Schell Judit: „Soha nem gondoltam, hogy van bennem ennyi bátorság”
Több évtizednyi pályafutása során, most először áll Schell Judit egyedül a színpadon. Az Útitársam Shirley MacLaine című előadás egy rendkívül személyes hangvételű belső utazás, ami nem csak Juditnak, a közönségnek is kapaszkodót nyújthat a különböző fordulópontok tisztánlátásában.
Ezeket láttad már?
Nem is csak a bátorság hiányzott eddig, hanem át kellett esnie egy bizonyos szemérmességen, hogy egyedül is meg tudja, meg merje szólítani a nézőket. Sokáig kereste a megfelelő témát, de az amerikai színésznő könyveit olvasva egyértelmű lett, hogy hozzá tud a legjobban kapcsolódni, mert rengeteg közöttük a hasonlóság. A színésznőt az előadás kapcsán kérdeztük.
A bemutató előtt azt mondtad, hogy ezzel a produkcióval magad előtt is vizsgázol. Hogy sikerült a vizsga?
Tulajdonképpen jól, abszolút elégedett vagyok. De nem is feltétlenül amiatt, hogy milyen lett az előadás, hanem azért vagyok elégedett, hogy ez megtörtént, hogy ezt egyáltalán meg mertem ugrani. Mert nem gondoltam magam sem, hogy van bennem ennyi bátorság.
Kívülről nézve, egyáltalán nem látszik, hogy te nem vagy bátor csaj!
Bizonyos értelemben bátor vagyok, viszont ez óriási kihívás volt számomra. Mert ilyen még velem tényleg nem történt a pályán, hogy teljesen egyedül, csak magamra utalva oldok meg egy feladatot. Ez volt a legnagyobb falat az egészben. Most már, hogy túlvagyok a bemutatón és az első pár előadáson, nagyon élvezem. Élvezem azt, hogy ennyire lehet és ennyire tudom élvezni. Hogy nem nyom agyon a felelősség, az egésznek a súlya, mert a kezemben tudom tartani.
Nincs megfelelés, hogy egyik mondatról jussak el a másikra, vagy, hogy meglegyen a vége is rendben, hanem menet közben is jólesik az egész. És azt hiszem, hogy minél többet játszom majd, ez egyre inkább olajazottabbá válik. Mint egy „rendes” színdarabnál, kell nagyjából tízszer játszani ahhoz, hogy megjöjjön a lélegzetvétele az előadásnak. Nem az volt bennem, hogy majd akkor nyugszom meg, amikor az utolsó mondatot is elmondtam, hanem már a darab közben is érzem a felszabadultságot.
Schell Judit: Egy ötvenes színésznőnek kevesebb szerepet írtak és adnak
Milyen visszajelzéseket kaptál?
Nagyon jókat. Hogy szórakoztató, de sírnak a végén, széles érzelmi skálán fut az íve. Kicsit komoly, kicsit intim, de humoros, látványos. Szépen van felépítve, és az esett a legjobban, amikor azt mondták, hogy végre látják rajtam azt a csillogást, ami mutatja, hogy jól érzem magam valamiben.
Miért vártál ezzel ennyit?
Ezt sokan kérdezték, de úgy érzem, hogy ennek most jött el az ideje. Ez a darabban is elhangzik, és tényleg minden akkor jön el, amikor az ember megérett rá. Én most értem meg erre, hogy önállóan kiálljak a színpadra. És most találtam meg azt az anyagot, amiről azt éreztem, hogy szívesen a színpadra vinném. Soha nem akartam egyedül csinálni csak azért valamit, hogy ezt a lehetőséget is kipipáljam.
Táncosként kezdted te is mint Shirley, de sokáig a tánc egyáltalán nem volt jelen az életedben. Az fontos volt neked, hogy ne csak prózai legyen a szerep, amivel egyedül bemutatkozol?
Igen, azt mindenképpen szerettem volna, hogy nagy hangsúly legyen a táncon. Aki táncosként kezdi, az a lelke legmélyén mindig táncos marad. Sok év kimaradt, kisebb táncos feladataim voltak, de mindig hiányzott. Tíz éve pont emiatt rendeztem meg a Thália Színházban a Gellérthegyi álmok című darabot. Ennek a létrejöttét is én szerettem volna, nem rám osztották a szerepet, én osztottam magamra. Ez volt az első előadás, ami saját ötlet alapján készült, de akkor nem egyedül, hanem Finta Gábor kortárs táncossal csináltuk, így bizonyos értelemben a felelősség is osztódott.
Az előadásban nagyon merész ruhákban vagy látható, egyértelműen látszik, hogy topformában vagy. Mi a titkod, hogy csinálod?
A darab rendezője, Pelsőczy Réka volt az, aki „erőszakoskodott”, hogy ehhez a produkcióhoz lengébb öltözet dukál, és hogy bizony a lábakat mutatni kell. Egyrészt szerencsém van genetikusan, és a gyerekkori erős táncos alapok is sokat hozzátettek. Ha hiszed, ha nem, elég lusta vagyok, nem edzek annyit, mint amennyit gondolnak rólam. Jógázni szeretek, és elfogadtam, hogy a koromból adódóan kell járnom súlyzós edzésekre is. Kicsit ugyan most háttérbe szorult az edzés, mert a produkcióra való felkészülés is elég intenzív munka volt. És sokkal jobban esett, mint súlyokat emelgetni.
Az étkezésre mennyire figyelsz?
Volt egy időszakom amikor kihagytam a glutént, ez kifejezetten jót tett az emésztésemnek, és egyáltalán nem voltam éhes. Nem szeretek sokat enni, nem esik jól a telítettség érzése. Az édességet nagyon szeretem, főleg a péksüteményeket, palacsintát, ehhez ragaszkodom is, hogy minden étkezést valami édessel zárjak. Gyakorlatilag azért eszem a sósat, hogy utána ehessek édeset. De abból is elég egy-két falat, mert nem a mennyiséget kívánom, hanem az ízeket.
Tarnóczi Jakab, a rendező, aki szereti, ha a nézői fegyelmezetlenek
Szabad szemmel is jól látható harmónia, nyugalom vesz körül. Mennyi munkád van abban, hogy ennyire kiegyensúlyozott tudsz lenni?
Ezzel is úgy vagyok, mint a sporttal, hogy ha nem is minden nap, de egyre többször szánok időt az elcsendesedésre. Régebben sokat sétáltam az erdőben, ami kifejezetten jó hatással volt a mentális egészségemre. A barátnőm mindig mondja, hogy naponta kellene meditálni, ettől azért messze vagyok, de arra minden körülmények között figyelek, hogy ne készítsem ki magam. Úgy osztom be az időt, hogy ha csak pár percre is, de jusson arra is, hogy tényleg kikapcsoljak a mindennapos hajtásból.
Nem csak a mindennapos hajtásból kapcsoltál ki, az országból is kicsekkoltál egy évre, és amióta visszajöttél, mintha kicsit hátrébb léptél volna.
Valamilyen szinten igen, ezért is nem vagyok társulati tag, és nincsen havi húsz-huszonöt előadásom. Az, hogy kevesebb van, az saját döntésem volt. És ez jó is így! Már nem bírnám, hogy naponta öt helyre rohangáljak. Ennél már nyugodtabb és kényelmesebb vagyok.
Nem is hiányzik a társulat, a nyüzsgés, a felhajtás, ami régen körülvett?
30 évig voltam társulati tag, így emiatt egyáltalán nincs hiányérzetem. Dolgozom a Szeretetkertben, az Örkényben, ahol találkozok kollégákkal, nem vagyok teljesen magányos, de a folyamatos nyüzsgésre egyáltalán nem vágyom. Most így nagyon jól vagyok, de ez is volt a célom. Hogy úgy építsem magam újra, hogy csak olyan dolgokat csináljak, ami nekem jó, amiben nincs kényszer, nincs kompromisszum.
Pokorny Lia: „A színészetet szolgálatnak tartom”
Shirley-vel sok a párhuzam az életetekben, de van egy dolog, amiben nem vagytok teljesen egyformák: neki egy lánya, neked pedig 3 gyermeked van. Következetes, fegyelmezett vagy anyának?
Ők biztos azt mondanák, hogy szigorú anya vagyok, mert nem hagytam mindig mindent rájuk. Sokat változott a kapcsolatunk, hiszen teljesen más amikor az ember 24 órából 26-ot a gyerekek szolgálatában áll. Most, hogy már önállósodnak sokkal könnyebb a dolgom szülőként. Több időm marad magamra, és egészen mások a beszélgetéseink, mint korábban. Aggódó anyuka soha nem voltam, mindig igyekeztem megteremteni nekik a helyzeteket, amiben utána nekik kellett helytállni.
Nem kísértem őket végig minden pillanatban mindenen, nem járok be az iskolába kérdezgetni, hogy mi van velük, nem szeretek túlbuzogni. Aszerint neveltem őket, hogy az adott lehetőségek mellett nekik is van felelősségük a dolgok alakulásában.
Milyen beállítottságúak?
A nagyfiam feltaláló, nagyon komoly innovatív gondolkodással, design dolgokkal foglalkozik. Szociálisan nagyon érzékeny, most egy vízforralót készített vakoknak. Boldizsár gimnazista, őt főleg az üzleti világ érdekli, szerintem ő abban az irányban megy majd tovább. Borikában benne van a művészet és az érzékenység, de inkább a képzőművészeti vonalon. Nagyon jól rajzol, kreatív, érdekli a divat, a lakberendezés, saját stílusa van, állandóan átrendezi a szobáját. Röplabdázik is, nála még nem egyértelmű, hogy melyik irány lesz a konkrét.
Szamosi Zsófiát az Oscar-díj után sem érdekelte, hogy felismerik-e az utcán
Ha már divat: szeretsz öltözködni, vásárolni?
Változó. Úgy nem szoktam vásárolni, hogy kitalálom mit szeretnék, és akkor célirányosan elindulok azt megtalálni. Úgy tudok, hogy valahova véletlenül beesek, és ha ott találok valamit, annak nagyon tudok örülni. Nem vagyok nagy vásárlós, a Covid óta főleg nem. Akkor elég sok felesleges dolgot elajándékoztam, szortíroztam, szerintem nincs szükségünk ennyi mindenre. Nem akarok felhalmozni tengernyi ruhát, aminek csak a negyedét hordom. Vannak nagy kedvenceim, amik jó és időtálló darabok, és pár olyan elegánsabb is, arra az esetre, amikor meg kell jelennem valahol.
Sokszor vettem észre, hogy mindig ugyanahhoz a színhez, fazonhoz nyúlok, amiből már van otthon. Nyaranta főleg fehéret, télen pedig feketét hordok, s bár néha úgy döntök, hogy egy kicsit színesebb ruhákba fogok járni, végül mindig a fekete vagy a fehér lesz a befutó. Egyáltalán nem hoz lázba a vásárlás.
Lement rólad egy teher a bemutatóval, mi lesz a következő lépcsőfok?
Visszaállok az ékszerkészítésre, ami gimnazista korom óta része az életemnek, de most már komolyabb technikával dolgozom. Készült már jó pár kollekció, ezeknek keresem a megfelelő felületet. Az Autisták Országos Szövetségének lesz egy nagy őszi aukciója, nagyon jólesett, hogy felkértek készítsek erre egyedi darabokat. Ez sokkal jobban lázba hoz, mint az öltözködés vagy a vásárlás, és a lelkemnek is jót tesz.
