Ilyen, mikor valaki nemcsak őrzi, hanem éli is a magyar hagyományokat
Egy vita után előfordulhat, hogy valami egyértelműen rosszul esett, a beszélgetés végére mégis azon kapjuk magunkat, hogy már mi magyarázkodunk vagy kérünk bocsánatot. Bizonyos mondatok ugyanis könnyen elterelhetik a figyelmet az eredeti problémáról. Pláne, ha egy nárcisztikus ügyes és rutinos hárításáról van szó.
Ezeket láttad már?
De honnan tudhatjuk, hogy valaki valóban elhárítja a felelősséget? Helstáb Laura pszichológus szerint nem érdemes egyetlen mondatból messzemenő következtetéseket levonni: sokkal fontosabb az, milyen mintázatok ismétlődnek egy kapcsolatban.
Így kerülhet könnyen zsákutcába a kommunikáció
„A felelősséghárítás nem feltétlenül bizonyos mondatokban érhető tetten, hanem az érzelmi töltetben, amivel a másik mondja, illetve a kommunikációt lezáró jellegében.” Tipikus példa lehet a „túlreagálod” kifejezés. Ez a mondat sokszor nem segít megérteni, miért reagált erősen a másik, inkább lezárja a beszélgetést. Helstáb Laura szerint egészen más irányba viheti a kommunikációt, ha például azt mondjuk: „Oszd meg velem, mit érzel, hogy látod a helyzetet.”
Amikor a másikat tesszük felelőssé a saját viselkedésünkért
„Azért csináltam, mert ezt váltottad ki belőlem.” Ez a mondat azért különösen érdekes, mert bizonyos értelemben igaz is lehet: a kapcsolatainkban folyamatosan reagálunk egymásra. A családterápia ezt körkörös okságnak nevezi, vagyis nem feltétlenül van egyetlen „bűnös”. A probléma akkor kezdődik, amikor valaki ezzel teljesen áthárítja a saját felelősségét. „Ezzel a mondattal az a baj, hogy bűnbakot képez, egyértelműen hibáztató, és tagadja a saját részt.” Attól ugyanis, hogy valaki feldühített minket, még mi döntünk arról, hogyan reagálunk rá.
A klasszikus felelősséghárító mondatok közé tartozhatnak az alábbiak is:
- „Csak vicceltem, mit kell megsértődni?”
- „Neked már semmit nem lehet mondani.”
- *„Jó, akkor mindenért én vagyok a hibás.”
- „Én vagyok a világ legrosszabb anyája.”
Beszédes, amikor a kapcsolat jó változata már szinte csak a jövőben létezik
Az első két mondat gyakran érvényteleníti a másik érzéseit. Az utóbbi kettő pedig látszólag önkritikus, valójában azonban elterelheti a figyelmet az eredeti problémáról. „Ez a fajta ál-alárendelődő viselkedés egy jól betanult védekező mechanizmus, ami megakadályozza, hogy bármilyen kritikát vagy negatív visszajelzést meg lehessen fogalmazni a másik felé” – mondja a pszichológus. Helstáb Laura szerint közös jellemző lehet, hogy egy mondat „valamilyen alá-fölé rendeltséget hoz létre az egyenlőség helyett, támadó-védekező szerepeket képez, és elvágja az utat egymás megértése, a további beszélgetés előtt”.
Miért olyan nehéz beismerni, ha hibáztunk?
„Beismerni, hogy hibáztunk, egyenlő azzal, hogy sebezhetőek legyünk mások előtt, és ez sok emberben nagyon mély traumákat tép fel.” Akit gyerekként durván megszégyenítettek vagy bántottak, amikor hibázott, az felnőttként is sokkal erősebb fenyegetésként élheti meg a kritikát. Ilyenkor az automatikus énvédő mechanizmusok vehetik át az irányítást.
Valaki visszatámad, kritizál vagy gúnyolódik. Más tagad, lefagy vagy eltereli a témát. Az is előfordulhat, hogy valaki túlzottan alárendelődik, és azonnal áldozatszerepbe kerül. A reakció erőssége olykor nincs arányban az adott helyzettel. Helstáb Laura szerint ilyenkor érdemes arra is gondolni, hogy valamilyen régi sérülés aktiválódott.
Figyeljünk arra, ha valaki csak a saját nézőpontját látja
A pszichológus szerint figyelmeztető jel lehet, ha valaki egy konfliktusban tartósan képtelen kíváncsi lenni a másik fél érzéseire. „Az szerintem mindig gyanús, ha valaki csak egy nézőpontból tudja látni a dolgokat – a sajátjából –, és se nem kíváncsi, se nem nyitott a másik érzelmeire, megéléseire.” Az is fontos, hogy egy vita után milyen érzések maradnak bennünk. Ha a másik reakciója miatt hirtelen erős szégyent vagy félelmet érzünk, érdemes megvizsgálni, valóban rólunk szólnak-e ezek az érzések.
Egyetlen mondat alapján nem lehet megmondani, hogy valaki nárcisztikus-e
Ma már sokan könnyen használják a nárcisztikus jelzőt, különösen konfliktusokban. Helstáb Laura azonban arra figyelmeztet, hogy egyetlen mondat sem értelmezhető a környezetéből kiragadva. „Gyakorlatilag bárki mondhat bármit, az soha nem értelmezhető a kontextus nélkül, és pláne nem diagnosztikus erejű.” A pszichológus szerint sokkal inkább a visszatérő mintázatokat érdemes figyelni. Ilyen lehet például az empátia hiánya vagy a másik fél váltakozó felértékelése és leértékelése attól függően, hogy éppen megfelel-e az elvárásoknak.
A felelősséghárításnak sok más oka is lehet
A rendszeres felelősséghárítás nem feltétlenül jelent nárcisztikus működést. Sok esetben régi sérülések, félelmek és berögzült kapcsolati minták állhatnak mögötte. A szakértő szerint ezért érdemes kapcsolati dinamikákban gondolkodni. Előfordulhat például, hogy valaki az elhagyástól való félelmében folyamatosan alkalmazkodik, nehezen húz határokat, megpróbálja racionalizálni akár még a másik szerhasználatát vagy agresszív viselkedését is, majd később kizárólag a másikat teszi felelőssé a kapcsolat problémáiért.
A mikro-gesztusok, amikből azonnal tudhatod, hogy valaki titokban vonzódik hozzád
„Mi is abban a kapcsolatban vagyunk, annak a forgatókönyvnek az írói vagyunk, ahol ezek a helyzetekre rendre ismétlődnek – hozzáteszem, általában pont a saját traumánk miatt nem tudunk kilépni ezekből a helyzetekből” – mondja Helstáb Laura. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy bárki felelős lenne azért, ha bántják vagy erőszak áldozatává válik. A kapcsolati dinamika megértése nem az áldozat hibáztatásáról szól.
Mit tehetünk, ha valaki rendszeresen ránk hárítja a felelősséget?
Nem mindig egyszerű kilépni egy ilyen kapcsolatból, hiszen anyagi, érzelmi vagy más függőségi helyzetek is nehezíthetik ezt. Ha lehetséges, a pszichológus szerint érdemes az egyenlőség helyreállításával kezdeni. Az asszertív kommunikáció segíthet abban, hogy higgadtan kiálljunk magunkért, megfogalmazzuk a határainkat és elmondjuk, hogyan hat ránk a másik viselkedése. Ez azonban nem garantálja, hogy a másik fél együttműködő lesz.
Végső soron csak magunk fölött rendelkezünk kontrollal, a másik fölött nem.
A pszichológus szerint az is segíthet, ha megpróbáljuk megérteni, mit él meg fenyegetőnek a másik egy adott helyzetben – miközben a saját határainkat is megtartjuk. Ha egy kapcsolatban rendszeresen megjelenik a felelősséghárítás, a szégyen, a félelem vagy az önbizalom megingása, egy pszichológussal való közös munka is segítséget jelenthet a saját önbecsülés és lelki nyugalom megőrzésében.
