Stahl Judit: „Aki tudja, ki ő, mit képvisel, az nem érzi veszélyben magát egy másik kultúrától”

Akár híradót vezet, akár szakácskönyvet ír, neve összefonódott a hitelességgel és az emberközeliséggel. Az utóbbi időben ritkábban láthattuk a képernyőn, de ez nem jelenti azt, hogy Stahl Judit hátrébb lépett volna: sokkal inkább elmélyült. A gasztronómiához fűződő szenvedélye mára túlmutat a recepteken – újfajta közösségi élményeken keresztül mesél arról, kik vagyunk.

A Flódni című improvizációs gasztroszínházi előadás, melyet Stahl Judit lányával, Stahl-Bohus Hannával együtt dolgozott ki, egyszerre nosztalgikus és friss: rétegeiben ott a történelem, az emlékezet, az étel mint identitás, és a humor, amely mindezt közel hozza a közönséghez. Juditot a Romazuri roma kulturális fesztivál kapcsán kérdeztük: mit tanulhatunk egymástól a roma és nem roma közösségek gasztronómiáján keresztül? Miért érdemes időt és figyelmet szánni egymás történeteire, és miért lehet a főzés a legegyszerűbb híd két kultúra között?

Az utóbbi években kevesebbet látunk a képernyőn. Milyen projektek foglalkoztatnak mostanában?

A gasztronómia a mai napig a szenvedélyem, de valóban keveset televízióztam. Régóta szerettem volna kultúrtörténeti és gasztrotörténeti improvizációs színházat csinálni. És a lányommal együtt, aki színházi rendezőnek tanul külföldön, kitaláltunk egy közös projektet két évvel ezelőtt, amikor Budapest 150 éves volt. Ez lett a Flódni.

Szerettünk volna egy színházi előadást csinálni, olyat, amelynek kultúr- és gasztrotörténeti rétegei vannak. Ezeket a részeket én írom, imádom, hogy elmélyedhetek a digitális archívumban, kutathatok a Vendéglátóipari Múzeumban. Két évvel ezelőtt négy ilyen előadást terveztünk, melyeket Novák Péter vezet. Ezekre tíz nap alatt elfogyott az összes jegy, ma már a 48. előadásnál tartunk.

Schell Judit: „Soha nem gondoltam, hogy van bennem ennyi bátorság”

Jártunk többek között Szegeden, Debrecenben, Békéscsabán, Szombathelyen – és mindenhol az adott város kultúr- és gasztrotörténetére szabjuk az előadást. Mindamellett, hogy a Novák Péter egy csodálatos ember és nagyon jó vele együtt dolgozni, igazán különleges érzés, amikor a gyerekeddel dolgozol együtt.

A Flódni egy szórakoztató, mégis mély tartalmú előadás. Mondok egy példát: hogyan kapcsolódik a székelykáposzta Petőfihez?! A székelykáposzta nem egy ősi magyar étel, hanem maradékból készült fogás. Petőfi és Pest akkori főjegyzője közösen „hozta létre”, amikor későn értek be egy kocsmába és már alig maradt étel. Rengeteg ilyen történet van, és ezek mutatják meg igazán, milyen sokszínű, gazdag kultúrák olvasztótégelye ez az ország.

(A Flódni egy improvizációs gasztroszínház. Stahl Judit ötletét az improvizációs műfaj legjobb színészei játsszák a színpadon. Egyetlen állandó személy van az előadásban, aki a műsorvezető: Novák Péter. Változó szereposztásban játsszák: Stefanovics Angéla, Hevér Gábor, Jordán Adél, Járai Máté, Csákányi Eszter, Kálloy Molnár Péter, Schell Judit, Pelsőczy Réka, Kovács Patrícia, Stohl András, Szabó Győző, Molnár Áron, Péterfy Bori, Mészáros Máté, Debreczeny Csaba, Szinetár Dóra, Parti Nóra, Szabó Kimmel Tamás, Nagypál Gábor– A szerk.)

Hogyan változott a gasztronómiához való viszonyod az évek során?

Nem a viszonyom változott, inkább a körülmények. A klasszikus kommunikációs csatornákat – mint a nyomtatott újságok, magazinok – teljesen átvette a közösségi média. Ahhoz, hogy valaki ma nagy elérést érjen el, szinte állandóan jelen kell lennie, rövid, tizenöt-húsz másodperces tartalmakat készítve.

Na most: én nem az vagyok, aki akkor is megszólal, amikor nincs mit mondania. És ha van is mondanivalóm, nem biztos, hogy azt ilyen rövidre tudom szabni. Egy alkotó embert nagyon nehéz bepréselni egy dobozba. Ami engem érdekel, az a gasztronómia kulturális, történeti mélysége – és ez nem sűríthető bele néhány másodpercbe.

Stahl Judit úgy gondolja, hogy a felületes különbözőségek ellenére igenis van átjárhatóság a kultúrák között, és hogy gazdagodhatunk egymás által

Fotó: Sárosi Zoltán

Gyurta Dániel: „Megtanultam kitartani, megtanultam koncentrálni és nem feladni”

Hogyan látod a gasztronómia szerepét a kulturális identitás megőrzésében és közvetítésében?

Ez egy olyan kérdés, ami különösen foglalkoztat mostanában, és nem csak a Flódni rá a példa, hanem szerintem a szakácskönyveimben is elég sokat írtam erről. Azt gondolom, hogy bárhová szúrnánk le egy pontot a Földön, ott az emberek főzni fognak – lesznek alapanyagok, elkészítési módok, rituálék. És ezek nem csupán antropológiai, néprajzi érdekességek, hanem nagyon is közösségformáló dolgok.

A hagyományőrzést azért tartom nagyon fontosnak, mert az adja a gyökereinket, bárhová is tartozzak, bárhol is éljek. A gasztronómia ilyen formán összetartó erő is. És ez az összetartozás, ez a rituális ismétlődés adja meg a gyökereinket is – azok nélkül pedig nincs önazonosság. Ha tisztában vagyunk azzal, honnan jövünk, hová tartozunk, kevésbé sodródunk el, stabilabb identitással tudunk mások felé is nyitni. A saját identitásunk ismerete segít abban, hogy ne féljünk más kultúráktól. Aki tudja, ki ő, mit képvisel, az nem érzi veszélyben magát egy másik kultúrától – épp ellenkezőleg, kíváncsi lesz rá.

Szerinted mit tanulhatunk egymástól a különböző kultúrák – például a roma és nem roma közösségek – gasztronómiáján, történetein keresztül?

Az emberekben mindig ott van a félelem az ismeretlentől – ez egy evolúciós védekező mechanizmus. Ez egy mélyen gyökerező probléma, de ezzel párhuzamosan ott van a kulturális fejlődés lehetősége is, és ez a mi felelősségünk. Ha megismerjük a másikat, könnyebb leküzdeni ezt az úgynevezett xenofóbiát, a félelmünk csökken, a nyitottságunk pedig nő.

Horváth Lili: „Meg kell tanulnunk magunkat elfogadni, ha boldogan akarunk élni”

A roma közösség Magyarország népességének hivatalosan is 6–8 százaléka, de valójában ennél több. Ez egy nagyon alulbecsült számítás. Az, hogy nem ismerjük meg ezt a közösséget, óriási veszteség – intellektuális, kulturális és emberi szempontból is. Ez Magyarország egyik kincse és mi ezt elherdáljuk.

Ráadásul a XIV. századtól élnek itt cigány emberek. Azt nézni, hogy kik voltak itt előbb, teljesen nonszensz. És az, aki ezzel nem néz szembe, az egész egyszerűen nem csak hogy nem empatikus, hanem szerintem unintelligens is, mert óriási értéktől fosztja meg önmagát is azzal, hogy nem akarja megismerni a másikat. A roma gasztronómia baromi izgalmas, és azért is fontos, mert az ételek a legkönnyebben befogadható kulturális kódok. Egy másik kultúra ételét megkóstolni, közösen főzni – ezek tudnak hidat építeni.

Brillat-Savarin mondása szerint: „Mutasd, mit eszel, megmondom ki vagy.” Ez nem csupán egyes emberekre, hanem népekre és kultúrákra is igaz. Mindenki mindig abból főz, amije van otthon, de fontos megjegyezni, hogy a szokásokat érték hatások: a különböző megszállások, hódítók lenyomatai mai napig ott vannak az ételekben, étkezésekben, a gasztronómiai kultúrákban.

Szulák Andrea: „Én nem vagyok erős, én csak túlélő vagyok”

És ha már kultúra, hadd meséljek el egy fontos dolgot: főiskolás koromban, Szinetár volt az osztályfőnökünk, egyik nap azt mondta, mondjon mindenki egy dokumentumfilm témát: én azt mondtam, hogy a zsidó származásról és a cigányok gyűlöletéről forgatnék. Mire azt felelte, hogy valószínűleg senki nem adna erre pénzt. Persze értettem, hogy miért, de szerintem nagyon fontos, hogy egy közösség egy másik perifériás közösséggel legyen érzékeny, empatikus. És hát hol van itt a cigány holokausztról szó? Miért nincs? Hogy lehet az, hogy nem viszik el a cigány gyerekeket a Páva utcai holokauszt múzeumba, ahol ott van a barna háromszög? Hát tudniuk kell erről.

Voltál már vendégségben tradicionális cigány családnál? Ettél már náluk?

Nem, még nem. De nagyon boldog lennék, ha meghívnának, és szívesen elmennék!

Mi motivált arra, hogy részt vegyél a Romazuri fesztiválon?

Rém egyszerű. Végre egy hasznos, fontos, izgalmas kezdeményezés. Másrészt, gyerekkorom óta gyűlölöm a sztereotípiát. Gyűlölöm, ha valaki sztereotípiákban gondolkodik, ahelyett, hogy megismerné a valóságot. Dehát ez sokkal könnyebb, mint utánajárni, tanulni, megismerni. Nagyon örülök, hogy ez a fesztivál mélyebb kérdéseket is felvetett. Például: megtartó vagy megkötő a tradíció? Milyen kitörési lehetőségek vannak? Mit vár el a társadalom: a romaságukat hagyják maguk mögött vagy a szegénységet? Felmerült a hősképzés is: káros vagy sem? Szerintem az, hogy ezekről beszélhettünk, nagyon értékes.

Örökké az a kérdés, hogy asszimilálódjanak-e a romák vagy sem. Én azt gondolom, hogy bizonyos dolgokban igen, másokban viszont meg kell tartaniuk a sajátosságaikat. Az önazonosság kulcskérdés: ha valaki nem önazonos, akkor mi marad belőle? Én ezt úgy látom, hogy arra, hogy valaki roma, se büszkének nem kell lenni, se szégyellnie nem kell: de a lelki és kulturális gazdagságával szabad és kell is élnie.

Balogh Levente: „Se másoknak, se magamnak nem akarok már bizonyítani”

A fesztiválon való részvételed mit közvetített a közönség felé?

Talán nem is kellett közvetítenem semmit – az, hogy ott voltam, beszélgettem, vezettem a műsort, már önmagában üzenet. Lehet, hogy valaki azt kérdezi: mit keres egy nem roma ezen a fesztiválon? De szerintem pont erről szól az egész: hogy nem lehetnénk egy napra színvakok? Én úgy gondolom, hogy a felületes különbözőségek ellenére igenis van átjárhatóság a kultúrák között, és hogy gazdagodhatunk egymás által. Szerintem ez a legfontosabb. Az alapérzéseink – félelem, szeretet, gyász, vágy – mindannyiunkban ugyanazok. Innen érdemes elindulni.

Milyen kihívásokkal szembesülnek a nők a gasztronómia világában, és hogyan lehet ezeket leküzdeni?

Általánosságban: a nőknek sosem volt könnyű dolguk. Az első világháború például óriási fordulatot hozott – a férfiak a fronton voltak, a nők pedig munkába álltak. Ami engem illet: személyesen soha nem éreztem hátrányt nőként. Ha volt is ilyen helyzet, nem vettem fel, ez abból is fakadhat, hogy nem szeretem magam áldozati szerepben látni.

De tudom, hogy sok nő nem ilyen szerencsés. Ugyanazért a munkáért kevesebb fizetés, kevesebb elismerés jár. Ez nevetséges és elfogadhatatlan, és erről kell beszélni.

Egy egész világ rajong Sapszon Bálint magyar filmzeneszerző munkájáért: Squid Game, Wednesday, soroljuk még?

Hogyan tudnak a nők hozzájárulni a gasztronómia és a kultúra összekapcsolásához?

Úgy, hogy önmagukat adják. Szerintem nőnek lenni fantasztikus lehetőség. Egyszerre vagyunk sérülékenyek és erősek. Elvileg jobban tűrjük a fájdalmat, kreatívak vagyunk, kezdeményező, összefogást keresők vagyunk.

Ha egy nő gyereket szül, az élete egyik legnagyobb alkotását hozza létre, de ha nem szül, vagy nem is akar, akkor is van az életében ilyen alkotás. És ezt mi, nők, el tudjuk fogadni egymásban. Van köztünk egy mély szolidaritás, és ez – legyen szó kultúráról, gasztronómiáról vagy társadalomról – elképesztő erő tud lenni.