A kislányok szexualizálásának története régebbről ered, mint hinnéd

Crop topok, magassarkú cipők és komplikált bőrápolási rutinok - alsósoknak. Mivel körülvesz minket a kislányoknak szánt szexualizált univerzum, sokszor már fel sem tűnik, de ezek a termékek és tartalmak valójában hátborzongató tükörképei a világunknak. Ahol tízévesekre pakoljuk a felnőtt női lét terheit. De vajon mi a kapcsolat az 1960-as évek, a nők hagyományos szerepeinek elutasítása, Brooke Shields és a gyermekek fókuszba kerülése között?

Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a közösségi média filterei mögé bújó kiskamaszok jelensége a 21. századi okostelefon-őrület számlájára írható, a probléma gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak. Nem egy hirtelen jött modern trendről van szó, hanem egy évtizedek óta tartó, szisztematikus társadalmi és kulturális átalakulásról. Ahhoz, hogy megértsük, miként vált a kislányok teste és identitása a fogyasztói társadalom legjövedelmezőbb árucikkévé, vissza kell utaznunk az időben.

A csinos kislány mítosza

Az 1950-es és 1960-as évek nyugati társadalmai a kislányokról egyszerre gondolták azt, hogy ártatlan kis teremtések, akiket óvni kell a világ sötét sarkaitól, és azt, hogy a legfontosabb dolguk csinosnak lenni. Azt pedig a világért sem szabad elárulni nekik, hogy felbukkanhatnak körülöttük olyan felnőttek is, akiknek nem hótiszták a szándékai. A tizenkilencedik századból visszamaradt mondóka öröksége — miszerint „girls are made of sugar, spice, and everything nice”, vagyis a lányok cukorból és csupa jóból vannak — még nagyon is élő volt, és szűk teret hagyott a női önmegvalósításra.

Hiszen nincs olyan kislány a világon, aki csak cukorból lenne. Bár az 1800-as évek végén már léteztek úgynevezett „babakiállítások”, ezek még inkább az egészségről szóltak, nem a szépségről. Az 1960-as évek elején azonban elindult a kifejezetten kislányoknak — és persze elszánt mamáiknak — szóló „Little Miss America” szépségverseny. A felnőtt nőnek öltöztetett, a felismerhetetlenségig kisminkelt kislányok lassan a vizuális kultúra meghatározó részévé váltak, miközben a felnőttek továbbra is úgy tettek a gyerekek előtt, mintha szexualitás nem is létezne a világon.

A férfi tekintet új célpontja

Az 1970-es évek feminista hulláma már pontosan látta ennek a gondolkodásnak a visszásságait, és elkezdte lebontani a kislánykor hagyományos képét, mely szerint aki nőnek született, az nem lehet más, mint jóság, szépség és ártatlanság. Az érvelésük egyszerű és nehezen kikezdhető volt, mégis alapjaiban forgatta fel, hogyan gondolkodunk a lányságról: ha egy kislányt aszexuális babaként kezel a környezete — ha nincs szó a testéről, a határairól, arról, hogy ki és hogyan érhet hozzá —azzal nem védjük meg a rossz emberektől.

Pont fordítva, kiszolgáltatjuk nekik, ráadásul anélkül, hogy szavakat adnánk neki, amivel megvédheti magát. Egy gyerek, akinek fogalma sincs arról, mi történik vele, nem tud segítséget kérni. Egy kislány, akit egész életében arra tanítottak, hogy a teste és annak működése valami súlyosan szégyellnivaló dolog, ellenben minden felnőttet – érdemeitől függetlenül tisztelni kell – nem fogja elmondani, ha valaki visszaél vele.

Nem arról érdemes beszélgetni ovi után a gyerekünkkel, hogy mi volt az uzsonna, hanem hogy kivel játszott és mi volt a nap legjobb része

Az 1970-es évek elején, a New York-i Radikális Feministák konferenciáján Florence Rush szociális munkás kimondta azt a korántsem radikális gondolatot, amit addig mégsem mert senki nyilvánosan kijelenteni: a gyerekek — és főleg a lányok — elleni szexuális erőszak nem elszigetelt eset, hanem tömegeket megnyomorító probléma. A felnőttek pedig, akiknek az lenne a dolguk, hogy megvédjék a gyerekeket, inkább félrefordítják a fejüket.

Rush rámutatott, hogy az „ártatlanság” védelme valójában nem a gyereket védi, hanem a felnőtteket — attól, hogy szembe kelljen nézniük azzal, ami az orruk előtt történik a legkiszolgáltatottabbakkal. Ha egy gyerek „ártatlan”, vagyis semmit nem tud, nem ért és nem beszél a testével kapcsolatos dolgokról, akkor a bántalmazásnak sincs neve. És amiről nem lehet beszélni, az láthatatlan marad. Ahogy azonban ezek a fájdalmas és régóta késlekedő felismerések megtörténtek, a gyakorlat mégsem a gyerekek javára változott.

Az 1970-es évek végén a reklám-, a divat- és a szórakoztatóipar a maga céljai szerint használta fel azt a gondolatot, hogy egy gyereket nem lehet fogalmatlan babaként kezelni: a rendszerszintű védelem helyett a filmekben és a reklámokban elkezdtek elmosódni a határok kislányok és felnőtt nők között. Ennek a nyugtalanító trendnek volt egy ikonikus arca is, Brooke Shields. Brooke Shields tizenegy évesen játszotta el egy gyerekprostituált szerepét a Csinos kislány című filmben, amely 1978-ban került a mozikba — meztelenül, erős sminkben, felnőtt férfiakkal.

A filmet nemhogy nem tiltották be, hanem Cannes-ban ünnepelték, mint eredeti művészi koncepciót. Brooke Shields pedig néhány évvel később, tizenöt évesen már Calvin Klein farmerreklámaiban szerepelt, ahol a szlogen így szólt: „Tudod, mi van köztem és a Calvinom között? Semmi.” A kampány óriási botrányt kavart, több tévécsatorna le is vette az adásból — de a farmert elkapkodták, és Brooke Shields akár akarta, akár nem, a világ egyik leghíresebb, legtöbbet fotózott fiatal nője lett.