előfizetésem
Hírlevél
Több mint tíz év városi élet után visszaköltöztem vidékre, elmondom, miért nem bántam meg
Nőként kiköltözni az erdő szélére? Magunk mögött hagyni a várost, a pezsgést, a „biztonságot”? A természet ritmusában élni? Visszatérni dédszüleink szemléletéhez? Megtehetjük. De vajon miért? Mi vesz rá valakit, hogy felnyalábolja minden holmiját, és maga hasogasson tűzifát – nőként? Magam is vágyom erre, de Diriczi Teklát – holisztikus női coachot és női önismereti csoportvezetőt – hallgatva, ahogy elmeséli a történetét és a kérdéseimre megadja a válaszokat, minden kristálytisztává válik.
Diriczi Teklát öt éve ismerem, ő indított el az önismereti utamon, vele kezdtem el gyógyítani a nőiségemet és a testemmel való kapcsolatomat. Számomra ő az egyik leghitelesebb szakember, nők százainak segít abban, hogy visszataláljanak egy olyan állapothoz, ahol a testet nem kizsigerelni akarják, hanem erőforrásként tekinteni rá. Hormonális, női szervi problémák, babatervezés – e témákban segíti a nőket kizárólag természetes módszerek és szomatikus gyakorlatok mentén. És éli azt a jó értelemben vett egyszerűséget, ami minden bajunkra orvosság lehetne.
Felgyorsult világban élünk. Ezt tudjuk, sorolnom sem kell, hiszen mindannyian teendőlisták, online meeting linkek, határidők kereszttüzében próbálunk túlélni, ahol még a pihenés, az önmagunkra fordított idő, a gyógyulásunkat, feltöltődésünket segítő technikák is katonás sorban követik egymást – hiszen minden percünk be van osztva. Egy csepp megengedés, valódi befelé figyelés nincs a képletben. A testünk, idegrendszerünk hangját pedig már nem is halljuk – nem azért, mert ne kiabálna, csak olyan régóta nyomjuk el külső zajokkal, hogy már nem ismerjük fel. Vajon van-e ebből kiút? Telhetnek úgy a napjaink, hogy nincs túlélő üzemmódban a testünk? Lehet. Csak kicsit „rebellisnek” kell lennünk hozzá.
Tekla maga is vidéken nőtt fel, de több, mint tíz év a városban újra felébresztette benne a vágyat, hogy maga mögött hagyja a zajt. Rengeteg pozitívuma, lehetősége van, amit igenis szeretett, de egy része mindig is a csend felé vágyott. Ahogy fogalmaz, a város nem az ő közege, egész egyszerűen azért, mert túl sok a „zaj”.
„Gondolj egyszerű dolgokra – kezd bele Tekla – folyamatosan hangok vesznek körül, sosincs igazán csend. Mindenki gyorsan sétál, folyton rohan, sokkal gyorsabb a városi élet tempója, mint amire a testünk, lelkünk, idegrendszerünk ki lett találva. És ehhez nagyon könnyű hozzászokni.”
Ezért van nagyobb veszélyben a városiak mentális egészsége, mint a többi emberé
És valóban, milyen könnyű megszokni, hogy mindig hallunk valamit: a villamos zakatolása, a mentő vijjogása, a kiabalások természetessé váltak a szervezetünk számára, hogy sosem tapasztalhatjuk meg a koromsötétet, mert valamilyen mesterséges fény biztosan elér. Holott ez valahol abnormális állapot. Így Tekla kijjebb és kijjebb költözött, hogy az erdő szélén találjon otthonra.
FOMO vagy JOMO?
Bár sokan – egyre többen – vágyunk erre, kevesen merjük meglépni ezt a hatalmas változást, mert bekapcsolhat megannyi félelem és szorongás. A lelkem mélyén én is érzem a hívást, az erdő, a természet megnyugtató ölelését és megtartását. De őszintén be merem vallani, hogy hosszútávon még hatalmába kerítene a FOMO, a kimaradás érzése, hogy lemaradok programokról és nem tudok olyan gyakran találkozni a barátaimmal, mint most, néhány metrómegállóra élve egymástól.
„Bennem is megjelent az a félelem, hogy túl messze leszek, nem fogok találkozni a barátaimmal, kiesem az eseményekből. De egy olyan mély nyugalom szállt meg, amikor ideköltöztem, amit még nem tapasztaltam. Az idegrendszerem elkezdett kiengedni az állandó készenlétből. A kreativitásomra is nagyon jó hatással van, hiszen nincs az a rengeteg, vég nélküli inger, ami lefáraszt mind érzelmileg, mind mentálisan. Így könnyeben tudok alkotni – akár a saját örömömre, akár a vállalkozásom szempontjából.”
A természetes lett az új lázadás
A városi élet egyenlő a folyton csinálással, a teljesítéssel, az ébrenléttel, a produktivitással. Ez fárasztó. Még ha az ember tudja is, hogy ér pihenni, ér más életet, ritmust kialakítani, mint ami társadalmilag elvárt, nehéz elindítani a változást, ha folyamatos ellenszélben kell ezt megtenni.
„Szerintem sok esetben nem fenntartható az a tempó, amit a város diktál. Észre sem vesszük, mennyire kizsigereljük a testünket. Ha jön egy tünet, betegség, gyógyszert szedünk rá, hogy ugyanazt a teljesítményt nyújthassuk, miközben a test nem véletlen jelez. Azon kellene elgondolkodni egyénileg, aztán milyen jó lenne, ha társadalmilag is megérkezne az a felismerés, hogy ez nem fenntartható.” – magyarázza Tekla, aki a kliensei történetei mentén pontosan látja, mit tehet a (női) testtel ez az életmód.
Városból vidékre költöztünk, őszintén elmondjuk, hogyan éltük meg
A sok(k)-ra vagyunk kondicionálva
Bárhogy is nézzük, arra vagyunk kondicionálva, hogy minden is elbírjunk: információt, terhelést, rohanást. A „sokság” lett az alapállapotunk, és sokan észre sem vesszük, hogy abban élünk, egészen addig, amíg a testünk valamilyen egyértelmű jelet nem küld egy tünet, kimerülés vagy betegség formájában.
Tekla elmeséli, hogy van olyan, hogy ha hazaér, az első dolog, hogy lefekszik a padlóra, hogy a teste, idegrendszere megnyugodjon. Ha belegondolunk, kisgyerekeknél ez egy nagyon gyakori ösztönös cselekedet, ha érzik, túltelítődnek. Semmi extra vagy drága life hack, csak a megengedés, hogy a testünk csöndben feküdjön a hűvös padlón mozdulatlanul. Tekla hozzáteszi, ezt a városban is meg lehet tenni, csak kérdés, észrevesszük-e a testünk hívását.
Gyakran veszem észre magamon, hogy indokolatlanul gyorsan sétálok, még akkor is, ha nem kell sietnem, vagy éppen olyan ütemben takarítom a lakást, mintha tűz elől menekülnék. Ez mind annak a jele, hogy az idegrendszerünk készenlétben van, túlpörög – sokszor ennek nincs valódi oka, csak megszokásból, reflexből működik így a test.
„Velem is előfordul ilyesmi. Ilyenkor már azzal sokat tehetünk magunkért, ha tudatosan lassítunk: rajtakaptam magam, hogy őrült módjára pakolom be a mosogatógépet? Rendben. Akkor megállok, és néhány fokozatot visszaveszek, ezzel jelezve az idegrendszeremnek, hogy nincs veszélyben. Így, tudatos lépésekkel taníthatjuk meg a testünknek azt, hogy biztonságban van, ezzel pedig elindulhat a változás.”
Földanya megtart – a tudomány is ezt mondja
Felmerül bennem az a kérdés is, ha valaki el meri hagyni a várost, a (látszat) biztonságot, vajon könnyebben húz határokat? Egyszerűbb követni a belső iránytűt, és az újonnan megtapasztalt csöndet, nyugalmat védi foggal, körömmel?
„Nagyon sokat dolgoztam a határaimon az elmúlt években, és a legnagyobb felismerésem az volt, hogy a testem teljesen másra vágyik, mint ami a fejemben van. A testem több friss levegőre, szabadságra, sétára vágyik - az erdőben, amihez nem kell kocsiba ülni, hogy eljussak oda… Mert abszurd, nem? Kocsiba ülünk, hogy elmenjünk úszni, sétálni, az erdőben fákat érinteni, miközben a testünk erre lett kitalálva, és hogy minél több természetes fény érje. És emellett érzem, hogy nem bírok el annyi tartalmat, mint amennyit fogyasztok, szétzilálja az idegrendszerem.”
Tekla azt is kifejti, hogy sokszor az idegrendszerszabályozás kapcsán bonyolult technikákra gondolunk, szigorú rutinra, miközben olyan egyszerű dolgok segítenek a legtöbbet, mint a kertészkedés, a virágok locsolása, a mezítláb séta a kertben, a fák érintése, fa aprítása, alvás… Ezek ma luxusnak számítanak, külön időt kell dedikálni a naptárban a természettel való érintkezésre, miközben ez az egyik legkönnyebb és leggyorsabb módja annak, hogy jól legyünk.
„A tanyasi életnek hála az ember már nem vágyik vissza a városi nyüzsgésbe”
De e mögött több is van, ám a modern embernek ez sem fog tetszeni… „Emberi mivoltunkból adódóan szükségünk van arra, hogy felnőttként minket is megtartson valaki, valami, hogy lehessen dőlni. Ez lehet az Univerzum, Isten, a természet, Földanya… A lényeg az, hogy legyen egy mély hitünk és bizalmunk abban, hogy van megtartás! Hogy részese vagyunk valami nagyobbnak, egy ökoszisztémának, egy csodálatosan megalkotott rendszernek.”
Tekla elmondja a tudományos hátterét ennek az elméletnek. Az idegrendszerünknek van egy ventrális állapota – ami a bolygóideg elülső ágához kapcsolódik –, ami a biztonságérzetet, a reményteljességet, a kíváncsiságot, a megpihenés érzését teremti meg. Ilyenkor azt érezzük, hogy minden rendben van, van helyem ebben a világban, képes vagyok kezelni a helyzetet, és van egy bizalmam abban, hogy minden jól alakul.
A természetközeliség, a természettel való kapcsolódás erősen stimulálja a ventrális állapotot, ezért nyugszunk meg szinte azonnal, ha sétálunk az erdőben, lefekszünk a fűbe, simogatjuk a kutyánkat. „Ebben az állapotban a legfontosabb érzés a biztonságérzet! Hogy nem kell félnem, menekülnöm, az agy aggódó, szorongó része megpihenhet. Ezt a hétköznapokban nem könnyű elérni. A testünk viszont része a természetnek, egy ősi, jól működő rendszer, magától vágyja a zöldet, a növények közelségét, mert ha megengedjük neki, és követjük ezt a vágyat, nagyon szépen képes szabályozni magát az idegrendszer, és visszabillenhet a szimpatikus, siettető állapotból.”
Teklának ebben segít a vidéki élet, hogy elfogadja azt, ami éppen van: kívül, belül egyaránt, és ne erőből, agyból megváltoztatni azt az állapotot.
Ősi praktikák a modern világ baja ellen
Az erdő szélén éldegélésnek azonban a természethez kapcsolódáson túl van még egy izgalmas aspektusa, mégpedig felvenni a természet ritmusát és aszerint élni. Csak úgy, mint a dédszüleink, a régi korok emberei, a törzsek, az indiánok… Azok az emberek, akik még hallották, követték és mélyen tisztelték a természet erejét, és erőforrásként, iránytűként tekintettek rá, nem pedig kontrollálandó, megváltoztatandó körülményre.
Teklától gyakran kérdezik a munkája során, milyen technikákat javasol stresszkezelésre, milyen szomatikus gyakorlatokat végezzenek a nők. Ő viszont azt vallja, hogy a test kapcsán a kevesebb több elvet kell követni, és olyan egyszerű dolgokat bevezetni, amiket régen természetes módon végeztek az emberek.
„Ma stresszkezelő technikának hívunk olyan dolgokat mint a mezitlábazás, természetes fényre menni ébredés után, este kevés mesterséges fényt kapcsoljunk, aludjunk eleget vagy kertészkedjünk, miközben az emberek évezredek óta csinálják ezt. A földre is csak egy másfélórás jógaóra után fekszünk le a savashana keretében, miközben ezt csak azért is megtehetnénk otthon, mert túltelítődött az idegrendszer. A szorongás is lehet annak a jele, hogy valami sok már a testemnek, lelkemnek, és sokáig a kapacitásomon túl működtem. Vagy nézzük a gyógynövények alkalmazását: ma alternatív gyógyászatnak hívjuk, miközben ez az eredeti gyógyászat.”
Tekla vallja, hogy mindannyiunkban lakik egy bölcs természeti asszony, aki pontosan tudja, mire van szüksége a testének, lelkének, és képes a természet adta lehetőségeket a saját jóllétére, gyógyulására használni.
Hihetetlenül fejleszti a gyerekek agyát ez a tevékenység, ami a vidékieknek szinte természetes
Helyére kerül az ember
Tekla elmondta azt is, hogy mióta vidéken él, hamarabb elálmosodik este, hiszen nincs annyi mesterséges fény, ami összezavarná a testét, így közelebb kerül a természet adta ritmushoz. Mintha helyére kerülne a rendszerben, és egyértelművé válik, hogy mi, emberek mennyire a részei vagyunk.
„Sokan kérdezik tőlem, hogy hány óra alvást javaslok, mikor feküdjenek le. Van egy standard ajánlás, de valójában a testünk tudja a legjobban, mire van szüksége – persze, ha meghalljuk a jelzéseit és nem nyomjuk el görgetéssel és kékfényes képernyőkkel.” Elmeséli, hogy két évvel ezelőtt Peruban töltött egy hónapot, ahol naplemente után gyertyával világítottak árammegtakarítás céljából. Emiatt fél kilenckor már ágyban volt és aludt, reggel pedig a természettel kelt – korábban, mint itthon.
„Valahol ez a kulcs: meglátni, meghallani a testünk intelligens jelzéseit. Abszolút elvesztettük a bizalmat a testünk és a természet iránt, és külső tanácsok meg modern trendek mentén próbáljuk beszorítani magunkat különböző keretrendszerekbe, amiktől a gyógyulást, a jóllétet várjuk.”
A szakértőnek nagy felismerés volt, hogy az erdőben élve, a csöndben létezni azzal is jár, hogy kevésbé lehet elmenekülni a kényelmetlen, nehéz érzések közül. Jobban érzi a fizikai és mentális fáradtságot. Könnyebben követi a ciklikus működését is, hiszen itt tényleg nem kell kiáramolni, ha nem az esik jól. De a bőségtudatot is behozza, ami egy új nézőpont számomra is.
„Amikor a bőséggel dolgozunk, a pénzre asszociálunk először, holott sokszor nem az az elsődleges kép az idegrendszer számára. Sokkal könnyebb neki megtanítani a bőség észlelését, befogadását, ha a természetben fedezzük fel a bőséget: hogy mennyi szép virág van, milyen sűrű az erdő, hogy van víz – ennek értéke idén nyáron mindannyiunkban felértékelődött. De ide tartozik az is, hogy van időm, például arra, hogy elmenjek sétálni.”
Stylist: Pintér Judit, Stylist asszisztens: Tomasovszki Réka, Smink: Magyar Eszter, Haj: Pásztor Tamás, Modell: Clara /therostermanagemanet.com
