előfizetésem
Hírlevél
Szakértő szerint ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetsz a párkapcsolatban
A szerelem kezdetén természetesnek tűnik, hogy egyre több időt, figyelmet és energiát fordítunk a másikra. A probléma ott kezdődik, amikor a kapcsolódás lassan önfeladássá válik, és szinte észrevétlenül háttérbe szorulnak a saját igényeink, határaink és vágyaink. De honnan tudhatjuk, hogy egészséges kompromisszumot kötünk, vagy már túl messzire sodródtunk önmagunktól? Bogdán Brigitta tanácsadó szakpszichológust kérdeztük.
Van egy finom, szinte alig észrevehető pillanat a legtöbb párkapcsolatban, amikor a szeretet lassan elkezdi összemosni a határokat. A mi egyre természetesebbé válik, miközben az én léte lassan háttérbe szorul. Oly sok nő számára ez az állapot nem egy nagy töréspont, sokkal inkább apró döntések sorozata, amelyek közben egyszer csak megváltozik a belső egyensúly. A kérdés ilyenkor már nem az, hogy szeretünk-e, hanem az, hogy közben meg tudunk-e maradni önmagunknak is. Hiszen az érett kapcsolódás nem arról szól, hogy feladjuk magunkat a másikért.
Sokkal inkább arról, hogy képesek vagyunk úgy jelen lenni valaki mellett, hogy közben önmagunkhoz is hűek maradunk. Erről a sokakat érintő, mégis ritkán kimondott belső folyamatról beszélgettünk Bogdán Brigitta tanácsadó szakpszichológussal, aki szerint a valóban jól működő párkapcsolatban az intimitás és az önazonosság nem egymás ellen dolgozik, hanem épp ellenkezőleg. Egymást erősíti.
A rózsaszín köd után kezdődik az igazi kapcsolódás
A legtöbb kapcsolat egy intenzív, idealizált időszakkal indul. Ilyenkor természetes az összeolvadás vágya, hiszen a másik jelenléte szinte mindent megszépít körülöttünk. Hajlamosak vagyunk elsősorban azt látni, ami vonzó, ami biztonságot ad, ami megerősíti bennünk azt az érzést, hogy végre megérkeztünk valakihez. Bogdán Brigitta szerint azonban a párkapcsolat valódi dinamikája csak később mutatkozik meg igazán. Ahogy a kezdeti intenzitás fokozatosan lecsendesedik, megérkezik a realitás időszaka is.
A másik fél már nem idealizált szereplőként, hanem valós emberként van jelen, saját határokkal, igényekkel, érzékenységekkel. Ekkor jelennek meg az első komolyabb konfliktusok, és sok kapcsolat ebben a szakaszban kezd el meginogni. Pedig éppen itt kezdődhetne az érett kapcsolódás. Amikor két ember már nemcsak egymásba kapaszkodik, hanem együtt fejlődik tovább.
A szerelem nem opció, hanem döntés – 72 év boldog házasság titkai
Az önfeladás ritkán látványos – éppen ezért nehéz felismerni
A szakpszichológus szerint sokszor már a kapcsolat elején elindul egy nagyon finom alkalmazkodási folyamat. Önmagában ezzel nincs probléma, hiszen a közelség természetesen együtt jár a kompromisszumokkal is. A nehézség ott kezdődik, amikor valaki fokozatosan háttérbe szorítja a saját szükségleteit azért, hogy fenntartsa a kapcsolat harmóniáját.
Ennek első jelei sokszor alig észrevehetők. Kevesebb idő jut a barátokra, eltűnnek a korábban fontos rutinok, és egyre nehezebb lesz nemet mondani. Van, aki már a saját véleményét sem képviseli olyan határozottan, más pedig azon kapja magát, hogy folyamatosan a másik reakcióihoz igazítja a viselkedését. Bogdán Brigitta szerint különösen veszélyeztetettek azok, akiknek az önértékelése erősen függ a kapcsolataiktól vagy a másik visszajelzéseitől. Ilyenkor az alkalmazkodás könnyen átfordulhat önfeladásba, miközben mindez belülről sokáig szeretetnek vagy türelemnek tűnik.
Miért maradunk benne olyan helyzetekben is, amelyek lassan felemésztenek?
A tanácsadó szakpszichológus gondolatai szerint talán ez az egyik legnehezebb része ennek a folyamatnak. Belülről sokáig szinte láthatatlan. Nem egyik napról a másikra veszítjük el önmagunkat, hanem apró engedmények, kimondatlan mondatok és elhalasztott szükségletek mentén. A kötődés, a remény és a kapcsolat elvesztésétől való félelem mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy valaki ne érzékelje reálisan a saját határait.
Emellett kulturálisan is sok nő hordozza magában azt a mintát, hogy a jó társ türelmes, alkalmazkodó és mindent megért. Csakhogy hosszú távon az elfojtás nem teremt valódi harmóniát. Ahogyan a szakértő mondja:
Az elfojtás olyan, mint egy vulkán: előbb-utóbb kitör
Éppen ezért válik kulcsfontosságúvá az asszertív kommunikáció és az önreflexió. Egy egészséges kapcsolatban ugyanis nemcsak az számít, mire van szüksége a másiknak, hanem az is, hogy mi hogyan vagyunk jelen benne.
A szerelem börtönében: Hogyan ismerjük fel és kezeljük a szerelemfüggőséget?
Visszatalálni önmagunkhoz nem önzés, hanem belső stabilitás
Bogdán Brigitta szerint sokan ott követik el a legnagyobb hibát, hogy a kapcsolat biztonságáért cserébe lassan lemondanak saját belső világuk egy részéről. Pedig egy valóban stabil kapcsolatnak nem az a feltétele, hogy folyamatosan alkalmazkodjunk, hanem az, hogy önazonosan tudjunk jelen lenni benne.
Ehhez azonban tudatos figyelemre van szükség. Arra, hogy időről időre visszakapcsolódjunk saját magunkhoz is. A szakpszichológus szerint fontos, hogy ne veszítsük szem elől azokat a dolgokat, amelyek korábban örömöt, energiát vagy inspirációt adtak. A saját célokat, emberi kapcsolatokat, kedvelt rutinokat vagy akár azokat az apró tevékenységeket, amelyekben valóban önmagunk vagyunk. Legalább ennyire lényeges az is, hogy megtanuljunk konfliktust vállalni. Sok nő számára a harmónia fenntartása annyira fontossá válik, hogy inkább hallgatnak, csak ne kelljen feszültséget teremteniük.
Hosszú távon azonban az elfojtott érzések nem eltűnnek, hanem felhalmozódnak. Egy kapcsolat nem attól lesz biztonságos, hogy nincsenek benne nehéz beszélgetések, hanem attól, hogy van tér az őszinte kommunikációra is. A szakpszichológus szerint az is sokat segíthet, ha a nap végén néhány percet arra szánunk, hogy őszintén végiggondoljuk, melyik helyzetben mentünk szembe a saját érzéseinkkel, mikor mondtunk igent úgy, hogy valójában nemet szerettünk volna. Ezek az apró felismerések segíthetnek abban, hogy lassan visszataláljunk a saját belső iránytűnkhöz.
Mert egy jól működő kapcsolatban nem kell választani aközött, hogy szeretünk valakit vagy önmagunk maradunk. A kettő ideális esetben nem gyengíti, hanem erősíti egymást. És talán ez az egyik legfontosabb felismerés. A szeretet nem attól mély, hogy eltűnünk benne, hanem attól, hogy közben is képesek vagyunk megőrizni önmagunkat.
