Ilyen az, amikor a kiszámíthatatlanság élteti az alkotást: interjú Casey Curran képzőművésszel

2024 májusában látványos ruhában, titokzatos hölgy bukkant fel a Met Gála vörös szőnyegén. Az általa viselt, fifikás szerkezettel kombinált haute couture darab hamar az esemény leggyakrabban emlegetett ruhájává avanzsált. A divat jövőjéről szóló összeállításunk kapcsán kerestük fel Casey Curran-t, a kinetikus kiegészítők megalkotóját, hogy beavasson minket a különleges mechanika rejtelmeibe – ezúttal pedig nemcsak divattervezői karrier-állomásáról, hanem teljes, autonóm művészeti pályájáról mesélt nekünk.

A divat és a művészet határterületein egyre gyakrabban születnek olyan alkotások, amelyek nemcsak lenyűgöző látványt nyújtanak, hanem szó szerint életre is kelnek. Casey Curran munkái pontosan ilyenek: a mozgás, a fény és a finoman kidolgozott mechanikák együtt olyan organikus élményt teremtenek, amely egyszerre idézi meg a természetet és a jövő technológiáját. A művésszel arról beszélgettünk, hogyan születnek ezek a különleges alkotások, és mi inspirálja abban, hogy újra és újra átlépje a művészet és a divat határait.

Először Mona Patel Met Gálán viselt kinetikus kiegészítői apropóján kapcsolódtunk össze – az egész sajtó az általad megalkotott pillangós elemektől visszhangzott. A legfontosabb kollaborátorod Iris van Herpen volt a projektben, és a munkáid azóta is sokszor haute couture összefüggésben jelennek meg. Inkább a divathoz vagy a szobrászathoz érzed közelebb magad? Mit jelent most számodra a divat?

A divat akkoriban inkább egy kísérleti talaj volt számomra. Iris által kapcsolódtam be a szcénába, több közös munkát tudhatunk magunk mögött, ami nem véletlen, hiszen a vizuális nyelvezetünk kiválóan működik együtt! A kollaborációnk még jó pár évvel ezelőtt, két koronával kezdődött, amelyet a ’Roots of Rebirth’ bemutatóra készítettünk el – már ebben a korai szakaszban rájöttem, hogy a koronáknál megoldott technikai problémák a szobrászati munkáimban is felütik a fejüket.

Nem különíteném el egymástól a kettőt, sokkal inkább egy állandó, áramló párbeszédként tekintek rá: az egyik terület inspirálja a másikat. Nem érzem úgy, hogy választanom kéne, inkább mindkét irányt, nyelvezetet alkalmazom, attól függően, hogy épp milyen kérdést kell megválaszolnom.

Óriási hálával tartozik neki a magyar divatipar: interjú Orosz Andreával

Akár a kinetikus divatkiegészítőidet, akár a szobraidat vizsgáljuk, a műveidben az anyag, a mozgás és a fény mindig szinergiában léteznek egymással. Hogyan teremted meg ezt az összhangot? Milyen anyagoktól képes létrejönni ez a sajátos vizualitás és légiesség?

Az anyaghasználat kulcsfontosságú. A textilek alkalmazásánál elengedhetetlen megvizsgálni az anyag tartását: egy organzából kivágott levélforma például akkor működik igazán jól, ha minimális, akár egyetlen ponton történő rögzítés mellett is képes megőrizni a kontúrját. Gyakran dolgozom egy különleges, úgynevezett ’mylar’ alapanyaggal, amely képes rugalmasan viselkedni, ugyanakkor hajtogatással stabil, merev felületté alakítható.

Ha egyetlen anyag több funkciót is ellát, és nincs szükség további elemek bevonására, az nagyban hozzájárul a szerkezet könnyedségéhez. A munkáim során ezért folyamatosan azt keresem, mi az, ami elhagyható vagy egyszerűsíthető, hogy a kompozíció egyszerre légies és határozott maradjon.

Első ránézésre nagyon eltérnek a viselhető munkáid és a monumentális térinstallációid, mégis azonnal felismerhető bennük a kézjegyed. Mi köti össze ezeket az eltérő léptékű munkákat?

Elsősorban a formai nyelv, mivel ugyanazokat az anyagokat és mechanizmusokat alkalmazom a kisebb és nagyobb léptékű műveknél is. Sokáig egyszerű hajtókarokkal és excenteres tengelyekkel dolgoztam, ám amikor Iris van Herpen felkért az első hordható darab megalkotására, alapjaiban kellett újragondolnom, miként lehet a kinetikus tér élményét a testen értelmezni (és persze funkcionálissá tenni).

Nagy hatással volt rám Reuben Margolin munkássága – az általa alkalmazott technikai megoldásokat tanulmányozva elkezdtem egy jóval finomabb, organikusabb mozgásra törekedni. Az áttörés felszabadító volt, nem kellett mindent előre megterveznem, mivel a mozgás ott valósul meg, ahol azt a mű és viselője megkívánja.

Tehát gyakorlatilag a test mozgására reagáló, kiszámíthatatlan mechanikákkal dolgozol – a rendszereid ellenben sokszor precíz irányítottságot sugallnak, már-már motorizált készülék hatását keltik. Hogyan fér meg egymás mellett a tervezettség és a véletlen?

Sokkal szabadabban dolgozom, mint például egy órakészítő. Moduláris rendszereket alkalmazok, amelyek lehetőséget adnak az improvizációra, formakeresésre. Nem ragaszkodom merev tervekre épülő konstrukciókhoz. A legújabb munkáimban ráadásul „puha” mechanikát használok, vagyis olyan rendszert, ahol az anyag hajlékonysága, természetes deformációja segíti a mozgást.

Tervezhetem, irányíthatom az alapfolyamatot, de idővel minden egyes mozdulat – legyen az egy virágbomlás vagy szárnysuhintás – úgy mozdul, ahogyan ő szeretné. Az esetek 98%-át ugyan képes vagyok kontrollálni, a maradék kiszámíthatatlanság viszont életet lehel az alkotásba.

Mudri Mátyás az antidivat új magyar hangja, aki saját vizuális világot teremt

A technikai megoldás határozza meg a koncepciót, vagy inkább egy gondolati irány szüli meg az új mechanikát?

Nálam ez a kettő kéz a kézben jár. Van, hogy egy technikai kihívás visz előre, és maga a megoldás alakítja a tárgy vizualitását. Amint a mozgás létrejött, bekerül a „szókincsembe”, és onnantól bárhányszor, bármilyen formátumban képes vagyok reprodukálni. A legtöbb problémára kísérletezés közben érkezik meg a megoldás: papírt hajtogatok, régi modelleket vágok szét és illesztek össze, új geometriai lehetőségeket fedezek fel. A történet, a gondolati keret vagy jön magától vagy ezekből a mozgásvázlatokból bontakozik ki.