hogy tovább már elárulnám magam, akkor képes vagyok meghozni nehéz döntéseket. Persze sokszor rettegek attól, mi lesz utána, de szinte mindig kiderül, hogy végül az volt a legjobb lépés.
Azt gondolom, az is az erősségem, hogy nagyon hiszek a közösség erejében. Abban, hogy egy jó közösségben rengeteget lehet tanulni egymástól, és együtt egészen különleges dolgokat lehet létrehozni. Nagyon lojális ember vagyok, és az utolsó pillanatig tudok küzdeni valakiért, ha ő is akarja. Viszont, ha azt érzem, hogy valaki rombolja a közösséget vagy a közös munkát, akkor el tudom engedni.
Erősségemnek érzem azt is, hogy merek szabadon alkotni, hagyom, hogy az inspiráció vezessen. Nem akarom magam állandó kontroll alatt tartani, és az sem zavar, ha néha hibázom. Inkább kipróbálok valamit, mint hogy félelemből meg se merjem tenni.
Polgár Judit: Nem kell minden nőnek sakkozónak vagy tudósnak lennie, de aki szeretne, azt támogassuk, és ne legyen hátrányban azért, mert nő
Mi az, ami zavar?
Azzal például mindenképpen adós vagyok magamnak, hogy nem adok elég szabadidőt magamnak. Rengeteg ötletem van, több dolog fut a fejemben egyszerre, gyakran túlhajszolom magam. Most azon dolgozom, hogy egy kicsit megtanuljak lassítani, és ne túlhasználjam, csak használjam, és megéljem az időt.
Mi lesz a következő lépésed? Fekete vagy fehér?
Egy improvizációs előadást szeretnénk létrehozni és várom, hogy a Sakk-mattot is minél több helyen előadjuk.
A magánélet belefér az életedbe?
Nem, most egyelőre nem. És ez az ijesztő! Szeretném jobban megélni a leghétköznapibb pillanatokat is. Hogy legközelebb ne azért üljünk itt, mert egy cikk készül, hanem azért mert jólesik beszélgetni.
