Szinetár Dóra neve évtizedek óta összefonódik a minőséggel és a szakmai alázattal. Egy olyan emberrel volt szerencsénk leülni beszélgetni, akinek mindig is a család lesz az első, aki bízik a jövő generációjában, és aki kisfia, Benji születése óta nem hajlandó alkut kötni a tökéletesség hamis illúziójával.
Ezeket láttad már?
Szinetár Dóra Jászai Mari-díjas színésznő és énekesnő volt az Anna Grand Lounge esték powered by GLAMOUR beszélgetéssorozat vendége. A rendezvény az Anna Grand Hotelben zajló, az Anna-bál 200. évfordulója alkalmából életre hívott Annák éve powered by GLAMOUR estek folytatása. A színésznő-énekesnő kendőzetlen őszinteséggel mesélt a szakma nehézségeiről és örömeiről, a kisfia, Benji által tanított elfogadásról, valamint arról a belső szabadságról, amelyet csak az érezhet, aki hisz benne, hogy saját maga alakítja a sorsát.
Nagyon fiatalon, szinte a pályád legelején lettél édesanya, majd három különböző életszakaszban is átélted ezt a csodát. Hogyan tudtad a művészetet és a családot egyensúlyban tartani?
Azt hiszem, nekem hatalmas szerencsém volt. Annyi mindent és annyira jó pillanatban csináltam azelőtt, hogy anyuka lettem, hogy az a félelem, ami sok pályatársamban ott van, bennem nem jelent meg. Teljesen megértem, ha egy fiatal színésznő aggódik, mert ez a pálya sajnos valóban hajlamos büntetni, ha valaki kiesik. Ez egy valós probléma, de én hála istennek nem szembesültem vele.
Mind a három alkalommal dolgoztam a várandósságom negyedik hónapjáig, de utána tudatosan hosszú időre visszavonultam a színháztól. A nagyfiamnál egy-másfél év után jelentem meg havonta néhány előadáson, a lányomnál három évig nem léptem színházi színpadra – akkor csak koncertezni jártunk, ami sokkal szabadabb időbeosztású –, és Benjinél is megvártam a hároméves kort. Számomra ők a prioritás, és soha nem kaptam olyan feladatot, ami előbbre való lett volna náluk.
Ez egyfajta szabály is nálatok a férjeddel, Makranczi Zalánnal?
Pontosan. Mindig megbeszéljük: ha csak lehet, vagy ő dolgozik, vagy én, mert valakinek mindig otthon kell lennie. Van egy fantasztikus bébiszitterünk, akiért minden reggel hálát adok, de tartom magam ahhoz: nem azért szültem negyvenévesen gyereket, hogy a bébiszitter nevelje fel. Ez nálunk nem technikai kérdés, hanem elvi.
„Nem akartunk megfelelni semminek” - Interjú Nagy Ricsivel és Molnár Karesszel, az Anna! - Egy tánc, más nem számít! című darab szerzőivel
Volt olyan pont a karriered során, amikor úgy érezted, elakadtál, vagy nem a megfelelő helyen vagy?
Inkább úgy mondanám: többször álltam meg azzal az érzéssel, hogy „én ezt most nem szeretem”, de rá kellett jönnöm, hogy ezeket a helyzeteket magamnak teremtem. Ha az ember elégedetlen, annak oka van. Egyébként most is egy ilyen keresési fázisban vagyok, mert amióta Benji megszületett, nehezen találom a helyem a szakmában. Persze ennek logikus oka van: ő annyira fontos, hogy nem is jönnek be az életembe olyan lehetőségek, amik egész embert kívánnának. Amíg így érzek, nem tudnék elvállalni egy filmfőszerepet, hiszen az azzal járna, hogy hónapokig reggel 6-tól este 7-ig nem lennék otthon.
Innentől kezdve az ember már nem igazán haragudhat amiatt, ha nem sűrűn hívják castingra, vagy azért, ha épp nem ő kapja meg a szerepet – hiszen lehet, nem is tudna vele mit kezdeni. Az elmúlt években szinte megszállottan kezdtem hinni abban, hogy valóban mi írjuk a saját történetünket. Egyre inkább azt látom és tapasztalom, hogy minden, ami velünk történik, valamilyen módon belőlünk indul ki.
Ez egyébként hatalmas megkönnyebbülés. Amikor rájövök, hogy a felelősség az enyém, azzal együtt az is világossá válik, hogy képes vagyok megoldani a problémáimat. Vagyis, ha akarom, akár máshogy is alakíthatom a dolgokat. Éppen ezért fontos, hogy az ember megfogalmazza magának, mit szeretne igazán – mert onnantól kezdve mintha elkezdenének ehhez igazodni a lehetőségek is.
A Down-szindróma világnapjára készített videód sokakat megérintett. Hogyan kezeled a közösségi médiában érkező támadásokat?
Én magam kezelem az oldalaimat, így kénytelen vagyok néha beleolvasni a kommentekbe. Döbbenetes, hogy mikkel lehet találkozni: a legfájdalmasabb felismerés az volt, amikor rájöttem, mi mozgathatja a gyűlölködőket. Amikor Benji születése után elmondtuk, hogy nem csináltattunk szűrést, rengeteg támadás ért minket. Vettem a fáradtságot, és megnéztem néhány támadó profilját: találtam egy olyan embert, akiről kiderült, hogy a saját megszakított terhességének a súlya alatt él, és azért bánt engem, mert én mertem máshogy dönteni.
Ez mélyen elszomorít. Olyan közegben élünk, ahol a szűrések körüli nyomás sokszor nehéz döntési helyzetbe hozza a nőket, miközben a következmények feldolgozásához nem kapnak elegendő támogatást. Ha valaki a megtartás mellett dönt, könnyen szembesülhet a megbélyegzéssel, ha viszont más utat választ, magára maradhat a traumáival. Én hiszek abban, hogy olyan gyereket kapok, amilyet a Jóisten nekem szán. Azt pedig már Nick Vujicic óta tudjuk, hogy nem az „adottságok” határozzák meg az élet értékét.
Király Linda: „Amerikába mindig könnyen megyek vissza, de a lelkem itt van”
Milyen kisfiú a most nyolcéves Benji?
Ő a kapcsolódás nagymestere. A sziklából is vizet fakaszt. Ha elmegyünk egy étterembe, nem marad az asztalnál: elindul körbe, bemutatkozik mindenkinek, megkérdezi, mit esznek. Van, hogy ignorálják, de ő nem adja fel. Addig-addig megy, amíg végül el nem kezdenek vele beszélgetni. Volt, hogy egy rideg asztaltársaság a végén széket húzott neki és beültették maguk közé. Ő egy aktív érzékenyítő. A színészi véna is benne van: múltkor a Belvárosi Színházban az előadásom előtt kisétált a már bent ülő nézők elé, és csak úgy meghajolt. Kipróbálta, milyen érzés.
Milyen jövőt kívánsz magatoknak és az országnak?
Azt kívánom, hogy higgyük el: lehetne ennél sokkal kiegyensúlyozottabban élni. Nemcsak anyagi értelemben, hanem emberileg is. Egyre inkább azt látom, hogy megvan bennünk a vágy az elfogadásra – és ez nemcsak a másságról szól, hanem arról is, hogy ne zavarjon, ha a szomszéd máshogy nyírja a füvet.
Down-szindrómás tehetségek, akik a világsikerig jutottak
Bízom a fiatal generációban. Ők már nincsenek bezárva a négy fal közé; az interneten keresztül látják, hogy a világ kinyílt, és lehet máshogy is kommunikálni. Látják a közel-keleti nőket, akik leveszik a csadort, látják az Oscar-gálát, látják a szabadságot. Nem fogják hagyni, hogy rájuk kényszerítsék azt a régi képet, miszerint a magyar ember irigy, zárkózott és elkeseredett. Ezt mutatja számomra az április 12-i eredmény is.
Én látom a gyermekeimen és a tömegeken is, hogy az emberek igenis képesek egymásra mosolyogni. Hiszek abban, hogy van lehetőségünk túllépni a jelenlegi nehézségeken, viszont fontos, hogy ne csak nézzük a világot, hanem merjünk is úgy működni, ahogy máshol látjuk: nyitottan és bátran.
Fontos, hogy higgyük el, hogy igenis lehet jó nekünk! Hogy működhet máshogy is az ország, és benne az életünk! Én hiszek benne, hogy igenis vannak tisztességes emberek, akik betartják az ígéreteiket, hogy van, aki valóban másoknak is jót akar, és nem csak magának, és hogy lehet tisztességesen, elfogadóan, és eredményesen irányítani egy társadalmat akkor is, ha az adott helyet úgy hívják, hogy Magyarország.
Pokorny Lia: „Szembe merek nézni a félelmeimmel”
Ne maradj le a következő Anna Grand Lounge powered by GLAMOUR estéről, június 13-án Jakupcsek Gabriellával a balatonfüredi Anna Grand Hotelben 20:30-tól beszélgetünk.
