előfizetésem
Hírlevél
Ezért erősödnek fel nyáron a testképzavaros gondolatok, és nem, nem a bikinid az oka
Nyár. Napsütés, vízpart, kevés ruha, mezítlábazás és szabadság. Kivéve, ha mindezen örömöknél hangosabbak a szorongások és belső kételyek. Mert felmerülhetnek bármikor az aggasztó gondolok: túl nagy-e a hasam ebben a ruhában? Nem volt időm tökéletesen szőrteleníteni a lábam, mondjam le inkább az egész estét? Megmutathatok ilyen sokat a testemből? Gersei Csenge pszichológussal jártuk körbe a testképet övező égető kérdéseket, és ha neked is triggerpontod vagy egyenesen a legnagyobb félelmed és sebezhetőséged a téma, csak tudd: nem vagy egyedül!
De miért hat a nyár egyfajta nagyítóként a testünkkel kapcsolatos problémákra? Hogy történhet meg, hogy fejünkben futó téves hiedelmek meggátoljanak attól, hogy önfeledten élvezzük a nyár adta örömöket? Miért csúsznak ki a kezünkből azok a szorongások – vagy maga a testképzavar –, amit évközben egészen jól kordában tudunk tartani?
Sokan azt gondoljuk, hogy az, ahogy a testünkben érezzük magunkat csak és kizárólag a külsőnktől függ: milyen adottságaink vannak, hogy néz ki, olyan-e külsőleg, amilyennek szeretnénk, hogy kinézzen, egyszóval attól, amit a tükörben látunk. Azonban ez nem is állhatna messzebb az igazságtól.
„A testképünk egy nagyon szubjektív dolog, hiszen hatással vannak rá a testérzeteink, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, milyen érzéseink vannak az adott nap – és itt a belső, pszichés folyamataink is fontosak, hiszen ezek ugyanúgy hatnak a testünkkel való viszonyra, hogy hogyan érezzük magunkat a testünkben, hogy látjuk magunkat éppen a tükörben. A sok komponens közül, ami a testképet alkotja, elenyésző a kinézetünk.” – kezd bele Gersei Csenge.
Vagyis érdemes olyan „apróságokra” is odafigyelni, hogy mennyire kényelmes az adott ruha, amit felvettünk: ez az érzet az egész napunkra hatással van, hiszen az alapvető komfortunkat, az önfeledtséget, a magabiztosságot befolyásolja. Ha a testünk nem érzi magát biztonságban, kényelmesen, komfortosan, mi sem fogjuk – se lelkileg, se mentálisan. De az is befolyásolja a testképünket, hogy milyenek a kapcsolataim mostanában, milyen az érzelmi állapotom, milyen gondolataim vannak magamról, hogyan beszélek magamról, milyen narratívát futtatok belül.
Ha az anya utálja a testét, a kislánya is fogja: így adjuk tovább a negatív testképet
Otthonról hozott projektor
Természetesen a testképünkre hatással van az, hogy a családunk, a közvetlen környezetünk hogyan viszonyult a saját testéhez – és a miénkhez. Ezek a múltbéli összetevők, emlékek és tapasztalások befolyásolják azt, hogy mi lesz a belső reprezentációnk a saját testünkről. Miközben ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy objektíven nézve hogyan is nézünk ki.
„Úgy kell elképzelni ezt az egész belső folyamatot, minta egy projektorral vetítenénk egy vászonra: a belső gondolatok, hitrendszerek, hiedelmek, belénk nevelt elvárások és minták vannak a projektorban, amit kivetítünk a testünkre. Vagyis a testünk csak egy felület, ahol minden belső elvárás, megfelelési kényszer megjelenhet.” – magyarázza Csenge. Ez azt jelenti, hogy a testem csak egy projekcióvá válik, amire kivetítem az elégedetlenségemet. Ez lesz az eszköz, amit formálni akarok – vagy éppen bántani magam vele – amentén, hogy milyen belső gondolatok a hangosak.
„Nyáron persze, hogy több látszódik a testünkből, hiszen a kevesebb ruha a kényelmes – ezzel teszünk jót a szervezetünknek. De így fókuszt kap az, hogy mennyire vagyunk szőrösek vagy szőrtelenek, mennyire izzadunk, hogy is néz ki a testünk – hiszen a ruha már nem takarja. És az, hogy tudom, hogy jobban meg kell mutatnom magam az utcán, a strandon, felerősítheti a testtel való foglalkozást: több időt és túl sok figyelmet fogunk erre fordítani.” – magyarázza a pszichológus.
Ha pedig már eleve bizonytalanok vagyunk a testünkkel kapcsolatban, a túlzott testtel való foglalkozás felerősítheti a szorongásokat. És ha nem vagyunk éberek erre a működésre, könnyen belekerülhetünk egy spirálba, amiből nagyon nehéz kikeveredni:
minél jobban foglalkozom a testemmel, annál jobban szűkül a tudatom erre a témára, amitől csak még jobban szorongok.
Ha nem jó a testem, nem vagyok szerethető?
A környezetünktől jövő külső elvárások – legyenek kimondott vagy kimondatlanok – is formálják a testképünket. Csenge rávilágít, milyen „apróságok” is közelebb sodorhatnak minket a testképzavarhoz, a testtel való állandó problémához.
„Például, ha egy serdülő kislány megkapja a családjától, hogy le kéne fogynia, miközben természetes folyamat, hogy ez időben kissé kikerekedik, az már megalapozhatja, hogy felnőttként az lesz a mintája, hogy csak vékonyan lesz elfogadható, a belső hangja azt fogja neki ismételgetni, hogy fogyjon le.”
Nehéz gyapjúfürdőruha volt az ára annak, hogy ma bikinit hordhatunk a strandon
A közösségi média pedig folyamatosan befolyásolja a gondolkodásunkat arról, hogyan is kellene kinéznie egy női testnek, és a nyárral az ilyen jellegű káros tartalmak is előtérbe kerülnek és teret nyernek. „A legalapvetőbb probléma az, hogy egy kimondatlan elvárás a social media mentén, hogy egy nő jó testűnek kell lennie ahhoz, hogy a társadalom értékes tagja legyen: a jó test egy státusszá vált. Ez pedig azt üzeni a nőknek, hogy akkor élvezhetik a nyarat, akkor élvezheti a testével a nyarat, ha az a test a társadalmilag elfogadott kategóriában van. És ez elmondhatatlanul káros és hazug üzenet!” – hangsúlyozza a szakértő.
A testre vonatkozó szorongás mindenkinél más: van, akinél egy testrészre korlátozódik, míg másnál az egész testre, a megjelenésre is kiterjed. Az ezzel járó elégedetlenség azért veszélyes, mert ez tovább mehet egy félelembe, hogy így nem vagyok elfogadható, szerethető, ami már meggátolhat akár abban is, hogy igent mondjunk programokra és élvezzük a nyárral járó programokat. De súlyosabb következményei is lehetnek.
„Ha azt gondolom, nem érdemelhetek meg dolgokat, mert nem olyan a testem, ami az elvárt, bizonyos közegekből, életterületekről is kiszorulhatok. Például az ismerkedés területéről, mert azt gondolom, nem ismerkedhetek addig, amíg nem vagyok elég vékony, vagy csak akkor fog engem választani egy férfi, ha lefogyok… Ez pedig annak a jele, hogy a kinézetünket összemossuk az értékességünkkel, a szerethetőségünkkel. Holott a kettő alapvetően – és jó estben – egyáltalán nem függ össze azzal, hogy elég értékesek vagyunk-e ahhoz, hogy legyen körülöttünk emberek, holott a kinézetünknek nem kellene befolyásolnia azt, hogy milyen emberek is vagyunk, választanak-e minket vagy nem.
Ha nem merjük megmutatni magunkat, akkor olyan dolgoktól fosztjuk meg magunkat, amik teljes mértékben járnának nekünk – a testünktől teljesen független módon. Amikor e két területet egybemossuk, hajlamosak vagyunk kihagyni mondjuk fagyizást, egy vacsorát, mondván, a testünk nem érdemli meg, diétázunk stb. Csak azt felejtjük el, hogy mindeközben megy el mellettünk az élet!” – kongatja a vészcsengőket a szakértő.
És valójában ez a csapdája ennek az egész testfókuszú felfogásnak: ha azt gondoljuk, hogy nem járnak nekünk dolgok, nem vagyunk elég jók hozzá, egy idő után mi magunk fogjuk kizárni magunkat a jó dolgokból. „Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy az értékességünk és a testünk kinézete között nincs semmilyen összefüggés! Ez akkor mosódhat teljesen össze, ha rá vagyunk feszülve erre, ha csak a kinézet koordináta rendszerében vagyunk képesek megítélni az értékességünket és egyáltalán nem látunk túl rajta. Ez is a beszűkült tudatállapot jele.”
De még egy esszenciális részt megemlít: „Ha nem merjük megmutatni magunkat, akkor mások sem fognak tudni kapcsolódni hozzánk, hiszen, ha nem látják az igazi énem, akkor lelkileg sem tudnak hozzám kapcsolódni. De a szexualitást is behozom a képletbe: ha nem tudom felvállalni a testemet a jelen pillanatban – nem kell szeretnem, csak legalább elfogadni –, akkor nagyon nehéz közel engednem a másikat, és megintcsak rengeteg örömtől és élvezettől zárom el magam. Az „egyszerű” ölelésekről, bújásokról, intim pillanatokról nem is beszélve.”
Nem kapcsol ki az agyad a nyaralás első napján? Ez lehet a megoldás
A test tárgyiasítása
Csenge szerint azt is sokszor elfelejtjük, hogy a testünket nem csak esztétikai szemszögből nézzük, hanem funkcionálisból is: ide tartozik, hogy lássuk és értékeljük, mire képes a testünk, hogy mi mindent tesz meg értünk nap, mint nap. „Gondoljunk bele, a testünk csodálatos dolgokra képes, és minden egyes pillanatban értünk dolgozik! Mindent megtesz, hogy optimálisan működjön, elvisz bárhová, ahova szeretnénk menni, felmászhatunk vele egy hegyre, úszhatunk a tengerben, megölelhetjük a barátainkat… Ezek az igazán fontos dolgok, és nem az, hogy elég kerek-e a fenekem vagy elég lapos-e a hasam!.”
Tehát, ha csupán az esztétikum oldaláról nézem a testemet és a funkcionalitást kihagyom a képletből, akkor az egyenes út a saját testünk tárgyiasításához. A jó hír viszont az, hogy van ebből visszaút: ha elkezdjük a funkcionalitás mentén figyelni a testünket, akkor javulhat, gyógyulhat a vele való viszony, és segít kiszakadni a beszűkült gondolkodásból.
Ha meglátunk mást is, nem csak azt, hogyan néz ki, akkor csökkenthetjük a szorongást.
Tényleg érdekli az embereket a testem?
Másképp fogalmazva: arányos a testem kinézete iránti aggodalom azzal, hogy másra hogyan hat a megjelenésem? Határozottan nem. „Ha sokat foglalatoskodunk a saját testünkkel, könnyen gondolhatjuk azt tudattalanul, hogy a körülöttünk lévő emberek is így tesznek, és a mi testünkkel vannak elfoglalva. Nos, ez az esetek 99%-ban nincs így. Azért hisszük ezt, mert amitől szorongunk, azt a problémát felnagyítjuk, a világunk pedig beszűkül arra az egy területre.” – magyarázza Csenge.
Ráadásul, sok esetben a környezetünk sokkal reálisabban látja a testünket, mint mi magunk, vagyis ők valósághűbben ítélik meg, mint ahogyan mi értékeljük magunkat a tükör által. Megkérdezem Csengét, hogyan tudjuk ezt a szorongást, ezt a téves társadalmi képzetet oldani? „Beszélgessünk a barátnőinkkel, nőtársainkkal erről az érzésről, állapotról, hiszen a legtöbben valamilyen formában és szinten küzdünk vele. Ha nem kezeljük tabuként, hanem nyíltan beszélgetünk róla – akár csak annyira, hogy megosztjuk a saját félelmünket –, az hatalmas felszabadulást hozhat magával. A nők közötti beszélgetés gyógyító, erőt ad, és egymást támogatva könnyebb meglépni bizonyos dolgokat: együtt elmenni a strandra, megenni azt a vacsorát vagy fagyit.
Mindeközben érezhetjük, hogy nehéz, de tettek nélkül nem fog menni a beszűkültségből való kimozdulás, és ennek fontos része, hogy tegyünk apró lépéseket akár úgy, hogy közben támogatnak közben mások. És ha a társas támogatás nem elég, bátran kérjünk segítséget egy pszichológustól.”
Elvárások, trendek, ideálok mindig lesznek, és olyan emberek is, akiknek nem fogunk tetszeni. De meg kell találnunk magunkban azt a részt, aki értékesnek, szerethetőnek látja magát, és elhiszi, hogy teljesen jó és elég jó úgy, ahogy van. Ezt az érzést mindenki megérdemli.
