előfizetésem
Hírlevél
105 éves koráig alkotott az első magyar fazekasnő, a története filmbe illő
Kevés magyar nő mondhatja el magáról, hogy a világ legismertebb múzeumaiban őrzik a munkáit. Éva Zeisel azonban nemcsak a modern formatervezés egyik legnagyobb alakja volt, hanem annak is élő bizonyítéka, hogy a legnagyobb veszteségek után is lehet újrakezdeni. A budapesti fazekasműhelytől a szovjet magánzárkán át egészen a New York-i MoMA-ig vezetett az útja – és százéves kora után is minden nap dolgozott.
A viharos huszadik század szemtanúja volt Éva Zeisel, aki százéves kora felett is aktívan dolgozott. Egy igazi példakép, aki nekünk, mai nőknek is megmutatja, hogy bármikor, bármilyen helyzetben újra lehet kezdeni: tényleg nincsen lehetetlenség, csak tehetetlenség. Ismerd meg Éva Zeisel történetét, amely a századfordulós budapesti nagypolgári családi háttértől a szovjet magánzárkán át egészen a New York-i MoMA-ig vezet!
Egy formabontó úrilány
A századelő Budapestjén született Striker Éva egy jómódú, művelt, polgári zsidó családban. Édesapja tehetős textilgyáros, anyja, Polányi Laura pedig az első nők egyike volt, aki Budapesten történelemből diplomát szerzett; olyan családból jött, ahol mindennél többre becsülték az eredeti gondolatot. Így a lánya, Éva is egy könyvekkel zsúfolásig megtöltött családi otthonban nőtt fel, ahol magától értetődő volt, hogy egy lánygyereket is hagynak gondolkodni, vitatkozni, tanulni.
Tizenhét éves korában iratkozott be a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, hogy festőnek képezze magát, és olyan mesterektől tanult, mint Vaszary János. A huszadik század elejének politikai és gazdasági zűrzavarában azonban a Polányi–Striker család anyagi helyzete egyre bizonytalanabbá vált. Így Éva úgy döntött, ő is hozzájárul a család túléléséhez. Mindössze három szemeszter után otthagyta az akadémiát, és inasnak állt egy fazekasmesterhez.
Ennek a nőnek köszönhető a modern konyha, mégsem hallott róla szinte senki
Jó házból való úrilányként Budapest egyik munkásnegyedében tanulta a mesterséget: nap mint nap vízhatlan nadrágban, fején piros kendővel járt be a műhelybe. Körülbelül félévvel később nőként elsőként vizsgázott le segédként a fazekascéhben, majd a családi ház kertjében lévő sufnit alakította át műhellyé. A fiatal lány és a feketére mázolt kerámiái hamarosan a budapesti piacok állandó szereplőivé váltak. Nem maradt azonban sokáig „egyszerű” fazekas.
Ebben az időben nyitott meg a Kispesti Gránitgyár, ahova Éva először látogatóként érkezett. Annyit kérdezett – és olyan jókat –, hogy végül felvették dolgozni. Feladata az volt, hogy meglássa és megmutassa a szépet a tömeggyártásban: prototípusokat tervezett, amelyek aztán számtalan magyar háztartásban megjelentek. Első önálló darabjai előbb budapesti, majd külföldi kiállításokra kerültek; az 1920-as évek közepén a philadelphiai vásáron is dicséretet kaptak a mindössze húszéves tervező tárgyai.
Generációja szabadon gondolkodó tagjaihoz hasonlóan Striker Éva sem tudott belenyugodni a Horthy-korszak Budapestjét jellemző szellemi beszűkülésbe. Németországba költözött, ahol több gyárban is tervezett, majd az 1930-as évek pezsgő Berlinjében talált otthonra – nagybátyjához, Polányi Mihály fizikushoz és Moholy-Nagy Lászlóhoz hasonlóan. Ahogy a környezete változott, úgy alakult át a stílusa is: az egykori fészerben kiégetett, színes, virágos darabokat felváltotta a visszafogott, funkcionális egyszerűség. A kor modern irányzatai hatottak rá, mégis már egészen fiatalon a saját útját kereste.
Az igazgatói székből a magánzárka mélyére
Két évvel később Éva újabb merész döntést hozott, és a Szovjetunióba költözött – az eredeti tervek szerint csak néhány hónapra. Kezdetben minden biztatóan alakult: Leningrádban állást kapott a Lomonoszov porcelángyárban, majd a Dnyeper-vidéki üveggyárak és a Dulevo porcelángyár következtek. 1935-ben a szovjet porcelán- és üvegipar művészeti irányításában kapott kulcsszerepet; pályája talán legsűrűbb éveit töltötte ekkor a gyorsan változó Szovjetunióban.
Egy százhatvanmillió lelket számláló ország számára dolgozott azon, hogy könnyen tisztítható, megfizethető, egyszerűen gyártható, szállítható és tárolható étkészleteket tervezzen olyan háztartásokba, ahol sok esetben addig tányért sem használtak. De még ilyen követelmények mellett is ragaszkodott ahhoz, hogy a tárgyai ne csak hasznosak, hanem szépek is legyenek. A következő év májusában azonban hirtelen véget ért szovjet pályafutása. A rendőrség egyik napról a másikra, hajnali négykor vitte el moszkvai lakásáról; a koholt vád szerint Sztálin elleni merényletet szervezett.
Összesen tizennyolc hónapot töltött börtönben, ebből tizenkettőt ablaktalan magánzárkában. Folyamatosan újabb kihallgatások fenyegették, a kínzások elviselhetetlen hangjai beszűrődtek hozzá – biztos volt benne, hogy élve nem hagyja el a börtönt. Mégis tévedett. Ugyanolyan váratlanul, ahogyan hosszú hónapokkal korábban letartóztatták, egyik napról a másikra visszakapta a szabadságát. Minden magyarázat nélkül felrakták egy Bécsbe tartó vonatra, így maga mögött hagyhatta a szovjet megpróbáltatásokat.
Fogvatartásának élményei pedig visszaköszönnek gyerekkori ismerőse, Arthur Koestler Sötétség délben című regényében, akivel egykor ugyanabba a budapesti óvodába jártak, és akivel később, felnőttként is összetalálkozott az életük.
Mikor a puszta öregedés is elég indok, hogy máglyára küldjenek egy nőt
Éva megint nem hagyja magát
De az 1937-ben szabaduló nőt egy összeomló Európa várta. A kontinens a második világháború küszöbén állt, ezért Éva – Bécs, Svájc és London érintésével – végül úgy döntött, elhagyja Európát. Még Londonban férjhez ment régi ismerőséhez, Hans Zeisel jogász-közgazdászhoz, akivel New Yorkban kezdtek új életet, csatlakozva a fasizmus elől menekülő európai értelmiségiek hosszú sorához. Éva Zeiselnek ismét egy új országban, új nyelven kellett érvényesülnie.
Ráadásul férjével együtt mindössze hatvannégy amerikai dollár volt a vagyonuk, amikor megérkeztek. Sok bevándorlóhoz hasonlóan arra számított, hogy egy ideig takarításból fog megélni, amíg munkát talál a saját szakmájában. Egy nap azonban meglátta a New York-i Könyvtár homlokzatát, és hirtelen ötlettől vezérelve bement. Bevette magát a polcok közé, szakmai kiadványok impresszumait böngészte, feljegyezte az ott szereplő neveket és címeket, majd sorra felkereste őket, munka reményében.
A mai LinkedIn- és okostelefon-világban ez tündérmesének hangzik, de működött: az elszánt nő hamarosan megbízásokat kapott, sőt tanítani kezdett a Pratt Institute ipari formatervező képzésén. Idővel a nagy amerikai megrendelők is megtalálták. A budapesti születésű Éva – aki majdnem takarítónő lett New Yorkban – végül maradandó nyomot hagyott a második világháború utáni amerikai otthonok vizuális világán. Sőt, ő lett az első nő a New York-i MoMA történetében, akinek önálló kiállítása nyílt a múzeumban.
Az Éva Zeisel által tervezett tárgyak a futószalagos tömegtermelés zárt rendszerén belül is játékosak és emberiek maradtak; elég, ha a híres, egymást szinte átölelő só- és borstartóra gondolunk. A család végleg az Egyesült Államokban telepedett le, ahol két gyermekük született. A 20. század második felére, különösen élete utolsó évtizedeiben már a modern kerámiadizájn nagyasszonyaként emlegették Éva Zeiselt, aki százéves kora után is aktívan dolgozott.
Hagyatékát ma rangos nemzetközi intézmények – múzeumok és egyetemek – őrzik. Éva Zeisel 2011-ben, százöt éves korában halt meg. Az utolsó pillanatig, a hét minden napján dolgozott.
