Napi szinten pár percet van jelen a képernyőn Pataki Zita, de a rövid idő mögött is komoly felkészülés áll, amit a nézők talán el sem tudnak képzelni.
Ezeket láttad már?
A népszerű időjós munkája és élete sokkal izgalmasabb és összetettebb, mint amennyit mi nézőként látunk belőle. Pataki Zita terapeutaként is dolgozik, szeret takarítani, szívesen önkénteskedne, és egyáltalán nem bánja, hogy elmúlt ötven. Életvidám, belevaló csaj, aki a ráncaira is inkább kíváncsian, mintsem bosszúsan tekint.
Hogy telik a nyár? Ha jól láttam, a fesztivált már kipipáltátok.
Én szeretek tematikusan létezni: legyen fesztivál, legyen koncertélmény, legyen valamilyen aktivitás is a nyárban. Az aktivitás szó szerint értendő: a Kéktúrát is járjuk, bár nyáron azért igyekszünk hűvösebb időt keresni. Folyamatban van a tervünk megvalósítása, hogy végigkerékpározzuk a Dunát. De nem egyhuzamban, hanem megállunk, és a múzeumokat, látványosságokat is megnézzük.
Mindig ilyen aktív pihenő voltál?
Mostanában igen. De mivel mindketten rengeteget dolgozunk, idén úgy döntöttünk, hogy szeptember végén elutazunk valahova, ahol kiszolgálnak minket. Vágyom egy törökországi, láblógatós útra, amit csak hallásból ismerek. Mi aktív utazók vagyunk, ha elmegyünk például Vietnámba, akkor konkrétan bejárjuk az egész országot, egy percre sem állunk meg. Nekem alapvetően az nem nyaralás, ha ülök egy luxusszállodában. De most úgy érzem ránk férne egy kis semmittevés, szóval idén lehet, hogy ezt is kipróbáljuk.
Sokan azt gondolják, hogy annyi a munkád, hogy szépen felöltözve elmondod a várható időjárást...
A tévében valóban viszonylag rövid időt látnak belőlem. Az aznapi adatokból sokszor már a vonaton felkészülök, nézem a legfrissebb jelentéseket. S bár sokan azt gondolják, hogy csak felolvasom, de nem: fejből mondom az információkat, amiben azért mindig ott van egyfajta stressz. Nagyon szigorúan, percre pontosan tartani kell az időket, nem lehet csúszás, mert az esti sávban nagyon feszes a menetrend.
Persze ennyi év után van rutinom, de bemenni a stúdióba, összeszedni a gondolataimat, három percen keresztül folyamatosan mondani az adatokat úgy, hogy közben ne ismételjem önmagam, emlékezzek mindenre, húzzam ki magam és még mosolyogjak is, – azért ebben el lehet fáradni. Utána jó érzés leülni, hogy na, megvan. De valóban nem csak ez a munkám, terapeutaként is dolgozom otthon.
Keleti Andrea: „Amikor megszólal a zene, egy másik dimenzióba kerülök”
Ezt direkt nem vered nagydobra?
Direkt nem. Olyan vagyok, mint a népmese: szájról szájra terjedek. És ennek a munkának ez a legnagyobb ajándéka. Ha valaki úgy érzi, hogy hatékonyan tudtunk együtt dolgozni, akkor jó szívvel ajánl másnak is. Ennél nagyobb bizalom szerintem nincs. Minden kliensemnek, aki eljön hozzám a problémájával, megköszönöm, hogy megelőlegezi a bizalmat. Fantasztikus érzés, amikor például egy pszichiáter küld hozzám szorongó gyermeket, vagy depresszióval, alkoholproblémával küzdő embert, mert úgy gondolja, hogy tudok segíteni.
Hihetetlen emberi sorsokkal találkozom, és ilyenkor mindig eszembe jut, hogy amit én kaptam az élettől, az ajándék. Az én problémáim sokszor eltörpülnek ezek mellett. Persze vannak olyan párok és nők is, akik azért keresnek meg, mert hasonló küzdelmet élnek át, mint amit mi Attival a gyermekvállalással kapcsolatosan. Valószínűleg érzik, hogy tudok hatékonyan segíteni, másrészt látják, hogy a kudarc után is lehet kiegyensúlyozott életet élni.
Neked mennyit segített lelkileg, hogy kimondtad a problémáidat? Nem volt megterhelő nyilvánosan beszélni róla?
Teljesen túl vagyok rajta, a hétköznapokban eszembe sem jut. Azt viszont nem tudom megítélni, hogy konkrétan az segített-e, hogy beszéltem róla. Én mindig nyitott voltam, már húszévesen sem voltak tabuk az életemben. Valószínűleg ezért is tudtam ezt meglépni és felvállalni. Biztos sokkal nehezebb lett volna a helyzetem, ha olyan családi mintát hozok, ahol nincs nyílt kommunikáció. Mindig tudtam beszélni az érzelmeimről, soha nem kellett elfojtanom a problémáimat, ami tulajdonképpen ajándék a szüleimtől. Sok harminc és ötven év közötti férfi jön hozzám, akiknél az érzelmi kommunikáció abszolút hiányzik, vagy nagyon gyenge lábakon áll. Velük külön erre is fókuszálunk.
De azért nyugtass meg, hogy látszik már a generációs változás! A mai fiatalok szerintem sokkal nyitottabbak, kevesebb a tabu az életükben.
Igen, szerencsére sokat változott ezen a téren is a világ. Ma már sokkal többet beszélünk erről, és rengeteg pszichológiai kutatás is bizonyítja, mennyire fontos. Én tényleg szerencsés vagyok, mert nálunk nem kellett elhallgatni témákat. Emlékszem, azon is mennyire meglepődtem, hogy bár én kaptam elismerést és dicséretet, az sem adatik meg mindenkinek. Ráadásul olyan korban nőttünk fel, amikor teljesen természetesnek számított, hogy a tanár kokit adott vagy meghúzta a hajunkat. Ma tanárként már egészen máshogy gondolkodom erről. De közben azt is látom, hogy néha átesünk a ló másik oldalára, mert nem tudjuk, mi a különbség a leértékelés és a szigor között. Nagyon fontos lenne megtanulni, mit jelent például a megszégyenítés, és miben más az, amikor valaki egyszerűen csak határt szab.
Az optimizmusod mögött mennyi munka van?
Egyrészt van egy öröklött temperamentumom, ebben nagyon szerencsés vagyok. Valóban optimista, nyugodt ember vagyok, és kevésbé ingerlékeny. De ehhez jön az is, hogy rengeteg dicséretet kaptam, ugyanakkor van belső munícióm. Tudom magam motiválni, biztonságban érzem magam egyedül is, és szeretem magam. Ezeket tényleg ajándékba kaptam. De a szüleim mellett remek tanáraim is voltak, az általános iskolai osztályfőnökömmel például a mai napig tartom a kapcsolatot, ott volt az esküvőnkön. Hány ember mondhatja el ezt? Lehet, hogy jó a szüleiddel a viszonyod, de legyen csak egy rossz tanárod, már az is megpecsételheti a sorsodat...
Gryllus Dorka: „Akkor is lehet saját utat építeni, ha nem minden adott hozzá”
A fesztivál kapcsán posztoltad, hogy megismerkedtetek kedves emberekkel. Veled könnyű ismerkedni?
Szerintem nagyon. Bár azt is gyakran megkapom, hogy nem mernek odajönni hozzám. Azok, akik a tévében láthatók, még ma is sokszor egzotikusnak számítanak. De engem nyugodtan meg lehet szólítani, és én is könnyen ismerkedem, vagy kezdeményezek beszélgetést. Nem vagyok szorongó típus, és nem esik nehezemre idegenekkel beszélgetni.
A „Milyen idő lesz?” a leggyakrabban feltett kérdés, ha valaki megszólít?
Igen, vagy a „Lesz eső?”. Előfordul, hogy a szabadnapomon sem engedi a felelősségérzetem, hogy ne mérjem fel a helyzetet. Nemrég voltunk egy szabadtéri koncerten, és látszott, hogy jön a vihar, ezért minden körülöttem lévő embernek szóltam, hogy induljanak. A napokban Székesfehérváron sétáltunk, és egy 70-es úr jegyezte meg, hogy „Kedves Zita, nagyon csinos!, ami nagyon jólesett.
Milyen stílust kedvelsz a hétköznapokban?
A kollégáim szokták mondani, hogy „Zitás” vagyok, amit dicséretnek veszek. Nagyon szeretem a könnyed eleganciát: például egy len nadrágot mellénnyel, de főleg ruhás vagyok. A tévében stylistok öltöztetnek, akik nagyon komoly munkát végeznek, hogy minden napra megtalálják a legjobb színvilágot, stílust, és még arra is figyelnek, hogy az ízlésünket is tükrözze az, amit felveszünk. Az elmúlt években már megtanulták, hogy mi nem jöhet egyáltalán szóba nálam. Ilyen például a bordó szín, amit egyszerűen nem bírok hordani, úgy érzem, öregít. A televízió egyébként is öregít, sokszor mondják is az utcán, hogy mennyivel vékonyabb és fiatalabb vagyok az életben. Azt szoktam mondani, hogy az életemet nem az az öt perc határozza meg, amíg a tévében látnak, és nem az a ruha. A kép, amit kialakítanak Pataki Zitáról, az az ő képük. Az, amit én magamról kialakítok, az pedig én vagyok.
„Megtanultam, hogy talpon kell maradni” – Interjú Rácz Zsuzsával
Amiatt, hogy a kezdetektől az RTL-nél vagy, az a kép is kialakult rólad, hogy hűséges típus vagy. Soha nem kacérkodtál azzal, hogy kipróbáld magad máshol?
Nem, soha. Azt tudom magamról, hogy ha valamit megunok, vagy valahol rosszul érzem magam, képes vagyok továbblépni. Történt már ilyen. Volt olyan időszak az életemben, amikor rádióban dolgoztam vagy tanítottam. A változástól nem félek, a bizonytalanságtűrésem is elég magas. De ha jól érzem magam, ha stresszmentes a környezetem, akkor én ott jól vagyok. Talán az egész életemre jellemző, hogy nyugodt emberként nyugodt környezetet és nyugodt embereket keresek.
Kevesen tudják, hogy diplomahalmozó vagy, és több területen is kipróbáltad már magad.
Az eredendő kíváncsiságomból fakadóan van négy diplomám, amelyből az államigazgatási, szervezésvezetési és jogi végzettségeimet kevésbé használom, de mindegyik hozzáadott a személyiségemhez. És volt olyan időszakom, amikor használtam őket: tanítottam egy vidéki főiskolán, vagy amikor a bíróságok áttértek a papíralapról a digitalizációra, akkor én voltam az egyetlen női oktatókó a csapatban az egész országban. Nem szoktam erről beszélni, mert nem akarom ezt bizonygatni, pedig sokat jelentettek nekem. Ha az ember tudja, mire képes, kiaknázza a lehetőségeit, és abba az irányba megy, amit szeretne csinálni, akkor nincs szüksége arra, hogy bárkinek bizonygassa, mit tud. De hiányérzete sem lesz amiatt, hogy esetleg valami kimaradt.
Szandi: „Sokan a mai napig gyerekként kezelnek”
Az egészséggel kapcsoltban is tudatos vagy: felhívod a figyelmet az étkezésre és a szűrővizsgálatok fontosságára is.
Tényleg nagyon figyelek, és ez már tinédzserkoromban is így volt. Persze lehet tanulni az egészségtudatosságot, de nálam ez nagyon korán megjelent. Tizenhét évesen például megműtöttek, és két nappal később azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Visszamentem az orvoshoz egyedül, hogy vegye le a kötést, mert szerintem valami nincs rendben. Kiderült, hogy a seb alatt bealvadt a vérem, mivel akkoriban még nem adtak automatikusan vérhígítót. Évekkel később derült ki, hogy Leiden-mutációm van. Ez az eset megtanított arra, hogy figyeljek a testem jelzéseire.
Persze néha belefér az impulzív evés is. Most már azonban ismerem annyira a testemet, hogy tudom: ötven felett nem lehet bármit büntetlenül megenni. Ha nem figyelnék oda, szétfolynék. Ezért is ügyelek arra, hogy kalóriadeficitben maradjak.
Mennyire mumus számodra, hogy elmúltál 50 éves?
Semennyire! És a 60, vagy a 70 sem fog zavarni. Nagyon szeretek élni, igyekszem az éveimből a legtöbbet kihozni. Nem akarok harmincnak kinézni, nagyon jól elvagyok a valós korommal. Nem is értem, hogy miért zavarja a nőket a sok ránc. Egyidősek vagyunk a férjemmel, szoktunk a ráncainkkal viccelődni a tükör előtt. Ahogy szeretek rácsodálkozni az életemre, úgy a testem változásaira is. Nem negatív fókusszal, hanem csodálattal nézem az idő múlását. A mértékletesség híve vagyok az esztétika terén, nem vágyom botoxra, feltöltött arcra. Az ápolt, igényes megjelenést tartom fontosnak.
Liptai Claudia: „Az életet nem megúszni kell, hanem beleállni”
Ha kapnál egy év fizetett szabadságot, mivel töltenéd?
Juj, de jó kérdés! Utaznék. De azért lehet, hogy vlogolnék róla, hogy a felfedező énemet is megmutassam. Nyilván valamit tanulnék is, és önkéntesként dolgoznék olyan helyen, ahol számít a plusz kéz, a plusz szív. Biztos, hogy megtalálnám hol tudok segíteni. Szeretek takarítani, ha arra lenne szükség valahol, vállalnám. Sajnálom is, hogy Magyarországon az önkéntes munka társadalmi szinten nincs a megfelelő polcon, mert a lelkünknek nagyon jót tenne.
Melyik időjárási jelenséggel jellemeznéd magadat?
Alapvetően nagyon szeretem a változatosságot, emiatt mind a négy évszakot kedvelem. De ha választanom kellene, akkor szél lennék. Délies, meleg, hogy ne fázzanak, mérsékelt légmozgással, amivel eljutnék mindenhova.
