előfizetésem
Hírlevél
Radikális fotósorozat hívja fel a figyelmet arra, mennyi nyomás éri a testünket a neten
Kié valójában a női test? Egyre inkább úgy tűnik, nem a nők tulajdona. Férfi alkotók múzsája, a világgazdaság recesszióját jelző indikátor, egy politikai állásfoglalás, vagy az online platform trendjeinek legnagyobb csatatere?
A Dopea kollektíva Borrowed Bodies című interdiszciplináris projektje ezeket a kérdéseket járja körbe, zavarbaejtő és tudatosan fullasztó hangulatú képeivel. „A saját testünk egyfajta kijelzővé válik, amelyre mások elvárásait, trendjeit, ízléseit vetítjük rá” – hangzik el a mondat Polyák Esztertől, a projekt divat- és jelmeztervezőjétől. Ez a megfigyelés az alapja az ő és Szatmári Andi fotóművésszel, illetve Gubán Mária antropológussal és újságíróval közösen alkotott Dopea kollektíva vizuális projektjének.
A testkép ideológiája
A munkában Kristóf Barbara sminkes, Gosztony Barbara fodrász és Virág Ágnes kurátor is részt vett. A Borrowed Bodies, azaz kölcsönvett testek szűkebb értelemben a női test, azonban tágabban a férfiak, sportolók, hétköznapi emberek testének újraértelmezésével foglalkozik az online térben. A közösségi média elterjedése óta több szociológus vizsgálja a testünkkel való kapcsolat megváltozását, azzal a konszenzussal, hogy az énképünk egyre torzabb, és elidegenítőbb a digitálisan közvetített üzenetek hatására.
A fotósorozatot azonban nem szakmai kutatások, hanem mélyen személyes benyomások hívták életre. Andi és Eszter osztozott azon az érzésen, hogy
nőként alkotni a XXI. században még mindig nehéz: folyton bírálják, vizslatják őket, ennek ellenére az eredményeik sokak számára láthatatlanok maradnak.
Alkotás a testemen túl - Önelfogadás Fajgerné Dudás Andrea képzőművésszel
„Úgy gondoltuk, hogy eggyel felé licitálunk az idézgethető statisztikáknak, és számok helyett inkább a gondolatokra vagyunk kíváncsiak – nem a „nézőkére”, hanem azokéra, akiket nézünk – magyarázza Gubán Mária. – Ugyanis a modelleket, influenszereket valahogy senki nem kérdezi meg, milyen érzés a testüket folyton módosítani, módosítva látni, és »kölcsönadni« cégeknek, márkáknak, más művészeknek különböző célokra annak tudatában, hogy ez mások testképére, életére, és fogyasztási szokásaira is hatással van.” Ez a kollektív tapasztalás lett a sorozat indítógondolata.
Nem mindennapi téma, nem mindennapi alkotási formák
A sorozat alanyai tekintetében változatos korú és nemű embereket látunk; elsősorban olyan embereket kerestek, akiknek a teste valamilyen módon központi szerepet játszik az identitásukban és munkájukban: mint például Mardoll, „aki popsztárként a testét állandóan közszemlére teszi”, vagy például a tetoválóművész, aki szó szerint testre dolgozik. A projektben szerepel még Sena Dagadu énekes, illetve Lőrinc Katalin táncművész, koreográfus is, aki a testtudatosságot nem csak performatív, hanem elméleti-elemző szinten is tematizálja.
Azonban az alkotók kiemelik, hogy a cél nem az volt, hogy egy „influenszer-bélyeggyűjtemény” érzését keltsék, és nem akarták kihasználni az ismert emberek testét, inkább abban bíztak, hogy az organikus elérések által több emberhez eljut majd az üzenet – mivel tapasztalatuk szerint a legnagyobb platformok algoritmusai egyáltalán nem támogatják a független női alkotók népszerűsítését. Az alkotók szerettek volna minél több karakternek teret adni – örültek, hogy ennyien és ilyen bátran fordultak a témához és a fotózáshoz. Ez a nem mindennapi téma nem mindennapi alkotási formát követelt.
trueGaléria
Láthatóság és láthatatlanság
A ruha-, smink- és hajtervezésnél meg kellett találni a módot, hogy a színek, formák és textúrák játékával ráerősítsenek a Borrowed Bodies üzenetére. Eszter a stylingban szívesen nyúlt az újrahasznosított műanyaghoz, ami képes megtestesíteni azt a láthatóság és láthatatlanság közti ellenállást, amelyet sokan megélnek a saját testükkel kapcsolatban. „A styling minden elemében ezeket a feszültségeket és kérdésfelvetéseket akartuk megmutatni – azt, hogy hogyan torzul az önképünk a külvilág elvárásai és a digitális önmegjelenítés hatására.”
A képek pedig nem véletlenül tűnnek inkább a reklámipar termékeinek, semmint finom művészeti alkotásnak. Az erősen fényelt, túlszaturált és túlexponált kompozíciók – az online tartalmakkal ellentétben – nyíltan és hangosan vállalták a rájuk erőltetett retusálásokat, torzításokat. Andi úgy gondolja, hogy mivel vállalták a radikális utómunkát, azzal felhívták arra is a figyelmet, hogy a közösségi médiában ezek a beavatkozások gyakran rejtve maradnak, így válva „veszélyes normatívává”.
Ezek az elidegenítő minőségek könnyen emlékeztethetnek olyan alternatív valóságokra, mint amit például a Black Mirror című sorozat mutat be. Szépen lassan elfordulunk a valóságtól, az énképünk és az önazonosságunk pedig egyre törékenyebbé és képlékenyebbé válik. Mária úgy látja, hogy a közösségi média egyszerre sulykolja belénk az önazonosság „nyers” megélését, majd a saját magunk optimalizálásának fontosságát. A Borrowed Bodies képsorozat modelljei is egy streil, plasztikus világban vannak magukra hagyva, a neonszínű zűrzavar kellős közepén.
A testideálok dinamikája
Bár a Borrowed Bodies vizualitása az internet natív élményeire rímel, a projekt témája azon kívül is megállja a helyét. Az online térben a test egy folyamatosan monitorozható felületté vált, míg a valóságban és a patriarchális berendezkedésben pedig jóléti indikátorrá. Több kutatás kitért arra, hogy világgazdasági recesszióban mindig divatba jön a vékony női test; míg amikor felfelé mutatnak a financiális nyilak, akkor teret kap a testpozitivitás.
Andi is egy nagyobb perspektívában helyezi el a sorozatot: „A testideálok dinamikája – különösen a női testhez kapcsolódó elvárások – jól tükrözi az adott korszak hatalmi szerkezeteit és kollektív szorongásait. Minél szigorúbban körülhatárolt az ideál, annál hatékonyabb eszköz lehet a kontroll gyakorlására.” A kiállítást több tematikus esemény kísérte. A kollektíva tagjai nem egy egyszeri művészeti élményt akartak létrehozni, hanem egy hosszú távú társadalmi diskurzust kívántak elindítani az ember és a teste, a társadalom és a test viszonyrendszereiről.
Demeter Richárd: „A szabályokat nem feltétlenül betartani, hanem sokkal inkább tisztelni kell”
Interjúk nyomán foglalkoztak a reduktív szemléletekkel, és két workshopon is teret biztosítottak a téma feldolgozására különböző eszközökkel: a látogatók művészetterápiás vagy mentálisegészség-fókuszú foglalkozásokon vehettek részt. Az utóbbi az AI korára fókuszált, ami pedig már egy jövőbemutató üzenetet közvetít: a technológia megállíthatatlan fejlődésével, és annak folyamatos abuzálásával milyen testkép vár ránk, mikor már minden online képet a mesterséges intelligencia generált? Hol kezdődik majd a valóságunk és az azt tökéletesen mimikálni kívánó, mesterkélt imázs?
A Borrowed Bodies kortárs alkotás, azonban megállta volna a helyét már 2000-ben és 2010-ben, illetve valószínűleg rezonálni fog a következő generációs internethasználókkal is. A testünk az identitásunk része – ugyanakkor csak addig tudjuk tudatosan magunkénak érezni, amennyire kizárjuk a külvilág zaját. A nagy százalékban online töltött élet, a digitális identitás megformálásában a test gyakran retusált, beállított, szigorú pózban tartott, vagy egyszerűen a felismerhetetlenségig szerkesztett. Azonban a validálás, amelyet a legtöbben várnak a „tökéletes” megjelenésükért, sosem jön el. A trendek egyre pörgösebb ütemet diktálnak, a politika újabb és újabb pontokon nyúl a test felé.
Az egyetlen konstans az életben, a változás – de az egyetlen önazonos az lehet, ami nem akar mássá válni.
