előfizetésem
Hírlevél
A technika, amivel boldog felnőtt lehetsz akkor is, ha gyerekként nem kaptál elég szeretetet
Mindenkinél eljön az a pillanat, amikor ráébred: nem minden seb gyógyul be attól, hogy telik az idő. A gyermekkorunk nem marad ott a régi házban, ahol felnőttünk. Magunkkal visszük a felnőtt életünkben is, ahol a reakcióinkban, a kapcsolatainkban, a félelmeinkben, valamint a saját magunkhoz való viszonyunkban köszön vissza. A pszichológia ma már egyre gyakrabban beszél arról a folyamatról, amit angolul egyszerűen csak reparentingnek hívunk. Mindez magyarul nagyjából annyit jelent: önmagunk újranevelése. Bár elsőre talán furcsa kifejezésnek tűnhet, igazából egy igen mély és felszabadító belső munkát jelent.
Sokan úgy vannak vele, hogy szeretnék kitörölni a múltat az életükből. Pedig a gyermekkorunk történetét nem lehet 20-30-40 évesen újraírni. De, ha erre rájövünk, akkor van esély arra, hogy felnőttként végre megadjuk magunknak mindazt az érzelmi biztonságot, elfogadást, gondoskodást, amiből gyermekként hiányt szenvedtünk.
A folyamat azonban közel sem annyira látványos, mint elsőre gondolnánk, hiszen hosszú út vezet addig, amíg sikerül újranevelnünk magunkat. Először az alapokat kell megváltoztatni, hogy aztán látszódjanak a kisebb hatások, majd végül egy szinte teljesen új ember lépjen be a ház ajtaján.
A bennünk élő gyermek sosem tűnik el
A modern lélektan egyik legnagyobb felismerése, hogy a gyermekkorban kialakult érzelmi mintázatok igen tartósak, nehéz tőlük szabadulni, és nem is megy egyik napról a másikra. A kisgyermek ugyanis nem csak azt tanulja meg, hogyan működik a világ, hanem azt is, hogy ő maga mennyire szerethető, fontos vagy éppen biztonságban lévő ember.
Amikor egy gyermek rendszeresen tapasztalja meg azt, hogy az érzéseit nem veszik komolyan, szégyenítik vagy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyják, akkor könnyen kialakul benne az a meggyőződés, hogy a saját szükségletei nem fontosak. Felnőttként ebből pedig könnyen kialakulhat a megfelelési kényszer, a perfekcionizmus, valamint az önbizalomhiány és az olyan kapcsolatok sorozata, miben újra és újra ugyanazokat a szerepeket játssza el.
Éppen ezért fontos önmagunk újranevelése, hiszen ez nem egy nosztalgikus folyamat, hanem sokkal inkább egy tudatos jelenbeli munka. Arról van szó, hogy felismerjük: ma már nem vagyunk kiszolgáltatott helyzetben.
Vannak lehetőségeink, választásaink, képesek vagyunk másként bánni önmagunkkal.
Állandóan bizonyítani akartam, de megtanultam végre, hogy elég jó vagyok
Az önkritika helyett együttérzés
A legtöbben úgy vélekednek, hogy a fejlődés kulcsa a tudatosság, a szigor, a komoly menetrend követése. Ha hibázunk, ostorozzuk magunkat. Ha elfáradunk, lustaként tekintünk önmagunkra. Ha félünk, akkor pedig gyengék vagyunk. Pedig ez a belső hang a legtöbb esetben nem a sajátunk, hanem olyan mondatok visszhangja felnőttkorban, amiket még néhány évesen napi szinten hallottunk otthon vagy az iskolában.
Az újranevelés egyik legfontosabb lépése éppen ennek a belső hangnak az átalakítása. Nem arról van szó, hogy minden körülmények között pozitívan kell gondolkodni, nem lehet rossz napunk, nem gondolkodhatunk másképpen. Sokkal inkább arról, hogy ugyanazzal a türelemmel és megértéssel forduljunk önmagunk felé, ahogy például egy szerető szülő fordulna a gyermekéhez.
Elsőre talán szokatlannak tűnhet ez a szemlélet, hiszen sokakat arra neveltek, hogy az önkritika az, ami motiválja az embert. A kutatások azonban azt mutatják, hogy a valódi változás sokkal inkább az önmagunk iránti együttérzésből születik meg. Nem a folyamatos önostorozásból.
Érzelmi biztonság: vajon tényleg tanulható?
A jó hír az, hogy az idegrendszer egész életünk során velünk változik. Az agy rugalmassága - avagy az úgynevezett neuroplaszticitás - lehetővé teszi, hogy új érzelmi tapasztalatokat építsünk be, még akkor is, ha gyerekkorunkból ezek valamiért hiányoztak. Fontos persze megérteni, hogy mindez nem azt jelenti, hogy a múlt nyomtalanul eltűnik, sokkal inkább azt, hogy fokozatosan egyre több olyan élmény épül be az életünkbe, ami képes lehet felülírni a korábbi automatikus reakciókat. Egy támogató párkapcsolat, egy elfogadó barátság, egy jó terapeuta, egy tudatos önreflexiós gyakorlat mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a belső világunk biztonságosabb hellyé váljon.
Az önmagunk újranevelése tehát nem egy különleges történet. Fel kell ismerni, hogy a gondoskodás tanulható készség, még akkor is, ha gyerekkorunkban senki sem mutatta meg azt, hogyan működik ez, ha önmagunkról van szó. Nem kell erre napi szinten órákat szánni, egyszerűen el kell kezdeni beépíteni a mindennapokban. Ahogy egy szülő 0-24-ben neveli a gyermeket, úgy nekünk is ezt kell tennünk a belső énünkkel.
Mégis miért tanítjuk arra a lányainkat, hogy a szerethetőség feltétele a csend?
A szerető belső szülő megszületése
A szakemberek gyakran beszélnek a „belső szülő” fogalmáról. Ez egy olyan hang, amely képes megnyugtatni bennünket, amikor félünk, határokat húzni, amikor szükséges, és bátorítani, amikor bizonytalannak érezzük magunkat. Ez a belső szülő azonban nem egyik napról a másikra születik meg - ahogy a gyermek fejlődésének az édesanyja hasában, úgy a belső hangnak is időre van szüksége a növekedéshez. A tudatos gyakorlás azonban sokat segíthet ebben. Minden alkalommal formálódik egy kicsit, amikor nem büntetjük magunkat egy hiba miatt, amikor megengedjük a pihenést bűntudat nélkül, vagy amikor azt mondjuk:
Jogom van ahhoz, hogy megéljem az érzéseimet.
Igen, egyszerű mondatnak hangzik, ha csak úgy felolvassuk. De tedd a szívedre a kezed: így is gondolod, ha kimondod?
A gyógyulás, mint életforma
Nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha a gyógyulást célállomásnak tekintjük. Az önmagunk újranevelése ugyanis nem egy szimpla feladat, egy projekt, aminek egyszer a végére érünk, és kihúzhatjuk a listáról. Inkább egy új szemlélet, életforma. Amikor ugyanis eljutunk oda, hogy a belső hangot már nem a múlt sebei határozzák meg, akkor az már a jelen tudatosságának tekinthető.
De fontos tudomásul venni, hogy bizony lesznek visszaesések. Lesznek napok, amikor a belső kritikus hang újra előkerül. Azonban, ha minden alkalommal, amikor képesek vagyunk kedvesebben önmagunk felé fordulni, akkor egy új szokást építünk be az életünkbe. Egyetlen gyógyulási folyamat sem lineáris, sokkal inkább egy hullámvölgy, és muszáj ezzel is tisztában lenni, ha motiváltak szeretnénk maradni.
Bede Anna, coach és mentálhigiénés szakember azt mondta: „Az lesz számunkra „normális”, amiben felnövünk, ezért ez a minta sokszor csak fokozatosan válik láthatóvá és érthetővé. Ugyanakkor már az is egy fontos felismerés, ha valaki eljut oda, hogy ez akár lehetne másképp is.” Hozzátette, hogy egy segítő szakember - legyen az pszichológus, mentálhigiénés szakember, családterapeuta, vagy más segítő - által tartott térben az ember megtapasztalhatja, hogy milyen egy biztonságos, megtartó kapcsolat. „Ez az élmény hozzájárulhat ahhoz, hogy később saját magának is egyre inkább meg tudja adni ezt a fajta gondoskodást és belső stabilitást.”
Felnőttként sajnos már nem választhatjuk meg, hogy milyen gyermekkor jutott nekünk. Azt viszont igen, hogy milyen szülővé válunk saját magunk számára.
