Elképesztő traumák állnak a budapesti droghelyzet mögött, amin a HepaGo munkatársai próbálnak segíteni

Miért van szükség a folyamatos utánkövetésre, támogatásra? Van, hogy akadályokba ütköztök ennek során?

A mi célcsoportunk esetében sokszor nem maga a gyógyszeres kezelés jelenti a legnagyobb akadályt, hanem az, hogy a kliens végig bent tudjon maradni az ellátási folyamatban. Mi elsősorban ezt igyekszünk megtámogatni.

A valódi nehézséget sokkal inkább az jelenti, hogy nagyon gyakran olyan emberekkel dolgozunk, akiknek nincs stabil lakhatásuk, nincs telefonjuk vagy más elérhetőségük, nem használnak internetet, és az életükben sokszor egyik napról a másikra változnak a körülmények. Ilyen helyzetben egészen mást jelent az, hogy valakinek például három hét múlva, kedden délelőtt tíz órakor meg kell jelennie egy ambulancián, mint annak, akinek van otthona, telefonja, naptára, pénze a közlekedésre és egy kiszámítható napi rutinja.

Ezért az utánkövetés nálunk nem pusztán azt jelenti, hogy számontartjuk, mikor esedékes a következő vizsgálat. Megbeszéljük a klienssel a következő találkozást, újra és újra kapcsolódunk hozzá, és ha szükséges, személyesen kísérjük el. Ennek ellenére sokszor valóban lutri, hogy a megbeszélt időpontban megérkezik-e.

Arra nincs mindig ráhatásunk, hogy ő ott lesz-e. Arra viszont igen, hogy mi ott legyünk. Szociális munkásként talán az egyik legfontosabb dolog, amit ebben a folyamatban adni tudunk, a kiszámíthatóság: hogy a kliens tudja, ha megbeszéltünk egy időpontot, mi ott leszünk és várni fogjuk. Még akkor is, ha előtte nem tudjuk felhívni, nem tudunk neki üzenetet küldeni, és nem lehetünk biztosak abban, hogy ő is megérkezik.

Szerintem a bizalom szempontjából ennek óriási jelentősége van. Annak az embernek, akinek az életében nagyon kevés biztos pont van, fontos tapasztalat lehet, hogy van valaki, aki akkor is ott van a megbeszélt helyen és időben. Sok esetben éppen ez a következetes jelenlét az, ami végül hozzásegíti ahhoz, hogy ne essen ki a kezelésből, és eljusson annak végéig.

„Áldozat bárkiből lehet” – a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vezetőjével beszélgettünk

Az ártalomcsökkentés módjairól még mindig élénk társadalmi vita zajlik. Mire van vagy lenne szükség ahhoz, hogy az utcán élő, szerhasználó egyén valódi támogatást kapjon, illetve olyan megoldások szülessenek, amelyek a társadalom egésze számára hatékonyak és hosszú távúak lehetnek?

Nagyon fontos tisztázni, hogy az ártalomcsökkentés egy tudományos bizonyítékokon alapuló módszer, és nem arról szól, hogy támogatjuk vagy helyeseljük a szerhasználatot. Éppen ellenkezőleg: abból a valóságból indulunk ki, hogy vannak emberek, akik az adott pillanatban még nem tudnak, nem akarnak, vagy még nem váltak képessé arra, hogy változtassanak a szerhasználatukon. Az ártalomcsökkentés célja az, hogy addig is a lehető legkisebb egészségügyi és társadalmi kárral járjon a szerhasználat, mind az érintett, mind pedig a társadalom számára.

De egy jól működő ártalomcsökkentő program ennél sokkal többről szól. Létrehoz egy olyan helyet és segítő kapcsolatot, ahová az ember vissza tud térni. Ahol nemcsak steril eszközt kap, hanem információt, szűrést és tanácsadást is. Ha a szűrése negatív, beszélhetünk arról, hogyan tudja csökkenteni a fertőződés kockázatát. Ha reaktív eredményt kap, edukálni tudjuk arról, hogyan kerülheti el a fertőzés továbbadását, és segíteni tudjuk abban, hogy eljusson a megfelelő kezelésbe.

És van ennek egy másik, szerintem legalább ennyire fontos része: közben kialakulhat egy kapcsolat. Ha valaki újra és újra visszatér hozzánk, lehetőségünk van beszélgetni vele arról is, hogy léteznek más utak. El tudjuk mondani, milyen további ellátási lehetőségek vannak, hová fordulhat, ha változtatni szeretne a szerhasználatán. Ez lehet addiktológiai kezelés, osztályos ellátás, bentlakásos rehabilitáció vagy akár egy önsegítő közösség. Bármi, ami a jelenlegi élethelyzetéhez képest egy következő lépést jelenthet.

Szakemberként nem az a feladatom, hogy eldöntsem helyette, mikor kell megváltoztatnia az életét.

Az viszont a feladatom, hogy amikor elérkezik nála az a pont, amikor változtatni szeretne, tudja, hogy létezik másik út, tudja, hová fordulhat, és lehetőleg legyen is valaki, aki segít neki megtenni az első lépéseket.

Ezért tartom nagyon fontosnak hangsúlyozni, hogy az ártalomcsökkentés az ellátási piramis legalján, a legalacsonyabb küszöbön helyezkedik el, de ettől nem kevésbé fontos. Éppen ellenkezőleg: sok olyan ember számára, akit a hagyományos egészségügyi és szociális ellátórendszer már nem ér el, ez lehet az első kapcsolódási pont. És ha ez a kapcsolódás létrejön, innen vezethet tovább az út a magasabb küszöbű ellátások, a kezelés, végső soron pedig akár a felépülés felé.

Az ártalomcsökkentés tehát nem a szerhasználat támogatása, hanem annak biztosítása, hogy az ember addig is életben és lehetőség szerint egészségesebb maradjon, amíg eljut arra a pontra, hogy változtatni tud és szeretne és amikor ez megtörténik, legyen hová továbblépnie.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján hogyan változott az utcán élő droghasználók helyzete Budapesten, kifejezetten a VIII. kerületben és környékén? Mik a változások legfőbb indikátorai?

2013 óta dolgozom a szenvedélybeteg ellátásban, gyakorlatilag azóta folyamatosan végzek ártalomcsökkentő és utcai megkereső munkát. Ennek a több mint tíz évnek a tapasztalata alapján azt látom, hogy a szerhasználók száma valamelyest növekedhetett, de ennél sokkal biztosabban állítom azt, hogy maga a jelenség vált látványosabbá. Azt nem tudnám felelősen kijelenteni, hogy kétszer vagy háromszor annyi szerhasználó van ma Budapesten, mint korábban, mert ehhez megfelelő adatokra lenne szükség.

Azt viszont a terepen egyértelműen érzékeljük, hogy a közterületi szerhasználat láthatóbbá vált. A VIII. kerület szerhasználat szempontjából mindig is Budapest egyik kiemelt területe volt, és ma is az.

Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy ne tegyünk úgy, mintha ez kizárólag Józsefváros problémája lenne.

A problémás szerhasználat, a mélyszegénység, a kilátástalanság és az a fajta napról napra történő, túlélésre berendezkedett életforma, amellyel a terepen találkozunk, Budapest számos más részén is jelen van. Az utóbbi időszakban talán még inkább látható, hogy ez nem szorítható egyetlen kerület határai közé.

Ez azért is fontos, mert ha kizárólag VIII. kerületi problémaként beszélünk róla, akkor a megoldásokat is könnyen egyetlen területre próbáljuk koncentrálni. Márpedig átfogó, budapesti, illetve rendszerszintű beavatkozásokra van szükség. A szerhasználó emberek mozognak a városban, ahogy a hajléktalanság és a mélyszegénység sem áll meg a kerülethatároknál.

És fontos kimondani: nincs rendben, ha valaki emiatt fél az utcán. Ezt szakemberként és magánemberként is egyértelműen gondolom. A közterületek biztonsága legitim társadalmi igény, és bizonyos helyzetekben természetesen szükség van hatósági jelenlétre is. De ha hosszú távú megoldást keresünk, akkor önmagában a rendészeti válasz nem elegendő. Azt is meg kell értenünk, hogy mitől kerülnek ezek az emberek ilyen állapotba, és milyen szociális, egészségügyi vagy addiktológiai segítséget tudunk mellé tenni.

Gyakran hallható az a magyarázat, hogy azért látunk most szélsőségesebb állapotokat az utcán, mert „új drogok jelentek meg”. Ez mennyire állja meg a helyét?

Ez természetesen lehet része a jelenségnek, hiszen a szerpiac folyamatosan változik. Ugyanakkor szerintem ezt sem érdemes leegyszerűsíteni. A terepen sokszor nem tudjuk pontosan, hogy az adott, utcán különböző fantázianeveken árult szer valójában milyen hatóanyagot vagy hatóanyagokat tartalmaz. Az ismeretlen vagy változó összetétel önmagában komoly kockázatot jelent.

A hozzáférés változása szintén befolyásolhatja azt, amit az utcán látunk. Ha valaki függő, és nem jut hozzá ahhoz a szerhez, amelyet rendszeresen használ, a megvonás következtében lehet feszültebb, ingerlékenyebb vagy kiszámíthatatlanabb. Ettől egy járókelő számára az adott helyzet valóban félelmetes lehet. Ennek a hátterét megérteni azonban nem ugyanaz, mint elfogadhatónak tartani a viselkedést. Szerintem ezt a kettőt nagyon fontos különválasztani: magyarázatot keresni valamire nem azt jelenti, hogy felmentjük az érintettet a felelőssége alól.

A nők elleni erőszak rendszerszintű tragédiája - Interjú a Patent Egyesülettel

Mik lehetnek a változás legfontosabb indikátorai?

Én terepen dolgozó szakemberként elsősorban a közterületi szerhasználat nagyobb láthatóságát, az ismeretlen összetételű szerek jelenlétét, a szélsőségesebb állapotokkal való találkozásokat és az egyre látványosabb szociális problémákat emelném ki. Ezek azonban egymással összefüggő jelenségek, ezért nagyon óvatos lennék azzal, hogy egyetlen okra vezessük vissza őket.

És itt kapcsolódik mindez az ellátórendszer kérdéséhez. Amíg ezeknek az embereknek nem tudunk valós, hozzáférhető alternatívát kínálni akár lakhatásban, szociális ellátásban, mentális egészségügyi és addiktológiai kezelésben, ártalomcsökkentésben és rehabilitációban, addig önmagában attól, hogy megpróbáljuk eltüntetni a szerhasználatot egy adott közterületről, maga a probléma nem fog eltűnni. Legfeljebb máshol válik láthatóvá.

Szerintem ezért a hosszú távú megoldásnak egyszerre kell szem előtt tartania a közterületek biztonságát és az ott élő, szerhasználó emberek ellátását. Ez a kettő nem egymással ellentétes cél: valójában ugyanannak a problémának a két oldala. És éppen azért, mert nem kizárólag VIII. kerületi jelenségről beszélünk, a tartós megoldás sem várható egyetlen kerülettől.

Ehhez Budapest egészét érintő, összehangolt szociális, egészségügyi, addiktológiai és rendészeti válaszokra van szükség.

Hogyan lehet benneteket támogatni adományozóként, önkéntesként stb., és mire lenne leginkább szükségetek a stabilabb működéshez?

Nagy álmunk, hogy egyszer saját buszunk lehessen, hiszen ez a munkánk egyik legfontosabb eszköze: egyszerre mobil szociális tér, szűrőpont és az utcai munkánk bázisa. Egy saját, kifejezetten ezekre a feladatokra kialakított jármű hosszú távon sokkal kiszámíthatóbbá tenné a működésünket, erre azonban jelenleg nincs elegendő forrásunk.

A működésünk alapvetően pályázati finanszírozásra épül, és ennek az egyik legnagyobb nehézsége a kiszámíthatatlanság. Egy ilyen szolgáltatást ugyanis nem lehet egyik napról a másikra felépíteni vagy leállítani attól függően, hogy éppen nyertünk-e egy pályázaton. Az utcai szociális munka alapja a folyamatosság és a bizalom. Ha éveken keresztül minden héten ugyanazon a helyen várjuk a klienseinket, annak önmagában jelentősége van. Ehhez viszont nekünk is tudnunk kell, hogy fél vagy egy év múlva is lesz miből kimennünk hozzájuk.

Nagyon hálásak vagyunk azért, hogy jelenleg Józsefváros és a Főváros részéről is kapunk támogatást, többek között a Fővárosi Szolidaritási Alapon keresztül. Ugyanakkor hosszú távon egy stabilabb, kiszámíthatóbb finanszírozási háttér jelentené számunkra a legnagyobb segítséget.

Természetesen magánszemélyek is tudják támogatni a munkánkat. Nagyon köszönjük azoknak, akik korábban az adójuk 1%-ával vagy egyszeri pénzadománnyal segítették az ArtWorkShop Kulturális Egyesületet, és ezeket a támogatásokat továbbra is nagyon szívesen fogadjuk.