előfizetésem
Hírlevél
Ezért elképesztően fontos, hogyan beszélsz magadhoz, amikor hibát követsz el
Van egy hang, amit senki más nem hall, mégis nap mint nap hatással van ránk: ő a saját belső párbeszédünk. Egy elrontott feladat, egy sikertelen döntés vagy egy kínos pillanat után gyakran ez a belső narrátor szólal meg a leghangosabban - és nem mindig kíméletes. De vajon tényleg szükséges a szigorú önbírálat ahhoz, hogy valódi fejlődést tudjunk felmutatni?
„Hogy lehettél ilyen ügyetlen?” „Már megint elrontottad.” „Mások ezt könnyedén megcsinálják, neked miért nem sikerül?” Ki ne ismerné ezeket a mondatokat? Egyik sem egy külső hang alapján érkezik, hanem sokkal beljebbről, egy olyan láthatatlan személytől, aki szinte észrevétlenül kommentálja a mindennapjainkat. Ez a belső kritikus gyakran viselkedik úgy, mintha a személyes fejlődésünk egyetlen segítője lenne, ezáltal mindig kemény szavakkal akar jobb teljesítményre bírni bennünket. Csakhogy miközben azt gondoljuk, hogy a szigor hajt előre minket, könnyen megeshet, hogy éppen ez a belső ostorozás akadályozza a valódi változást.
A pszichológia régóta vizsgálja azt a belső párbeszédet, amit önmagunkkal folytatunk. A belső hang ugyanis nem velünk született, hanem tapasztalatokból, családi mintákból, társadalmi elvárásokból és korábbi visszajelzésekből épül fel az évek alatt. Sok esetben azoknak a mondatoknak a visszhangja, amiket gyerekkorunkban hallottunk, vagy amiket egy versengő, teljesítmény-központú környezetben sajátítottunk el.
„Sokakban még mindig él az a kulturális meggyőződés, hogy a siker feltétele az önmagunkkal szembeni szigor. A szakmai tapasztalatok és a pszichológiai kutatások azonban inkább azt mutatják, hogy a tartósan önkritikus, önostorozó attitűd nem vezet stabilabb teljesítményhez. Rövid távon ugyan adhat hajtóerőt, hosszú távon azonban inkább szorongáshoz és kimerüléshez vezethet.” - mondta el Bede Anna, coach és mentálhigiénés szakember.
Elmondjuk, miért nem baj, ha nem vagy tökéletesen összhangban magaddal
Tényleg akkor leszünk sikeresek, ha szigorúak vagyunk magunkkal?
Évtizedeken keresztül azt gondoltuk, hogy az önmagunkkal szembeni könyörtelenség a siker egyik kulcsa. A „ne kényeztesd el magad”, „nyugodtan hajtsd előre magad”, „csak a gyengék keresnek kifogásokat” típusú üzenetek sokunk számára ismerősen csengenek. Ebben a szemléletben az önmagunkkal való kedvesség gyakran összekeveredik a lustasággal vagy az önelégültséggel.
A modern pszichológiai kutatások azonban más képet mutatnak. Az önegyüttérzés ugyanis nem azt jelenti, hogy felmentjük magunkat minden felelősség alól, és azt sem, hogy figyelmen kívül hagyjuk a hibáinkat. Sokkal inkább azt takarja, hogy egy kudarc vagy tévedés pillanatában nem ellenségként tekintünk magunkra, hanem támogató belső hozzászólással próbáljuk megérteni, hogy mi történik és hogyan léphetünk tovább.
A különbség kicsinek tűnhet, mégis nagy hatással lehet arra, hogyan reagálunk a nehézségekre. A szégyen és az önostorozás gyakran lebénítja az embert, míg az elfogadóbb belső párbeszéd lehetőséget ad a tanulásra, a fejlődésre.
„Carl Rogers szemléletében akkor tudunk fejlődni, ha megtapasztaljuk a feltétel nélküli elfogadást, amely idővel belsővé válik. A túlzott önkritika és keménység feltételekhez köti az értékességet és azt üzeni, hogy akkor vagyunk rendben, ha hibátlanok vagyunk. Ez beszűkíti a tapasztalás szabadságát és fenntartja a tökéletesség illúzióját, amelyben a fejlődés feltétele nem a tanulás, hanem egy elérhetetlen ideálhoz való örök igazodás lesz” - tette hozzá a szakember.
Az önegyüttérzés mint belső stabilitás
Az egyik leggyakoribb félreértés, hogy az önegyüttérzés egyenlő azzal, amikor valaki sajnálja magát vagy megpróbálja megszépíteni a valóságot. A szakemberek szerint azonban egy teljesen más folyamatról van szó. Az önegyüttérző személy ugyanis képes felismerni a hibáit, de nem az értéktelenség érzéséből indul ki, egyszerűen tényszerűen nézi a problémát.
A self-compassion egyik legismertebb kutatója, Kristin Neff szerint, az önegyüttérzés három fontos elemet foglal magában: az önmagunkkal szembeni kedvességet, annak felismerését, hogy a hibázás az emberi tapasztalat része, valamint a tudatos jelenlétet, amely segít nem teljesen beleolvadnia negatív gondolatokba. Ez azt jelenti, hogy a sikertelen helyzet után nem azt gondoljuk, hogy kudarcot vallottunk, hanem inkább azt, hogy bár most nem sikerült, tudom, hogy mi vezetett ide és hogyan tanulhatok belőle.
Ha a szomszéddal kedves vagy, magaddal miért vagy ennyire kritikus? Mindent az önegyüttérzésről
Bede Anna szerint az önegyüttérzés egyik legfontosabb ereje az, hogy a hibát nem az identitásunkkal azonosítjuk. „Hogy miért fontos ez? Mert így csökkentjük a belső fenyegetettséget, és lehetővé tesszük, hogy a hibáinkból tanuljunk ahelyett, hogy beleragadnánk az önkritikába. Rogers-i értelemben így közelebb kerülünk egy rugalmasabb, kongruensebb működéshez, amelyben a fejlődés belső biztonságból fakad.”
A belső kritikus átnevelése
Sokan úgy gondolják, hogy a belső hangot legjobb lenne teljesen kiirtani, eltávolítani. Valójában azonban ez a hang gyakran valamilyen védelmi szándékkal alakult ki. Fél a kudarctól, a visszautasítástól, a hibáktól. A probléma akkor kezdődik, amikor a védelem támadássá válik.
Ennek oka, hogy a változás első lépése nem a belső kritikus hang elutasítása, hanem annak felismerése. Érdemes megnézni, hogy milyen helyzetben szólal meg leggyakrabban, milyen szavakat használ, vagy például azt, hogy tényleg előrejutni segít, vagy sokkal inkább félelmet és bénultságot kelt. Pedig nem arra van kitalálva, hogy hátráltasson bennünket.
Egy egyszerű módszer lehet, ha elképzeljük: ugyanazokat a mondatokat, amiket saját magunknak mondunk, egy barátunknak is kimondanánk-e. Ha egy hozzánk közel álló ember hibázna, valószínűleg nem úgy esnénk neki, hogy „képtelen vagy rá”, hanem támogatnánk és segítenénk neki újra megpróbálni. De akkor miért ne járna meg ugyanez nekünk is?
Kevesebb ostorozás, több kíváncsiság
Ebben a teljesítmény hajhász világban könnyű azt gondolni, hogy csak a folyamatos elégedetlenség tarthat mozgásban bennünket. Pedig a fejlődéshez nem feltétlenül keménységre van szükség, hanem sokkal inkább őszinte önreflexióra.
Az önmagunkkal folytatott párbeszéd minősége meghatározza azt is, hogyan viszonyuljunk a kihívásokhoz.
Aki minden hibát személyes kudarcként él meg, gyakran inkább elkerüli az új próbálkozásokat. Aki viszont képes együttérző lenni saját magával, a nehézségeivel, az bizony könnyebben áll fel, és nagyobb eséllyel próbálkozik újra. A kutatások szerint az önegyüttérzés összefügg továbbá a pszichológiai jólléttel, és számos tévhit ellenére nem gyengíti a motivációt.
Tehát nem is az a kérdés, hogyan szabaduljunk meg a belső kritikus hangtól, hanem az, hogy képesek vagyunk-e arra, hogy egy új irányból nézve szólítsuk meg magunkat. Mert amikor hibázunk, nem mindegy, hogy egy ellenség szólal meg bennünk, vagy egy olyan valaki, aki esetleg segíthet újra talpra állni, próbálkozni, sikereket elérni.
