Nem csak a fizikai erőszak számít bántalmazásnak, ezek a mondatok, melyek felett szemet huny a társadalom

A gyerekek bántalmazása egy olyan téma, amiről nehezen beszélünk. Nehéz róla hallani, és talán most olvasni is. Miközben a társadalom abban talán egyetért, hogy a gyerekeket meg kell védeni, abban nem mindenki ért egyet, hogy nem is lehet őket bántani. Pedig a két mondatrész ugyanannak a botnak a két vége. A probléma talán abból ered, hogy nem mindenki van tisztában azzal, hogy mit jelent a bántalmazás, és így a határok elmosódhatnak. Így talán lehetnek olyan bántalmazások, melyek felett szemet hunyunk, mert nem gondoljuk, és nem tudjuk, hogy az már bántalmazás. Mik lehetnek ezek? Tényleg vannak ilyenek? Vagy csak a határok mosódtak el az idők során? Reméljük, e sorok végére kiderül.

A gyerekek elsődleges szocializálódási közege a család. Ebben a környezetben tanulják meg, hogy mit szabad és mit nem, és részben azt is, hogy mihez van joguk és mihez nincs, hogy mennyire is értékesek ők, hogyan bánhatnak velük más emberek. Ha a bántalmazás szót halljuk, akkor a legtöbb esetben azt gondoljuk, hogy egy gyereket megvertek, éheztettek, vagy az utcára raktak.

Ezeket a helyzeteket egyértelműen bántalmazásnak azonosítjuk. Vannak a bántalmazásnak azonban olyan formái, amelyeket akár nap mint nap láthatunk a környezetünkben, mégsem azonosítjuk bántalmazásként, így nem is vesszük észre és szó nélkül elmegyünk mellette.

Bánjunk jól az érzelmekkel - a gyermekével és a sajátunkkal is

Nézzük, melyek azok a viselkedések, amik ártalmasak, mégis normalizálja őket a társadalom. Már az első néhány évben meghatározó lehet a “ne sírj” mondat. Csecsemőkorban a kisbabák egyetlen kifejezőeszköze a sírás. Sírnak ha éhesek, ha fáradtak, ha szomorúak, ha diszkomfort érzésük van. Aztán szépen fokozatosan megtanulják használni a szavaikat, de a sírás az érzelemkifejezés egyik nagyon fontos eleme marad. Hiába tudjuk szabályozni az érzelmeinkre adott viselkedéses reakcióinkat, néha akkor is túlcsordulhatnak bennünk, elveszítjük a kontrollt, és akkor sírunk.

Ez ugyanolyan természetes, mint az evés, az ivás vagy az alvás. Amikor egy gyereknek azt mondjuk, hogy ne sírj, akkor igazából azt mondjuk, hogy ne éld meg az érzéseid, te nem érezheted magad rosszul, zavar engem ha neked valami fáj. Így megtanulják azt, hogy hogyan rejtsék el az érzéseiket, hogy ne okozzanak bajt, ezáltal az érzelmi biztonsághoz való joguk nagy mértékben sérül. Ezekben a helyzetekben az a fő probléma, hogy először nem a gyerekekre fókuszálunk, hanem magunkra, arra, hogy mi nem tudjuk elviselni az ő szomorúságuk vagy dühük által bennünk keletkezett feszültséget vagy tehetetlenséget.

Nagyon gyakran halljuk ezt a mondatot, „bezzeg a testvéred” vagy „végülis kukásnak még jó leszel”. Nem is gondolunk sokszor bele, de ezek nagyon mély sebeket tudnak hagyni, hiszen a gyerekek nem mindig értik, hogy legtöbbször ezt csak hirtelen felindulásból mondja valaki, és nem gondolja komolyan. Azt fogja gondolni, ő nem elég jó, nem tud megfelelni az elvárásoknak. Gyakran a teljesítményszorongás egyik alapja is lehet az, ha a gyerek ezeket a mondatokat a szüleitől hallja.

Ez a dolog határozza meg, hogy szorongó, perfekcionista felnőtt lesz-e a gyermekedből

Néha a gyerekek is tudnak bántóan viselkedni a szüleikkel. A legtöbb esetben ez nem szándékos, inkább egy reakció, a saját feszültségük oldása, vagy a tehetetlenségből adódó frusztrációjuk. Ők még nincsenek azoknak a képességeknek a teljes birtokában, amivel problémákat, nehéz helyzeteket lehet megoldani, vagy a saját feszültségüket kezelni. Ha egy ilyen esetben a szülő megsértődik, vagy félrevonul, akkor a gyerek azt érezheti, hogy ő csak akkor szerethető, ha az elvárások szerint viselkedik.

Volt egy serdülő fiú a praxisomban, aki rettenetesen meg akart felelni mindenkinek, és nem mert nemet mondani, és a folyamat során kiderült, hogy édesanyja egész életében, amikor a fiú megbántotta, félrevonult, megsértődött és nem szólt hozzá, ezzel azt éreztetve, hogy a szeretete feltételhez van kötve. „Csak akkor szeretlek, ha mindent úgy csinálsz, ahogy nekem jó”. Ez még felnőttként visszatekintve is nehéz érzéseket kelthet bennünk.

A gyerekeknek joguk van a privát szférához is. Ha például valaki nem kopog be serdülő gyereke szobájába, csak úgy besétál, általában végig sem gondolja, hogy ezzel átlép egy határt. A gyerekeknek meg kell tanulniuk felépíteni a saját határaikat, és ha ezt pont azok az emberek sértik meg, akik nevelik őt, azzal azt sugallják, veled bármit meg lehet tenni, nincs jogod nemet mondani. Ha egy gyereknek nem lesz tapasztalata arról, hogy mondhat nem-et bizonyos helyzetekre, akkor előfordulhat, hogy később egy buliban egy szexuális közeledésre sem tud majd nemet mondani, pedig szeretne.

Sok szülő mondja azt a kislányának, aki nem akar puszit adni a rég nem látott felnőtt unokatestvérének, hogy: „ne legyél udvariatlan, hát olyan rég nem láttad.” vagy: „nem is adsz neki puszit? pedig már rég találkoztatok.” Más helyzetben is ismerős lehet egy ilyen mondat például a felvételire készülve: „fiam ebből nem lehet megélni, hova gondolsz, ezt nem fogom támogatni”. Ezekkel az észrevétlen mondatokkal nem segítjük a gyerekek határhúzását, vagy a saját döntések meghozását. Miközben szeretnénk, hogy majd később tudjon nemet mondani, tudjon felelősen, átgondoltan cselekedni, és dönteni bizonyos helyzetekben. Mindezeket onnan tanulhatja meg, ha gyerekkorában adunk erre lehetőségeket, jó példákat.

Talán nem is gondolunk erre, de mikor egy felnőtt a saját problémáival terheli a gyerekét, - például az új párkapcsolatában sokat veszekednek, vagy a munkahelyén nem találja a helyét - az is nagy terhet rakhat a gyerekre, hiszen azt érezheti, hogy neki kell megoldania a szülei problémáit, párkapcsolati konfliktusait, és ha ez nem sikerül, akkor ő a hibás.

Ez állandó szorongáshoz, hosszú távon akár depresszióhoz is vezethet.

Erőteljes színdarab hívja fel a figyelmet arra, a gyermekkori zaklatás nem múlik el nyomtalanul

Az ártatlan megjegyzés is okozhat károkat

Nagyon gyakran láttam olyan helyzetet, hogy a szülők, nevelőszülők megjegyzéseket tesznek a serdülő fiú vagy lány testére, kinézetére, stílusára. Például “Milyen töpszli vagy! Kicsit megiperedtél! Mi ez a pocak? Hogy néz ki ez a ruha?” Ezek nagyon önbizalomromboló mondatok lehetnek, hátráltathatják a gyerek egészséges mentális fejlődését, korlátozhatják az önkifejezésben, és rosszabb esetben testképzavarhoz is vezethetnek. Ennek normalizálásához az iskolákban bevezetett szigorú házirendek is hozzájárulhatnak.

Nyilván érthető módon vannak normák, amihez alkalmazkodni kell, például, hogy ne járjanak melltartó méretű topokban vagy feneküket nem eltakaró szoknyában. De vajon mit jelez egy gyereknek, hogy 3-4. osztályos koráig „teljesen rendben van”, ha haspólót vesz fel, vagy lakkozza körmét, de ahogy elkezd a teste változni, akkor máris el kell rejtenie a testét, nem fejezheti ki önmagát a stílusával? Ami még említésre méltó, hogy az alábbi leírás is mutatja, hogy ez leginkább a lányokat érinti, és a nemi különbségekre is ráerősít.

Nem minden sérelem bántalmazás

Stáhly Katalin pszichológus szerint nem minden gyerekjogi sérelem jelent automatikusan bántalmazást. Ezeknek a helyzeteknek is vannak határai: van egy pont, amelyen túl a jogsérelem már bántalmazásnak minősül. Korábbi saját tapasztalataink például ha velünk is így bántak gyerekként, a családi viszonyok nagyon mérvadóak a fent említett helyzetekben, hiszen mindenkinek az a normális amiben felnő. Hiszen senki nem mondja a felnőttnek, hogy ez így nincs rendben, másképp csináld, ezért sok esetben ezeket a reakciókat társadalmilag is elfogadjuk.

Illetve kérdés, hogy most mit lehet megtenni, és régen mit lehetett. El se tudnánk képzelni, hogy a tanár gyermekünket megüsse az iskolában, ami 50 évvel ezelőtt teljesen elfogadott volt. Hogy miért nem csinálták másképp? Mert senki nem jelezte nekik, hiszen a gyerekek lélektanának kutatása még nem olyan régi. Most már tudjuk, hogy a gyerek nem tárgy hanem alany, mert ő is szereplője a saját életének. De a berögződött rossz mintákat nehéz egyik percről a másikra megtörni.

Egy osztálynyi magyar gyerek hal meg évente bullying miatt, és a tanárok nem mindig tudnak segíteni

A megelőzés szempontjából a legfontosabb, hogy segítsük a szülőket és a közösségeket. A gyerekeknek akkor tudunk a legtöbbet segíteni, ha információkat gyűjtünk, odafigyelünk rájuk és átgondoljuk a saját reakcióinkat, automatikus mondatainkat is. Ezen dolgozik a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány. A szakértő azt is kiemelte, hogy szükséges, hogy szakemberek ne maradjanak egyedül a kérdéseikkel, és tudják, hogy mikor, kinek és mit kell jelezni, hogy a gyerekek biztonságban legyenek.

Ha bármelyik fent leírt helyzet megtörtént veled, vagy láttál ilyet a környezetedben, az nem jelenti azt, hogy te, vagy a szülőtársad rossz szülők lennétek. Inkább azt jelentheti, hogy az otthonról, vagy máshonnan hozott minták úgy épültek be a hétköznapi működésmódotokba, hogy sok esetben észre sem lehet venni. Szerencsére lehet ezen változtatni. Felnőttként tudjuk azt mondani, hogy ez egy “nem oké” helyzet volt, de gyerekként nem azonosítjuk azt olyan rossz dolognak, amit felnőttként visszatekintve már igen. Ezért nagyon fontos a gyerekközpontú megközelítés, és a gyerekek legfőbb érdekének szem előtt tartása.