Wrochna Fanni: „Velencében vadidegen emberek jöttek oda gratulálni és aláírást kérni”
Wrochna Fanni neve egyre ismertebb a nemzetközi filmes és színházi világban. A félig lengyel, félig magyar színésznő a Római Filmművészeti Egyetemen szerzett diplomát, azóta számos nyelven, különböző országokban bizonyította tehetségét. Legutóbb Pietro Marcello új filmjében, a Duse-ban láthattuk, melyet egyelőre a 23. Olasz Filmnapok keretében láthatott a magyar közönség. A filmben Desirée karakterét formálta meg – egy belső feszültségekkel teli, mégis visszafogott nőalakot.
Ezeket láttad már?
Wrochna Fanni őszintén mesélt a nemzetközi forgatások kihívásairól, az idegen nyelven való játék felszabadító erejéről, a velencei fesztivál élményeiről, valamint arról, hogyan találja meg az egyensúlyt a különböző országok között ingázva. Beszélgetésünk nemcsak egy színészi pályakép részleteit tárja fel, hanem bepillantást enged egy olyan alkotói világba, ahol a bátorság, a nyitottság és az önazonosság a legfontosabb útmutatók.
Hogyan kaptad meg Désirée Von Wertheimstein szerepét?
2018-ban végeztem a Római Filmművészetin és azóta részt veszek olasz castingokon is. Ez az első kinti nagy forgatás, amiben részt vettem. Pietro Marcello az egyik kedvenc olasz rendezőm, úgyhogy megérte türelmesen kivárni ezt. Az első fordulót itthon vettem fel Nógrádi Maya segítségével, aki az egyik legjobb barát és legjobb rendező. Ezután pedig volt két forduló élőben Rómában.
Könnyen beilleszkedtél ebbe az illusztris személyiségeket felvonultató nemzetközi stábba?
Nagyon könnyű volt beilleszkedni. Az olaszokkal eleve nem nehéz és én is hamar barátkozom. A nehéz rész inkább fenntartani ezt a sok kapcsolatot. Én csak élőben szeretem, az üzenetezés nem a műfajom. Pedig egy forgatás vagy egy színházi próbafolyamat nagyon közel tudja hozni az embereket, mert életünk legintenzívebb pillanatait éljük át közösen. Kicsit olyanok ezek, mint gyerekkorunk legintenzívebb táborai.
Herendi Gábor őszintén elárulta, mi volt élete legnagyobb kudarca
Bár félig lengyelként, félig magyarként eredendően kétnyelvű vagy, okoz nehézséget idegen nyelven játszani? Korlátoz valamennyire a karakterformálásban?
Nagyon szeretek más nyelven is játszani és élni. Megvan az az élmény, amikor idegen nyelven könnyebb kimondani erős dolgokat? Én néha bátrabban ejtem ki, hogy „szeretlek” vagy, hogy „haragszom rád”, mert nincs mögötte a 30 év összetettsége és túlgondolása, hanem csak egy nyers, tiszta, egyszerű érzést tudok kimondani. És néha ezt a játékban is érzem, hogy miután megvan az érzés, a gondolat és a test, a szó már organikusan ki tud csúszni és nem kezdem el hallgatni magam, hogy ez mennyire volt hiteles vagy sem. Azt érzem, hogy ezek a tapasztalatok a magyar játékomra és életemre is hatással vannak és egyre szabadabban és bátrabban merem kifejezni magam.
Hogy tanultál meg ilyen jól olaszul? Hány nyelven játszol?
Olaszul és angolul a kéttannyelvű Szent László Gimnáziumban, lengyelül édesapámtól, spanyolul pedig egy plátói szerelem miatt tanultam meg. Játszani főleg magyarul és olaszul szoktam. Emellett volt sok szerepem angolul, lengyelül, németül és oroszul. De az igazi csavar az volt, amikor orosz akcentussal kellett angolul vagy német akcentussal olaszul játszani. Na, olyankor kifolyik az agyam.
A Duse című filmben a rendezői instrukciók közül volt olyan, ami megváltoztatta a karakterről alkotott koncepciódat?
Elég hamar egy nyelvet beszéltünk a rendezővel. Már a casting első fordulóján megtaláltuk a kulcsot a szerephez: egy őrangyal, aki mindenhova csendes és erőt adó figyelemmel kíséri a főszereplőt. Azt tapasztalom, hogy színészként nem csak a történetet és a karaktert kell megértenem, hanem a rendező világára és a projekt stílusára is fontos ráhangolódni. Mivel egy elég komoly „people pleaser” vagyok, az egyik szuperképességem, hogy könnyen leveszem, hogy ki miben van és mire vágyik.
Ezt a magánéletben igyekszem korlátozni, de a munkában jól jön. Emellett szeretek úgy jelen lenni egy alkotófolyamatban, hogy én is hozok sok ötletet és megoldást, de legalább ugyanolyan szinten rábízhatom magam a rendező elképzeléseire és instrukcióira.
Milyen visszajelzést kaptál a fesztivál- és szakmai közönségtől Desirée megformálásáról, és ezek közül mi volt számodra a legértékesebb?
Érdekes, hogy sokan nem ismernek fel a film után. Velencében egyik este borozgattam egy társasággal, akik reggel látták a filmet és egy óra beszélgetés után derült csak ki, hogy engem láttak a vásznon aznap reggel két órán át. Én nagyon élvezem, amikor át lehet alakulni. Itt az volt a kihívás, hogy Desirée telis-tele van robbanásra kész érzelmekkel, de mindent bent kell tartson. Sokaknak miután megismertek, az volt az első kérdése, hogy "Jé, te tudsz mosolyogni?". Elég jó visszajelzéseket kaptam, ami persze nagyon jó érzés. Aztán ki tudja, hogy a rosszak is eljutnak-e a színészekhez.
Pedig én nagyon értékelem az építő kritikát. Ami különösen jól esett, hogy Pietro Marcello, a rendező, valamint Valeria Bruni Tedeschi és Noémie Merlant, a két másik főszereplő nagyon elégedettek voltak, aztán a közeli szeretteim örömteli büszkesége és az ismeretlen nézők váratlan kedves üzenetei. Az teljesen szürreális volt, amikor a premier másnapján Velencében vadidegen emberek jöttek oda gratulálni és aláírást kérni. Volt három észak-olasz néni, akik miután felismertek a fagyizó sorában, mindenképp meg szerettek volna hívni. Nem ellenkeztem.
Ebben a filmben korabeli jelmezeket viselsz – ezt támogatásnak vagy nehézségnek élted meg?
Én a jelmezeket, díszletet, fényeket, kamera beállításokat és a forgatás minden egyes részletét támogatásnak élem meg. Persze csak ha nem kerül sokkal nagyobb hangsúly a technikai részekre a színészi játéknál. De elképesztő, hogy egy jelmez által a testtartás és kisugárzás egyből mennyire át tud alakulni. Azért a fűzőt sokszor eldugtam az öltözőben.
Ágoston Katalin: „Nincs olyan elérhetetlen dolog, amire vágynék”
Szerepeltél az olasz ELLE címlapján - mennyiben élted meg másként a stylingot, mint a jelmezviselést? Hiszen itt a személyes karakteredet formálják át és nem a szerephez kell igazodni.
Nagyon izgultam, mert teljesen új műfaj számomra a divatvilág. Nem tudtam, hogy mit kezdjek a testemmel, az arckifejezésemmel. Aztán mondták, hogy csak éljem bele magam egy képzeletbeli helyzetbe, mintha forgatnék, a többit pedig bízzam rájuk. Elég hamar beleszerettem ebbe a környezetbe. Hihetetlen elhivatott és profi művészekkel találkoztam. Előtte volt bennem egy buta előítélet, hogy felszínes lehet ez a világ. Hát nem. Óriási szenvedéllyel alkotnak.
Olyan érzésem volt, mintha a sminkes, fodrász, stylist és fotós egyszerre lennének festők, szobrászok és rendezők. Igaz, hogy a személyes karakteremet formálták, de mind az ELLE-nél, mind Velencében egy elég tiszta koncepciót követtek. Én magamtól színes, turkálós ruhákat vettem volna fel. Itt pedig olyan szavak hangoztak el, mint modern, letisztult, Tilda Swinton, kevés smink. Teljesen rájuk bíztam magam. Olaszországban Eleonora Pratelli a fő stylistom, itthon pedig Demeter Dominika barátnőm. A vörösszőnyeges ruhámat pedig Francesco Scognamiglio, Madonna egyik haverja tervezte.
A címlapmegjelenés mennyiben változtatta meg a szakmai megkereséseidet, interjúlehetőségeidet vagy a közönséggel való kapcsolódásodat? Milyen tapasztalataid voltak a nemzetközi sajtóval való együttműködés során?
Bevallom, egyelőre nem hozott rengeteg felkeresést. Olyan szempontból nagy kincs, hogy itthon rengeteg ismerősöm szívből örül nekem és ez mélyen megérint. Nagyon szeretem, amikor tudunk egymásnak szurkolni és közösen építeni egymás útjait. A kinti szakmabeliek is rengetegen megdicsérték a borítót. A különböző fashion weekeken sok tervezővel és szerkesztővel jóban lettem. Imádok úgy részt venni eseményeken, hogy senkit sem ismerek és teljes nyugalommal tudok önmagam lenni.
Vicces, hogy jobban be tud feszíteni egy este a Rácskertben, mint Milánóban a divathét záróestje Anna Wintourral és Shailene Woodley-val. Itthon elsőre nem igazán írtak rólam, főleg Nemes Jeles László és Enyedi Ildikó velencei részvétele volt a hír (akiknek a filmjeit nagyon ajánlom, napokig hatással voltak rám). Aztán most egyre több interjúfelkérés talál meg itt és ez nagyon jó érzés.
A traumák feldolgozása időt, távolságot igényel – Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
Melyek voltak eddigi legfontosabb lépések vagy döntések, amelyek segítették a külföldi láthatóságodat (pl. munkavállalás Olaszországban, fesztiválok, ügynökségi együttműködések)?
Az, hogy hiába éltem abban a tudatállapotban, hogy csak a budapesti színművészeti az egyetlen út, mégis a kudarc után mertem újra hinni magamban és elkezdtem olasz egyetemekre is felvételizni. Az, hogy van egy bázisom, Paolo Antonio Simioni kurzusai, amihez mindig visszatérhetek, ha épp eltévedtnek érzem magam vagy csak szimplán fejlődni szeretnék és minőségi színészetre vágyom. Az, hogy hosszú évek után kezdek egyre jobban hallgatni a megérzéseimre és megtanulni nemet mondani olyan helyzetekre, amik tudom, hogy inkább leszívnak, mint töltenek.
Az, hogy kezdek megtalálni egy egyensúlyt abban, hogy egyszerre merek nagy produkciókra vágyni és ugyanakkora értelmét érzem kisebb alkotásoknak. Az, hogy évek után volt bátorságom ügynökséget váltani. Pedig akkor még kisebb névvel rendelkeztek, mégis mivel csodálatos emberek, tudtam, hogy Francescával és Massimilianóval egy sokkal személyesebb és mélyebb munkaviszony alakulhat ki.
Azóta egyébként nagyon befutottak. Szerintem minél jobban rá tudunk hangolódni egy önazonos útra, annál inkább fog az a valós vágyaink szerint alakulni. Persze jó sok munka, hogy a félelmek és berögződések ne vegyék át az irányítást és meghallani a belső hangunkat.
Milyen kompromisszumokkal jár számodra a több ország között ingázás — hogyan őrzöd meg a személyes és szakmai egyensúlyt?
Egyelőre csak az előnyeit látom. Mintha ezáltal minden fókuszáltabb lenne. Tudom, hogy mondjuk két hetem van kihozni a maximumot az adott projektből, az adott városban élő barátaimmal való találkozásból. Így nehezebb elfolyni. Pedig a szabadúszásnak megvan néha ez a veszélye. Hátránya, hogy hiába élek hét éve Budapesten, a mai napig azt hiszik az emberek, hogy külföldön vagyok.
Döbrösi Laura: „Elkezdtem a fényre hozni az elzárt részeimet”
Hogyan látod a fesztiváleredmények és magazinmegjelenések szerepét abban, hogy egy színész át tudjon lépni a hazai hírnévről a nemzetközi ismertségre?
Több olyan pontja volt az életemnek, amikor azt hittem, hogy most biztosan hátradőlhetek és kapkodni fognak utánam: az olaszországi menő filmes diploma után, Hajdu Szabolcs Békeidő bemutatója után vagy most, az olasz főszerep után. Egyelőre ez nem pontosan így alakult. Továbbra is sok energiát kell fektessek a lehetőségek megteremtésébe. De abban nagy segítség ez a sok élmény, hogy mindezt több önbizalommal teszem.
Szerintem a színészek elsődleges célja nem a hírnév, hanem az, hogy legyenek jó munkáik. És ez rengeteg energiával jár. A játékkedv életben tartása, nyelvtanulás, sportok, zenélés, millió email megírása, terápia, videók és fotók készítése. Óriási bátorság egy olyan szakmát választani, ahol minden egyes nap munkát keresel, soha nincs megállás, mindig megkérdőjeleződik az anyagi bevételed, az elismertséged és egyáltalán, hogy teheted-e, amit tenni szeretnél. Cserébe azzal tölthetjük az életünket, ami a szenvedélyünk. És ez minden bizonytalanságot megér.
Még én is kutatom, hogy mi a befutás titka. De úgy látom, hogy érdemes folyamatosan tanulni, saját dolgokat is alkotni és kontaktokat építeni. Mind az emberekre ráírás, mind a magunkat reklámozás sokunknak nehéz és néha kellemetlen. De én tíz éve trenírozom magam arra, hogy csak csináljam, anélkül, hogy túlaggódnám és legrosszabb esetben nem kapok választ vagy valaki hülyének néz. Úgyis mindenki magával van elfoglalva, úgyhogy nincs értelme mások miatt visszafogni magunkat. Ez a „reflektorfény-hatás”, amikor túlértékeljük, hogy mások hogyan értékelnek minket, miközben a valóságban a saját dolgaikkal vannak elfoglalva.
Min dolgozol aktuálisan, miben láthat legközelebb a közönség – és hol?
Januárban két hétig játszom egy darabot Genovában, amit Fiammetta Bellone írt és rendez. Gyertek ki! Genova mágikus hely. Utána itthon várható néhány izgalmas forgatás: Kovács Gábor Attila nagyjátékfilmje, Kisházy Eszter, Luca Belardi, Thornton Sebastian, Halmos Fatime kisfilmjei és Hajdu Szabolccsal egy olaszországi nagyfilm. Ezek egyelőre mind előkészületben vannak, úgyhogy ha bárki szívesen támogatja a szerelemprojektjeinket, szóljon bátran.
