Divatfotózás és hagyománytisztelet. Elsőre két külön világnak tűnik, Farkas Dominik fotográfus szemén keresztül mégis összeérnek. A fiatal alkotó munkásságának központjában a karakterábrázolás és a történetmesélés áll. Képein hús-vér emberek jelennek meg; ismerős figurák, akik, mintha a saját emlékeinkből lépnének elő. Húsvéti fotósorozata – amely egyben diplomamunkájának törzsét is képezi – egyszerre hagyományőrző jellegű, mégis új értelmezést ad a tradíciónak.
Ezeket láttad már?
A húsvéti locsolkodást megörökítő Farkas Dominik alig fél évvel a diplomaszerzés után már a hazai divat- és zenei szcéna izgalmas szereplőivel dolgozik együtt, mindeközben pedig saját vizuális világát is következetesen építi. „Teszem a dolgom, közben pedig igyekszem kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyeket elém sodor az élet” – vallja, és munkáit látva nehezen tudunk nem egyetérteni vele.
Tavaly végeztél a Budapesti Metropolitan Egyetem fotográfia szakán, divatfotó specializáción. Mesélj egy kicsit a fotózással való kapcsolatodról! Mi a legkorábbi, képhez, fotógráfiához fűződő emléked?
A legelső emlékem egyértelműen az, hogy kisgyerekként a családi fotóalbumot nézegetem! Ami már csak azért is meglepő, mert – bár a szüleim minden, nagyobb ünnepségen fotóztak –, már akkor is azt érzékeltem, hogy csak nagy ritkán (szinte soha nem) nézzük vissza ezeket a képeket. Aztán egyszer, egy állatkertben tett látogatás során kikaptam a kezükből a fényképezőgépet és azt mondtam, hogy mostantól inkább én fogok fotózni. (Nevet.) Nagyjából innen indult a történet.
A gyermekkori elhivatottság egy dolog, más kérdés viszont, hogyan bontakozik ki ebből egy komplett hivatás...
Az állatkerti látogatások után elkezdtem tájfotókat készíteni a szülőfalumban, Fertőhomokon. A szüleim észrevették a rajongásomat a kamera iránt, ezért tíz évvel ezelőtt, karácsonyra megkaptam életem első, komolyabb, tükörreflexes fényképezőgépét. A gép szinte mindig nálam volt, így egy idő után a barátaim sorra kérdezték tőlem, hogy „nem csinálnál rólam pár fotót Instára?” Ekkor kezdtem el embereket is fotózni. Aztán persze gyorsan elterjedt a fotózás híre, és én lettem „a srác, aki jól fotóz.”
Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy amikor elmentem a barátaimmal valahova és képeket készítettem az együtt töltött időről, tetszett nekik az eredmény. Úgy hiszem, hogy a fotózás vibe-ja, életérzése ragadott igazán magával: hogy nem vagyok egyedül, hanem – a fényképezés során – összeérünk, együtt vagyunk, zenét hallgatunk, nevetünk... Ami a divattal való összefonódást illeti: iskolásként mindig kilógtam a kortársaim közül az öltözködésemmel és a stílusommal.
Kakukktojás voltam, és már akkoriban is érdekelt ez a csodás világ. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, először jogra mentem, de hamar rájöttem, hogy az nem az én utam. A rá következő évben jelentkeztem a METU-ra. Nem bántam meg!
Milyen nemzetközi vagy hazai alkotók inspirálnak?
Számomra a legelső, inspirációs forrás Éder Krisztián volt, már csak azért is, mert Krisztián soproni, így van egyfajta „földrajzi” kapcsolódásom hozzá. Makó Szilveszter munkásságát is nagyra becsülöm: elképesztően egyedi a látásmódja, és az, amit kitalált! Nemzetközi szinten David LaChapelle színvilága, az, hogy hozzám hasonlóan zenészekkel és előadókkal dolgozik együtt, és ahogy megfogja a karaktereket, szintúgy követendő példa számomra. Jack Bridglandet is nagyra becsülöm, aki mestere a modellek pózoltatásának, de a fénnyel való játéka, az, ahogy megvilágítja őket is elképesztően mutat!
Érdekes, mert többször is hangsúlyozod, hogy az fogott meg a felsorolt alkotókban leginkább, ahogy az embert láttatják. A divaton túl miért fontos számodra, hogy láttasd az embert (is)?
Való igaz, hogy – ha van rá lehetőségem – nemcsak a ruhát vagy a kollekciót szeretném bemutatni, hanem a modellek karakterét és magát az embert is. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog, ami meg tudja fogni az embert egy-egy fotó kapcsán: ha lát egy karaktert, és általa elgondolkodik azon, vajon milyen történik bújik meg mögötte. Hogy ő mégis kicsoda, honnan jött, mik a vágyai, céljai...
Egy divatfotózáson mennyire kihívás számodra, hogy a ruhák mellett vagy azon túl láttasd az embert is? Mennyire könnyen egyensúlyozol a karakterábrázolás és a kollekció bemutatása között?
Az esetek nagy többségében megrendelésre dolgozom, ami azt jelenti, hogy a márka választja ki a modelleket. A legtöbb esetben olyat szoktak hívni, akinek a karaktere, személye tükrözi a márka szemléletét, stílusát is, ilyenkor egészen egyszerű kihozni a modellből az egyediséget, hiszen – valamilyen ponton – már van egy alap-csatlakozása a brandhez. A konkrét fotózás során mindig kell egy kis idő ahhoz, hogy mindenki – így a modell is – feloldódjon. Tudatosan figyelek rá, hogy ez minél gördülékenyebben történjen meg: kötetlenül beszélgetünk, zenét hallgatunk – mindig olyat, amit a modell szeret, hogy minél könnyebben tudjon ellazulni, önmagát tudja adni.
Beválni látszik a taktikád, hiszen alig léptél ki az egyetemről, máris számos, neves alkotóval dolgoztál már együtt...
Több alkalommal dolgoztam már Szegedi Katával, akinek nagyra becsülöm a munkásságát! Az idei Fashion Weeken streetstyle-jellegű fotókat készítettem az Instyle magazinnak, legutóbb pedig Molnár Ninivel volt egy együttműködésem az Autizmus Világnapja apropóján létrehozott kollekció miatt. Emellett kisebb, magyar tervezőkkel is fotóztam már (legtöbbjükkel a saját vizsgamunkájuk kapcsán).
A divatfotózáson túl gyakran kooperálok magyar zenei előadókkal is: nemrég Beton.Hofi Arénában megrendezett koncertjén fotóztam, előtte a Pogány Indulóval dolgoztam együtt Bécsben, de folyamatosan tartom a munkakapcsolatot Dánielfy Geriékkel és Puskás Petivel is. Ezekben a munkákban az a jó, hogy az előadókkal baráti kapcsolatot ápolok: ugyanúgy érdeklődnek felőlem, ahogy én felőlük. Ez megkönnyíti a közös munkát, sokkal gördülékenyebb általa az egész folyamat!
Az Instagram előtt a magyar Sylvia Plachy képeit várták hétről hétre New York lakói
Ha jellemezned kellene a saját képeidet, mit mondanál rájuk? Milyen Farkas Dominik stílusa?
Azt mondanám, leíró, adott esetben dokumentarista. A fotóim ember- és karakterrajzot adnak a rajtuk szereplőkről. Ami a divatfotókat illeti, bár rendelkeznek azokkal a képi jegyekkel, amik megfelelnek ugyan a műfaj szabályainak, gyakran mégis kilépek velük a szokványosból, a komfortzónából.
Ha már felhoztad a dokumentarista jelleget: a diplomamunkád kapcsán általad kreált magazinban nemcsak divatfotókat jelenítettél meg, hanem egy tradicionális hagyomány, a húsvéti locsolás is szerepet kapott benne. Honnan jött az ötlet, hogy megörökítsd ezeket a pillanatokat és hogy a vizsgamunkád részévé tedd őket?
Bár divatfotós specializáción végeztem, és divatmagazint készítettem diplomamunkaként, volt egy olyan, kimondatlan célom, hogy mindezt hivatásos modell nélkül, hús-vér emberekkel, őket fotózva hozzam létre. Erős karaktereket kerestem; olyan embereket, akikben (főképp belsőleg) van valami plusz, akár abban, ahogy öltözködnek, akár egy-egy gesztusukban, megnyilvánulásukban, mimikájukban... Gyakran előfordul velem, hogy amit a modelljeim fő „hibának” látnak magukban, adott esetben nem szeretnek annyira – legyen az egy bőrprobléma vagy bármiféle „hiányosság” – számomra pont az lesz érdekes, egyedi, és azt akarom megmutatni.
Fontosnak tartom, hogy láttassam a „hibák” szépségét. Ami a húsvéti sorozatot illeti: idén negyedik éve, hogy a barátaimmal egy traktor mögé csatolt platón utazva végig járjuk Fertőszentmiklóst és környékét és meglocsoljuk az ismerős lányokat, és azokat is, akiket én személy szerint nem is ismerek, csak a srácok egy suliba jártak velük. (Nevet.) Ez mostanra már hagyomány! Már a legelső alkalommal is megörökítettem ezt a napot, akkor még főleg azzal a céllal, hogy harminc év múlva vissza tudjuk nézni, milyen jól szórakoztunk. (Nevet.)
Tavaly, a vizsga-magazin készítésekor a Dazed Magazine volt az inspirációm, főleg azért, mert tudtam, hogy a divatanyagokon túl kulturális témákkal is foglalkoznak, utóbbiba pedig tökéletesen bele tudtam illeszteni a locsolás tematikájú fotókat is.
A húsvéti locsolásnak mára számos kritikusa van: sokan nem a hagyományt, hanem a nők lealacsonyítását, az egyenlőtlen társadalmi viszonyok leképezését vélik felfedezni a rítusban. Mi vezérelt a fotózás során? Az, hogy megörökítsd a hagyományt, hogy kritizáld, esetleg az, hogy újra értelmezd?
Első sorban a megörökítés inspirált, másrészt pedig a hagyomány bemutatása; hogy láttassam, mi hogyan is éljük meg ezt a napot. Bízom benne, hogy azáltal, hogy fotósorozatot készítettem a locsolásról, másokban is megfogan a gondolat, hogy „ez egy szuper tradíció, lehet, hogy nekünk is érdemes lenne összeállni a barátokkal és elmenni locsolni.”
A saját tapasztalatom egyébként egyértelműen azt mutatja, hogy a környéken jól fogadják a lányok a hagyományőrzést: mostanra nagyjából 15 házat járunk be egy nap alatt, sokan izgatottan várnak minket (van, aki már reggel 7-kor), sokféle süteménnyel, szendviccsel... Soha nem kaptunk még olyan visszajelzést a lányoktól, miszerint őket kellemetlenül érintené a locsolás, ennek inkább közösségépítő, erősítő szerepe van. Emellett minden évben igyekszünk felülmúlni az előzőt: korábban például mindig a házak udvarából, a kerti csapokból engedtünk vizet, tavaly már egy ezerliteres tartály is helyet kapott a platón.
Máté barátom hegedűn kísér minket, miközben a Tavaszi szél vizet áraszt c. népdalt énekeljük; ezzel megyünk be például a kertbe, a kocsit pedig orgonával dekoráljuk, amit – locsolás után – odaadunk a lányoknak.
Filmbe zárt fény: Sutus Fanni, az analóg divatfotográfia egyik hazai úttörője
Azt megfejtetted már, miért fontos számodra a hagyomány és annak megörökítése?
Az a tapasztalatom, hogy kihalófélben vannak ezek a tradíciók. Kisgyerekként még kötelező jelleggel jártam a házakat, aztán egy időben cikinek éreztem, most pedig itt tartunk. Amikor összejöttünk a barátokkal, egyszer csak felvetődött bennünk az ötlet, miért nem megyünk el közösen locsolni? Az elmúlt években a hagyomány összefonódott számomra a barátaimmal; ilyenkor végre előtérbe kerülnek az emberi kapcsolatok, a barátság. Sok energiát teszünk abba, hogy ez a nap mindannyiunk számára eseménydúsan teljen, mostanra pedig nem telik el úgy húsvét, hogy ne lennénk együtt. A húsvéti sorozat kapcsán ugyanaz volt a célom, mint ahogy a fényképezés során mindig: hogy megmutassam azokat a karaktereket, akiket – jelen esetben – a barátaimnak mondhatok.
trueGaléria
