Egy repülőn végignézett dokumentumfilm-sorozat indította el a változás útján, egy vicces, baráti elszólás pedig megadta a kezdő lökést a formabontó műsorhoz. A producerként ismert Hámori Barbara a változókor küszöbén kezdte újra gondolni, hogyan eszik, mozog, alszik, kezeli a stresszt és gondolkodik az emberi kapcsolatairól. Az én kék zónám című podcast sorozataiban szakértők és ismert emberek sorát kérdezi arról, ki-hogyan találja meg itthon a saját kék zónáját, mindeközben pedig önmagában is átfogalmazta, mi a hosszú, egészséges élet titka!
Ezeket láttad már?
Hámori Barbara évtizedekig számolta a kalóriákat, mára viszont azt is megkérdőjelezi, amit korábban alapvetésnek hitt az egészséges életmódról. „Az én kék zónám” ötlet-, és házigazdájával arról beszélgettünk, hogyan tanulhatunk meg odafigyelni magunkra, mi segít kitartani az egészséges szokások mellett és mennyire elérhető az egészséges, hosszú élet a magyar hétköznapokban.
Mikor és miért kezdtél el eredetileg érdeklődni a kék zónák iránt?
Épp repülőn ültem, amikor a Netflix műsorra tűzte a Kék Zónák című dokumentumfilm sorozatot. Még az út alatt ledaráltam az összes részt! Teljesen átforgatta az addigi gondolkodásmódomat. Rájöttem ugyanis, hogy számos, eddig evidenciának vett tudás mára már nem állja meg a helyét, vagy legalábbis erősen megkérdőjelezhetővé vált. Ezt követően elkezdtem kutakodni a témában: olyan podcastereket, kutatókat, tartalomgyártókat keresgéltem, akik kifejezetten egészséges életmóddal, vagy konkrétan a Kék Zónák témájával foglalkoznak. Talán Szókratész mondta, hogy amikor elkezdesz kapiskálni valamit, akkor ér a felismerés, valójában mennyire nem tudsz semmit. Egy idő után magam is ezt éreztem! (Nevet.)
Ekkoriban 46-47 éves voltam, azaz elég sok fázison keresztülmentem már testileg, lelkileg. Az újfajta ismeretek fényében elkezdtem vizsgálni magamat. Elgondolkodtam, mit és hogyan mozogtam az elmúlt huszonöt évben, az vajon a legjobb volt-e a szervezetemnek. Hogyan ettem, hogyan menedzseltem az alvásomat, a stresszhelyzeteket stb. Ezek a kérdések egybeestek a változókori tüneteim megjelenésével, amikor, bizony, a szervezet már sokkal érzékenyebben reagál a különböző stresszorokra. Az összeszedett tudásmorzsákat aztán elkezdtem beépíteni az életembe; komoly életmódváltáson estem át! Először csak magamon kísérleteztem, aztán megfertőztem vele a családomat, a baráti körömet is.
A longevity témája iránti érdeklődés egy dolog, felhúzni rá egy műsort viszont teljesen más kategória...
A podcast ötlete teljesen profán pillanatban fogant meg. A barátnőimmel épp a Paloznaki Jazzpiknik utáni macskajajt próbáltuk túlélni, amikor kibuggyant belőlem az a gondolat, hogy hát, itt bizony most elektrolitokra lenne szükség... (Nevet.) Az egyik barátnőm (aki ekkor még bőven az ágyban hevert) felsóhajtott a párnák közül, és azt mondta: figyelj, Barbi, lehetne, hogy minket békén hagysz már ezzel, és inkább csinálsz erről egy műsort? Ideje, hogy mások is hallják az okosságaidat rajtunk kívül!
Magyar származású életmódorvos árulta el a hosszú élet aranyszabályait
Bár viccnek indult a dolog, annyira megtetszett az ötlet, hogy a Jazzpiknik után találkoztam egy-két olyan, az online világban eligazodó szakemberrel, akik segítettek a podcast elindításában. Ez három éve történt, azóta folyamatosan dolgozunk. Jelenleg két műsorunk van, Az én kék zónám, amelyben egy-egy téma dedikált szakértőjével beszélgetek, a Te kék zónád, amelyben ismert emberek életmódját járjuk körül, és hamarosan indul a Zóna20 nevű, új műsorunk, amelyben húszperces, praktikus tanácsokkal igyekszünk segíteni azokat, akiket érdekel az egészséges életmód egy-egy szelete. A szeptember nagy változásokat hozott a műsor életében, hiszen a Te kék zónád lineáris képernyőn, a Viasaton is debütált!
Sokak számára producerként, forgatókönyvíróként lehet ismerős a neved. Mennyire volt számodra komfortzóna átlépés, hogy műsorvezetővé avanzsáltál?
Nem igazán! A kezdetek kezdetén, amikor kitaláltam, hogy a médiában szeretnék elhelyezkedni, voltak ilyen ambícióim, sőt, az M1-en másfél éven keresztül futott az Ismeretlen ismerősök c. portrésorozat, amelynek én voltam a műsorvezetője. Ugyanakkor tudatos döntés volt részemről a produceri pálya: csomó, olyan dolog akadt a szakmán belül, amely izgalmasabbnak tűnt számomra! Alapvetően egy „doer”, azaz tevékeny típusú ember vagyok, szeretek alkotni. Akkoriban úgy éreztem, a képernyős felület lehet, hogy jobban behatárolna, mint amit élvezni tudnék.
A komfortzóna átlépés abban a tekintetben jár nehézségekkel, hogy az emberek hajlamosak beskatulyázni mindenkit, mert ez lehetővé teszi, hogy könnyebben eligazodjunk a világban. Ha valakiről tudjuk, hogy televíziós producer, de az illető egyszer csak elkezd más minőségben is működni, akkor óhatatlanul felvonódnak a szemöldökök, hogy „na, akkor ezek szerint még ehhez is ért...” Azt gondolom, viszonylag jól átgördültem ezeken a fajta ellenérzéseken, hiszen az elmúlt évek során megtanultam, hogy a nap végén a munka minősége határozza meg az alkotót. A mai napig azt gondolom, hogy egy műsor sikerét alapvetően az határozza meg, hányan követik az adott epizódokat, mennyire érdekes a nézők számára, vagy a látott, hallott tartalom mennyire képes hatással lenni az életükre. Engem ez érdekel a műsorkészítésben, nem az, hogy a saját brandemet építsem. Nem szeretem magam előtérbe tolni.
A pályafutásodra jellemző megújulás mennyire része a longevity-nek?
Ezzel kapcsolatban van egy kedvenc példám. Nem tudom, tudod-e, hogy az emberiség mióta most rendszeresen fogat. Ez a szokás a II. világháború után terjedt el: az amerikai hadseregnél megelégelték, hogy túl sok katonájukat kell mellőzni fogfájás miatt, ezért kötelezővé tették számukra a napi kétszeri fogmosást és a fogselyem használatát. A katonák hamar rájöttek, hogy ez nagyon is jó dolog, hiszen számos kellemetlenségtől óvhatják meg magukat. Hazavitték magukkal ezt a tudást, rászoktatták a feleségeiket, gyermekeiket, míg végül a fogmosás (az Egyesült Államokból kiindulva) szétterjedt az egész világon.
A longevity kapcsán megfogalmaztam magamban, hogy tulajdonképpen ugyanazt kell csinálnom, mint az amerikai katonáknak: ráébreszteni az embereket arra, hogy vizsgálják felül az életük egy-egy területét, és alternatívát nyújtsak nekik arra nézve, hogyan változtassanak rajta. Hiszem, hogy ma számos alapvetést újra kell tanulnunk: enni, aludni, mozogni stb., mindezt finoman, érzékenyen közelítve magunkhoz, a szükségleteinkhez és a lehetőségeinkhez.
A longevity ma már nem elérhetetlen életcél, de nincs hosszú élet mentális egészség nélkül
Ebből a szempontból optimista vagyok. Nem tartom magam különösen fegyelmezett embernek, sőt, jellemző rám, hogy inkább kibújok a szabályok alól, mintsem kövessem őket. Ugyanakkor, ha megérzem, hogy valami jó, azt viszont elkötelezetten csinálom. Azt gondolom, ez a kulcsa a longevity-s életmódváltásnak: abban a pillanatban, hogy ráérez valaki arra, hogy egy új szokástól jobban érzi magát a bőrében, hosszú távon is képes lesz azt csinálni.
Előfordult-e, hogy egy vendéged válasza, hozzáállása hatására megkérdőjeleztél valamit, amit addig az egészséges, hosszú életről gondoltál?
Egyszer Müller Péter volt a vendégem, akit rendkívül nagyra tartok. A beszélgetés során azt mondta, ne a boldogságot keressem, hanem a derűt. Ez egy nagyon érdekes, újfajta megközelítés volt számomra! Péter szerint, ha valaki megtalálja magában a derűt, az egészen másfajta életminőséget jelent. Ez nem az a kicsattanó, kirobbanó jellegű boldogságérzet, ami miatt az ember a felhők fölött kettővel érzi magát, sokkal inkább egy csendes meggyőződés, amely képes átsegíteni a legnagyobb nehézségeken is.
Volt már rá példa, hogy egy vendégedtől hallott tanács, ötlet hatására konkrétan az életviteleden változtattál valamit?
Rengeteg ilyen akad! Pöltl Ákos dopaminszakértő például elmagyarázta, miért nem szabad este, lefekvés előtt az ágyban telefonozni. Végigvezetett azon a folyamaton, mi történik ilyenkor az idegrendszeremben, hogyan hat az alvásom REM fázisára, és a mélyalvásra... Egy nagyon egyszerű trükköt javasolt az esti görgetés kiváltására, amit „telefonparkolónak” neveztem el. Ez annyit tesz, hogy este tíz körül „leparkolom” a telefont a hálószobán kívül, egy másik helyiségben, és ott hagyom. A hálóba maximum könyvet viszek magammal. Az ötletet azonnal beépítettem a saját longevity-eszköztáramba, és azóta drámai különbségeket észlelek az alvásminőségemben!
A longevity nem a hosszú életről szól, hanem arról, hogy 90 évesen is egészséges legyél
A másik egy étkezéssel kapcsolatos tanács, amelyet László Iréntől hallottam. Irén kifejezetten ötven feletti nők fizikai rehabilitációjával foglalkozik, és azzal, hogy a korosztály képviselői „visszataláljanak” a testükhöz, megtalálják az erejüket, lefogyjanak stb. Ő mesélt nekem először az „alulevés” fogalmáról, ennek hatására pedig rájöttem, hogy magam is gyakran követtem el ezt a hibát. Egész életemben kényszeresen számoltam a kalóriákat, és folyamatosan ostoroztam magam, ha valami félresikerült, vagy nem tudtam betartani. (Ez egyébként a mi generációnkra nagyon jellemző viselkedésmód.)
Irén néni azt mondta, az alulevés és az éheztetés miatt a szervezet stresszreakcióba kerül, amely következtében kortizol termelődik a szervezetünkben. Ez pedig még a maradék lehetőségét is meggátolja annak, hogy az egyébként felesleges zsírpárnáktól megszabaduljunk! Természetesen nem mindegy, hogy (például) napi 2000 kalóriát milyen formában visszük be a szervezetünkbe, de tény: a szervezet igényeit ki kell elégíteni. Rendkívül fontos beszélgetés volt ez számomra: ennek hatására hagytam fel a koplalással, és kezdtem normálisan enni.
Hogyan lehet, lehet-e egyáltalán úgy beszélgetni az egészséges életmódról, hogy a néző ne (újabb) teljesítménykényszerként élje meg a megosztott tanácsokat?
Azért szeretek ismert emberekkel beszélgetni, mert ők longevity-szempontból – a legtöbb esetben – ugyanolyan civilek, mint te, én, vagy a néző vagyunk. Azért szeretem meghallgatni és megosztani az ő történeteiket, hogy világossá váljon mindenki számára, hogy nincs egyetlen, nagy titok. Nincs olyan szabály, amely mindenkire nézve igaz, hiszen legalább annyira különbözik egymástól (például) az emberek anyagcseréje, mint az ujjlenyomatuk. Azt kell megértenünk, hogy szükség van egyfajta konstans önvizsgálatra ahhoz, hogy hosszú, egészséges életet éljünk. Meg kell tanulnunk újra odafigyelni magunkra, a testünk jelzéseire, hogy azok mit jelentenek, mit vetítenek elő... Ezek rengeteg információt szolgáltatnak az aktuális állapotunkról!
Ha akadékoskodni akarnék, azt mondanám, hogy az életmódváltásnak vannak bizonyos határai, így például az anyagi lehetőségek, az idő vagy épp a kapacitás. Mit tud egy olyan laikus átvenni ezekből az életutakból, akinek valamelyik tényezőből kevés áll rendelkezésére?
Nagyon köszönöm, hogy behoztad ezt az aspektust, mert magam is úgy érzem, hogy a longevity-ről szóló diskurzus lassan átcsúszik a „gazdagok úri huncutsága” kategóriába. (Elég például Brian Johnson techmilliárdos nevét megemlíteni, hogy megszülessen ez az asszociáció a fejekben.)
A már emlegetett fogmosás példájánál maradva úgy hiszem, az olyan, egyszerű, életviteli szokások, mint például a korai lefekvés, vagy a „telefon leparkolása” alvás előtt nem kerülnek pénzbe. Ez az időmenedzsment egyénileg szabályozható része, és sokkal inkább döntés, mint idő vagy pénz kérdése.
Ha a táplálkozás részét nézzük, persze, macerás lehet a hét egy adott pontján ellátogatni a termelő piacra a hipermarket helyett, de ár-érték-, és főképp minőség arányban mindenképp megéri előre tervezni, sőt, a piaclátogatás még családi programként is megállja a helyét. Ha a mozgásról beszélünk, persze, vannak nagyon drága mozgásformák, de nem gondolom, hogy vitorlázni, golfozni, vagy teniszezni kell az embernek ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Elég, ha beruház egy tornacipőre, és esténként sétál egyet! (A gyaloglás egyébként messze az egyik legalulértékeltebb mozgásforma.)
Hiszel még abban, hogy Magyarországon is megteremthetjük a saját kék zónánkat?
Egyfelől igen, másfelől nem. Azért vagyok részben optimista vagyok, mert nagyon jó helyre jöttek az őseink. Itt tényleg minden van: erdők, mezők, tápláló anyaföld, természetes források, fantasztikus minőségű vizek... Maga a földi Paradicsom! A pesszimizmusom főleg az emberek környezeti tudatosságához, pontosabban épp annak hiányához köthető. Nyáron Japánban jártam, és egészen hihetetlennek találom a helyiek mentalitását: rendkívül vigyáznak a környezetükre. Soha olyan tisztaságot nem tapasztaltam még a világon sehol, mint japán utcáin, amit ráadásul a japánok maguk takarítanak és nem a köztisztasági vállalat!
Azt gondolom, mi is jobban vigyázhatnánk erre a csodaszép országra, gondolok itt például az olyan, aggasztó beruházásokra, mint a gödi akkumulátorgyár esete. Féltem magunkat attól, hogy hátrányos, gyarmatosított helyzetbe kerülünk, amelyek kedvezőtlen környezeti ártalmakat jelentenének az országnak. Azt gondolom, azt a fajta tudatosságot, amelyről eddig az egyének kapcsán beszéltünk, érdemes lenne a környezetünkre is kiterjeszteni.
Ami a hosszú, egészséges élet öt pillérét illeti (táplálkozás, testmozgás, stressz menedzsment, orvostudomány, emberi kapcsolódások) hogy látod, hogy állunk ezekkel társadalmilag itthon?
A konkrét kutatási adatokat figyelembe véve azt kell mondjam, nagyon rosszul. Magyarországon messze a legmagasabb az elhízottak aránya egész Európában, és nálunk mozognak a legkevesebbet az emberek. Egy magyar ember átlagos alvásideje 7 óra 10 perc, az európai átlag viszont több, mint 7,5 óra. A stresszmenedzsment technikáink beszűkültek és nagyrészt az alkoholra korlátozódnak. Az emberi kapcsolódásainkat illetően a digitális világ felgyorsította az elmagányosodás folyamatát: egy teljes generáció (főleg az időseink) teljes izolációban élik a mindennapjaikat, de a fiataljaink, a gyermekeink is elképesztően egyedül vannak.
Zárójelben jegyzem meg: bízom benne, itthon is történni fog valami a közeljövőben a fiatalok digitális eszközhasználatával kapcsolatban, amelynek – kiskorúak szempontjából – nagy ellenzője vagyok. A legidősebb gyermekem 30, a középső 25, a legkisebb pedig 13 éves, és óriási különbséget látok az alfa és az Y generáció figyelmi szintje és koncentrációkészsége szempontjából, nem beszélve a közösségi kapcsolatrendszerről, ami egészen drámai formát öntött. Hiszem, hogy vissza kell adni a gyerekeknek a gyermekkorukat, és remélem, hogy követni fogjuk az ausztrál és francia példát: ők 16 év alatt drasztikusan, törvényileg korlátozták a fiatalok telefonhasználatát !
