Mérő Vera Forsthoffer Ágnes kommentjéről: „Nem szabad elfogadni a csendes megalkuvásokat”

Forsthoffer Ágnes nemrégiben közzétett egy posztot, mire valaki megkérdezte, hogyan áll a kormány az isztambuli egyezmény kérdéséhez - a válaszában nem volt köszönet
Fotó: GLAMOUR/Getty Images
2026. november 9.
Képszerkesztő:
Herceg Éva
képszerkesztő
Szöveg:
Mérő Vera
Aktivista, jogvédő, író
MegosztásKüldés Messengeren

Forsthofer Ágnes házelnök a napokban külön posztban állt ki az ellenzéki politikus nők külsején, női mivoltán gúnyolódó megnyilvánulásokkal szemben. Ez igazán ünneplésre okot adó gesztus volt a részéről. Azonban hamar elkövetkezett a feketeleves, amikor a posztja alatt valaki a szívhatrendeletről és az isztambuli egyezményről kérdezte. Ugyanis az erre adott válasza már minden volt, csak ünneplendő nem. Mérő Vera véleménycikke.

Nem áll jól az isztambuli egyezmény szénája. Előbb Gyurkó Szilvi mondta a WMN-nek adott interjúban, hogy nem biztos, hogy isztambuli egyezménynek kell hívni a megoldást, majd Forsthoffer Ágnes házelnök asszony írta a posztja alatt, az egyezményt és a szívhangrendeletet firtató kommentre válaszul, hogy „Nemcsak a politikusok által aláírt nemzetközi egyezmények jelenthetnek megoldást erre a kérdésre. Sokkal többet jelent, ha mindannyian odafigyelünk a közvetlen környezetünkben történö jelenségekre és mindannyian fellépünk ellenük.”

Ez így, néhány napon belül már tendencia: mintha az isztambuli egyezmény szitokszó, kimondhatatlan tabu lenne kormányzati szinten. Már megint.

A nemzetközi jogi kötelezettségvállalás lényege

Aggasztó, hogy a házelnök nem reagált a szívhangrendeletet érintő kérdésre, amelynek eltörlése (egyetlen tollvonás) a nők emberi jogainak (pl. kínzás, de testvérek közt is a megalázó vagy embertelen bánásmód tilalma, méltóság védelme) napi szintű megsértését orvosolná. De ha lehet, még ennél is aggasztóbb, hogy Forsthoffer Ágnes válasza sajnos túlmutat nemcsak a szívhangrendelet értelmetlenül nőkínzó voltán, hanem még az isztambuli egyezmény konkrétumán is.

Mert túl azon, hogy a nők elleni és családon belüli erőszak problémáját visszadobja a társadalomnak, miközben a felelősség nem vagylagos, bagatellizálja a jogalkotói munkát és annak dokumentumait. Képzeljük csak el, mi történne a világgal, ha a nemzetközi jog alapköveit képező megállapodásokat – mint például a Genfi Egyezményt – a politikai szereplők pusztán papírfecniknek tekintenék, amelyeket kényük-kedvük szerint figyelmen kívül hagyhatnak. Akár az Atomsorompó-egyezményt is. Elég ijesztő?

„Ne bántsatok senkit soha!” - Magyar hírességek is elmondták a véleményüket a Sikítozó kékharisnyák demonstráción

„Ne bántsatok senkit soha!” - Magyar hírességek is elmondták a véleményüket a Sikítozó kékharisnyák demonstráción

Egy ratifikált nemzetközi egyezmény nem attól válik valódi jogi kötelezettséggé, hogy egy adott pillanatban egy adott politikus hajlandó-e azt komolyan venni. A nemzetközi jogi kötelezettségvállalás lényege éppen az, hogy a mindenkori hatalom fölé rendel egy olyan normatív keretet, amely garantálja az alapvető jogok érvényesülését, függetlenül az éppen aktuális politikai széljárástól.

Míg a tiszta politikai ígéretek és a kizárólag nemzeti keretek között mozgó programok hiányolják a külső számonkérhetőséget, és teljes mértékben a mindenkori politikai akarat kénye-kedvétől függnek, addig egy nemzetközi egyezmény független, szakértői testületek általi monitoringot és kötelező érvényű intézményi garanciákat biztosít. A belföldi, eseti programok könnyen módosíthatók vagy alulfinanszírozhatók, és gyakran csak a politikai szempontból kedvező csoportokra terjednek ki.

Ezzel szemben egy nemzetközi dokumentum tartós és kiszámítható védőhálót nyújt a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegei számára.

A történelem számos példával szolgál arra vonatkozóan, hogy a döntéshozók által szignózott dokumentumok leértékelése milyen veszélyes útra visz. A leírt szónak, az aláírt dokumentumnak és a jogi kötelezettségvállalásnak súlya van. Aki ezt a súlyt elvitatja, az a jogállamiság alapjait gyengíti.

A megalkuvás lélektana: pragmatizmus vagy árulás?

A közéleti diskurzusban rendszeresen felbukkan az az érv – szakértői és politikai oldalról egyaránt –, miszerint az isztambuli egyezményben foglalt célokat nem feltétlenül magának az egyezménynek a révén kell megvalósítani. A fő szempont állítólag az, hogy a változások megtörténjenek, még akkor is, ha ez a megközelítés első hallásra megalkuvónak tűnik. De nézzük meg közelebbről: valójában miről szól ez a megalkuvás?

Ismerős gondolatok ezek azok számára, akik az elmúlt évtizedben próbáltak szakmai vagy civil párbeszédet folytatni a mindenkori döntéshozókkal. Én is mondtam olyat az akkori igazságügyi miniszternek, hogy „tőlem aztán hívhatjuk Nemzethy Áldozatsegítő Programnak is, csak végre történjen érdemi előrelépés!” És valóban: ha valódi, strukturális és fenntartható változások történnek, az önmagában üdvözlendő. A miniszter erre akkor azt felelte: „Csináljuk meg, amit a fiúk hagynak megcsinálni!”

Ugyanakkor mélyen szomorú és morálisan megkérdőjelezhető, ha a szimbolikus és tartalmi elköteleződés feladása mögött nem szakmai ellenérvek állnak, hanem a politikai taktika.

Az a magyar nők cserbenhagyása.

Az isztambuli egyezmény elutasításának egyetlen érvényes indoka az lehetne, ha a dokumentum szakmailag hibás, elavult vagy használhatatlan lenne. Mivel azonban a világ legjobb igazságügyi, kriminológiai és szociológiai szakemberei által megfogalmazott protokollról van szó, erről szó sincs.

Ha tehát nem szakmai kifogások állnak a háttérben, akkor pontosan miért is kellene feladni az elveket?

A magyar nők 12 pontja: ezekért a jogokért emelnek szót a Kossuth téren

A magyar nők 12 pontja: ezekért a jogokért emelnek szót a Kossuth téren

A gyerekek és a családok védelme: a komplexitás felvállalása

Az isztambuli egyezménnyel kapcsolatos politikai narratívák egyik legnagyobb torzítása a téma mesterséges leegyszerűsítése és ideológiai megbélyegzése. Gyakran elfelejtődik az az alapvető szociológiai és pszichológiai igazság, miszerint egyetlen gyermek sem lehet jól, ha az anyja – vagy bármelyik vele élő, róla gondoskodni hivatott szülője – nincs jól. A családon belüli erőszak nem szigetelődik el az elsődleges áldozatra; a bántalmazó légkörben felnövő gyerekek maguk is közvetlen vagy közvetett áldozatok, akiknek fejlődése, biztonságérzete és mentális egészsége súlyosan károsodik. Nem véletlen, hogy a nőverés kiskorú veszélyeztetése, ha a gyerek előtt történik. (Amiért nemritkán a nőt veszik elő, mert hagyta magát a gyereke előtt verni.)

Az isztambuli egyezmény nem kizárólag egyetlen társadalmi csoportot véd. Bár kiemelt figyelmet fordít a nők elleni erőszakra – mivel a statisztikák szerint ők képezik az ilyen jellegű bűncselekmények többségi áldozatait –, kiterjed a gyermekekre és a férfi áldozatokra is. A férfiak ugyanúgy a család részei, és ők is szenvedhetnek el családon belüli bántalmazást. Az egyezmény elutasítása így nem csupán a nők cserbenhagyását jelenti, hanem mindazokét a gyermekekét és családokét is, akik számára a jelenlegi intézményrendszer (akár a törvényi, akár a gyakorlati szinten) nem biztosít elegendő védelmet.

A „politikai hisztitől” a belső kompromisszumokig

Ha elfogadjuk azt a logikát, hogy a nemzetközi normák betartása másodlagos, és az elvi kiállás feladható a politikai hasznossági megfontolások oltárán, akkor veszélyesen közeli kapcsolatba kerülünk azzal a retorikával, amelyet az elmúlt másfél évtizedben a kormányzati kommunikációból már pontosan megismerhettünk.

Volt, aki a kapcsolattartás alatt ölte meg a lányait, volt, akit a puszta kezével vakított meg a partnere - 6 megrázó hazai eset, ami másként alakult volna, ha ratifikáljuk az isztambuli egyezményt

Volt, aki a kapcsolattartás alatt ölte meg a lányait, volt, akit a puszta kezével vakított meg a partnere - 6 megrázó hazai eset, ami másként alakult volna, ha ratifikáljuk az isztambuli egyezményt

A jól ismert retorika: a nők elleni erőszak elleni fellépés átkeretezése „politikai hisztivé”, a szakmai párbeszéd elmosása „genderezéssel” vagy a problémák elfedése teljesen távolálló témákkal (mint a migráció). A belső megalkuvás egyenes következménye az a küszöb alatt közlekedő kompromisszumkészség, amelyet korábban Varga Judit egykori igazságügyi miniszter fent idézett szavai tükröztek a leghűebben.

Valóban erre a szintre kell leszállnia a magyar közéletnek? Tényleg be kell érnie a társadalomnak azzal, amit a politikai rendszer szereplői jóindulatból vagy taktikai megfontolásból „hagynak megcsinálni”? Miért tűnik úgy, mintha az isztambuli egyezmény ismét kezdene politikai tabuvá válni? Miért nincs róla nyílt, őszinte beszéd? Hogy lett fél év alatt újra a politikai közbeszéd része a zavart hümmögés?

Konklúzió és a tanulságok levonása

A tanulságok levonása elkerülhetetlen. Az állampolgári felelősség nem ér véget a szavazólap bedobásával, és nem merül ki a politikai szereplők iránti feltétlen lelkesedésben. Ha legközelebb elragadtatnánk magunkat egy-egy szimpatikus gesztus vagy frappáns nyilatkozat láttán, érdemes megállni egy pillanatra. Érdemes kivárni azt a bizonyos tíz percet – hátha a politikus kommentel egyet a saját bejegyzése alá, rávilágítva arra, hogy mit is gondol valójában a felelősségről, a leírt szóról és például az aláírt dokumentumok súlyáról.

A civil társadalomnak és a választóknak feladatuk van: gyakorolni kell a nyomást, számon kell kérni az elveket, és nem szabad elfogadni a csendes megalkuvásokat.

Mert a jogok és a biztonság nem belső alkuk tárgyai, a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek pedig nem darab papírok – kivéve, ha hagyjuk, hogy azzá váljanak. Más kérdés, hogy azt hittem, az évtizedes nyomásgyakorlás után és helyett most végre beszélgetni fogunk.

Glamour Napok Banner
MegosztásKüldés Messengeren
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben könnyebben megtalálja az glamour.hu cikkeit
véleménycikkisztambuli egyezményMérő VeraForsthoffer Ágnesnők elleni erőszakcsaládon belüli erőszak
Kövesd a Glamour cikkeit a Google hírekben is!