Környezetemben mostanában megsokasodott azon emberek száma, akik gyereket vállalnak, és akik nagyon nehezen kapnak levegőt a teljes állású munka mellett, amit a szülőség – és elsősorban az anyaság jelent. Többen közülük arra a döntésre jutottak, hogy ha csak pár órára is egy héten, de fizetett segítséget hívnak, bébiszitterre bízzák gyereküket. Ez a döntés nem mindig egyszerű, ezért kezdett el érdekelni a téma.
Ezeket láttad már?
Cikkemhez hét emberrel interjúztam. Közöttük voltak kisgyerekesek, de olyanok is, akiknek mostanra felnőtt a gyerekük. Annak pedig külön örültem, hogy bár először anyákkal gondoltam erről beszélgetni, egy apa is jelentkezett, aki közölte, igazságtalanság lenne mindezt az anyák kihívásának tekinteni. Igaza volt, miközben úgy látom, a legtöbb esetben a gyerekről való gondoskodás még mindig az anyák elsődleges feladata – de ebbe most ne is menjünk bele, legyen itt szó a bébiszitterekről inkább.
Kell a segítség!
„Én nem luxusból hívok bébiszittert, nem azért, mert bulizni akarok menni, hanem hogy levegőhöz jussak, hogy tudjak kicsit magammal foglalkozni. A magammal foglalkozást úgy értsd, hogy elmegyek a drogériába egyedül” – fogalmazza meg igen pontosan az egyik interjúalanyom. Aki volt már együtt huzamosabb ideig egy kicsi gyerekkel, az tudja, néha egy sima hajmosás is bonyolultan kivitelezhető feladatnak tűnik ilyenkor. Interjúalanyaim nagy része azért döntött úgy, hogy bébiszittert fogad, mert nem volt a környezetében olyan rokon, akinek a segítségét tudta volna kérni.
A probléma egyébként a vidék–Budapest-tengelyen is értelmezhető. Legalábbis elgondolkodtató, hogy miközben mi, sokan, akik vidéki származásúak vagyunk, de Budapesten élünk, és itt erős baráti kapcsolatokat ápolunk, sőt talán mondhatjuk azt is, hogy a barátaink közelebb állnak hozzánk, mint a vidéken élő családtagjaink, miért nem bízzuk egymásra a gyerekeinket. Hogy miért a vérségi viszony lehet az egyetlen indok arra, hogy ebben egymásnak segítsünk.
Ha végignézünk az emberiség történelmén, azt fogjuk látni, hogy az atomizált család képe a huszadik század individualizmusának találmánya. Soha korábban nem volt olyan korszak, amikor a gyereknevelés feladata ennyire a gyerek szüleire hárult volna, ahogy soha nem volt olyan korszak sem, amikor a háztartások kétkeresős modellre lettek volna optimalizálva. Tehát a nőknek ma többet kell dolgozniuk, mint korábban, és a szülőknek gyerekük gondozásában is sokkal több részt kell vállalniuk a korábbiakhoz képest.
Csoda, hogy nem bírják cérnával? Amire nem is gondolnál Volt még egy nagyon érdekes indok, ami két interjúalanyomnál is előjött azzal kapcsolatban, miért döntöttek úgy, hogy bébiszittert hívnak: szerették volna, ha a gyerekük lát más felnőtt embert is. Ez nekem nagyon megtetszett. Mármint régi vesszőparipám a társadalom atomizálódását problémaként feltüntetni, és bizony az olyan jelenségek, mint az információs társadalom vagy a pandémia, nem erősítik a közösségi gondolkodásunkat.
Mostanra eljutottunk odáig, hogy a gyerekekben/fiatalokban súlyos szorongást vált ki, ha telefonon kell pizzát rendelniük, és felmérésekből tudható az is, hogy egyre kevesebb kedvük van egymáshoz a virtuális téren kívül kapcsolódni. Talán úgy tűnik, hogy kicsit eltértem a tárgytól, pedig nem: ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk szociális készségei fejlődjenek, akkor nem szabad burokban tartanunk.
Pszichológus arról, hogyan lesz egy gyereknek egészséges az önbizalma
Erre pedig – a megszólalók szerint – nagyon kicsi korban érvényes válasz lehet a bébiszitter. Persze annak, aki meg tudja fizetni, hiszen ahogy az egy másik interjúalanyomtól el is hangzott, érdemes tudatosítani, hogy ez ma Magyarországon nem mindenkinek adatik meg.
Hogyan válasszunk?
Ez a legfontosabb kérdés, hiszen meg kell bíznunk abban, akit kettesben hagyunk a gyerekünkkel. Az interjúalanyaimnak inkább jó tapasztalataik voltak. Volt pár kellemetlen helyzet is, amíg megtalálták a tökéletes embert a feladatra. Egy interjúalanyom így nyilatkozott:
„Az első alkalom ilyenkor mindig közös, hogy lássuk, milyen, hogy viselkedik a gyerekkel, aztán a második és harmadik alkalommal már egyedül volt a kisfiammal. Nem történt semmi drasztikus, de úgy láttuk, hogy őt nem különösebben érdekli ez a dolog, vagy a gyerek, akivel történetesen épp együtt van. Második alkalommal elvitte egy közeli játszótérre, és amikor visszamentünk, akkor nem köszönt el tőle. Akkor még nem volt szobatiszta a kisfiam, és bár volt rá ott lehetőség, és csomagoltunk is pelenkát, o nem pelenkázta át. A kisfiunk láthatóan sokáig volt így.”
A másik pedig, aki a szomszédjában lakó anyukával közösen fizetett egy bébiszittert, a következőről számol be: „éreztük, hogy valami nem oké, ezért egy órára egyedül hagytuk a gyerekekkel, és figyeltük a bébiőrön keresztül a szomszéd lakásból, hogyan viselkedik. Elég hidegen bánt velük, úgyhogy elbúcsúztunk tőle.” Összességében a megszólalók hálásak az általuk kiválasztott bébiszittereknek, akik időt és teret adtak számukra.
Vagy arra, hogy a munkájukkal foglalkozzanak (ez volt egyébként többségben), vagy arra, hogy eltöltsenek egy kis szabadidőt a gyerekük nélkül, és közben alapvető igényeiket ki tudják elégíteni – lásd hajmosás vagy drogériatúra.
Mit csinál az ideális bébiszitter?
Többféle igény merült fel a megszólalók részéről azzal kapcsolatban, milyen bébiszittert szerettek volna. Volt, aki a nagyon kicsi gyereke mellé szakképzett segítséget hívott, és ezzel igen elégedett volt. Volt, aki kifejezetten azt szerette volna, hogy fiatal lányok jöjjenek a gyerekéhez, mert úgy érezte, egy tapasztalt anya mindent jobban akarna tudni nála. Volt, aki annak örült volna, ha a bébiszitter kicsit szigorúbb, más annak, ha kicsit lazábban viselkedik a gyerekével.
Az ideális tehát sokféle, és fontos, hogy a szülők találjanak benne valamit, amihez jól tudnak kapcsolódni. A gyerekkel való aktív foglalkozás szinte minden alkalommal előkerült, a szülők a tévézésnek és kütyünyomkodásnak határozott kereteket szabnak, vagy egyenesen tiltják ezeket a tevékenységeket. Emiatt nagyon érdekelt egy dolog: vajon többet engedünk-e meg lazaságból, lustaságból magunknak, mint annak, akinek fizetünk azért, hogy helyettünk a gyerekkel legyen?
4 hiba, amivel egy szülő a legjobb szándékkal is elveszíti a gyermeke tiszteletét
A válasz általánosságban az, hogy nem, mert a szülők önmaguktól is nagyon sokat várnak el, és nagyon sokat tesznek azért, hogy a gyerek ne unatkozzon. „Ha nulla-huszonnégyben együtt vagy a saját gyerekeddel, akkor folyamatos energiaráfordítás, hogy foglalkozz, minőségi időt tölts vele. Most épp a férjem társasjátékozik vele, aztán megyünk a játszótérre, és valami biztos, hogy délután is lesz. Hétvégén nekünk erről egész nap gondoskodnunk kell úgy, hogy abban viszonylag kevés üresjárat legyen.
Ez hatalmas energiaráfordítás szülőként, és nagyon fárasztó, amihez csomószor nincs kedve az embernek. Ha idehívok egy bébiszittert, akkor nem azt várom el, hogy a fején pörögjön, és mindenképpen csináljanak valamit, de azt biztosan nem szeretném – és ez az előnye a bébiszitternek az anyukámmal szemben –, hogy bekapcsolja a tévét, és a gyereket csak felügyelje, életben tartsa” – mondja az egyik megszólaló. Egy másik interjúalanyom ezzel szemben a következőt mondja: „ma a szülők se igazán hagyják a gyereket unatkozni. Sok szülő befeszül, ha a gyerek azt mondja, unatkozik, pedig az jó dolog, mert előbb vagy utóbbi ki fog valamit találni, elszórakoztatja magát”.
Ami azonban számomra e témában a legfontosabb az elhangzottak közül, az a következő: „úgy gondolom, hogy a bébiszittertől nem várhatunk el többet, mint amit magunk adunk a gyereknek. Nem arra szerződtetjük, hogy helyettünk nevelje a gyereket, hanem arra, hogy bánjon vele ember módjára, és vigyázzon rá. A bébiszitter az alkalmazottunk, de nem a szolgánk. Ez nem azt jelenti, hogy meg kellene engedni, hogy az alatt az idő alatt, amíg a gyerekeddel van, végig a telefonjával bíbelődjön, de az sem jó, ha erről letiltod. Ebben meg kell találni a megfelelő arányt.”
Szülői bűntudat
Abból, hogy a szülők milyen magas elvárásokkal fordulnak saját maguk felé, gyakorta következik bűntudat, amiért gyereküket egy másik emberre bízzák. Interjúalanyaim a kérdésre, mi szerint éreztek-e valaha bűntudatot emiatt, először szinte kivétel nélkül azonnal rávágták, hogy nem, majd kicsit árnyalni kezdték a dolgot.
„Néha gondolkodtam rajta, hogy talán túl sokat van vele a gyerek, mert volt olyan időszak, amikor heti háromszor négy órát bíztam rá. Közben bölcsibe nem járt, és az összes többi időben mi voltunk vele. Mivel ez foglalkoztatott, valamennyi bűntudat volt bennem, meg kellett győznöm magamat mindig, hogy ez rendben van” – mondta egyikük. Egy másik megszólaló pedig így fogalmazott:
„Az ezzel kapcsolatos szülői bűntudatot teljesen normálisnak gondolom, és nekünk is volt. Főleg az első két-három alkalom nehéz, amikor a gyerekedet egyedül kell hagynod egy idegennel. Akkoriban még szoptatott a feleségem, és az első alkalom, amikor otthagytuk a kicsit, drámai volt, és mindkettőnknek brutális lelkifurdalása volt. És aztán ez így is maradt pár alkalmon át, de szerencsére a bébiszitterünk annyira tökéletes volt, és annyira jóban lettek a gyerekkel, hogy egy idő után ez a bűntudat megszűnt.”
Az is kiderült, hogy legtöbben akkor érzik igazán jogosnak, hogy bébiszitterre bízzák gyereküket, amikor ok közben hasznosan, produktívan töltik az időt, vagyis egyszerűbben szólva: amikor dolgoznak. „Amikor egyszer elmentünk ketten egy alkalommal vacsorázni, volt egy kis bűntudatom, vajon rendben van-e ez így, hogy azért hívok bébiszittert, hogy randizzak a férjemmel. Erre sokan nem látnak rá, de létszükséglet, hogy az ember levegőhöz jusson. Nem szórakozni akar menni, azért van rá szüksége, hogy megmaradjon a józan esze.”
