Akár 50 ezer forinttól is eleshetsz havonta, ha nem figyelsz oda ezekre a kiadásaidra
November 15. a koraszülöttek világnapja. Tenki Dalma színésznő, gyógypedagógus 2025. decemberében adott életet kisfiának, a vártnál korábban, szülésélményét és az azt követő időszakot azonban beárnyékolta a félelem és az aggódás. Most, 10 hónappal később személyes írásban szól azokhoz, akiknek az élete valamilyen formában találkozott a koraszüléssel.
Ezeket láttad már?
Rengeteget dobálózunk szavakkal. Aztán amikor beüt a valóság, akkor már nem fogunk „PTSD, probléma, majdnem meghaltam, alig kaptam levegőt”… stb. De amikor valóságos lesz, és tényleg PTSD-d van szavaktól, érzésektől, helyektől, visszaszívod, hogy „csak úgy” használtad…
Vagy a probléma szó más minőségben kezd jelen lenni, vagy egyáltalán jelen kezd lenni az életedben. Mert megváltozik a halálhoz való viszonyod, amikor olyan közel lesz hozzád, amilyen közel sose akartad, és amikor lélegzet-visszafojtva ülsz, hogy tudd, minden rendben halad az inkubátorban. Na, azt hiszem, ott, akkor megváltozott a szavakhoz való viszonyom is.
Tavaly, 2025. december 25-én megváltozott az életem.
Egyet megfogadtam: riogatásként sosem fogom elmondani a teljes történetemet, mert a terhesség egy csodálatos dolog. És nem szeretném senki kedvét elvenni. Amúgy én is szeretnék még kisbabát.
Világszerte hat-nyolc százalékra tehető a koraszülés aránya
Ha egy tanácsot viszont adhatok, és erről is fontos beszélni, mindig hallgassatok a megérzéseitekre. Én akkor ott, december közepén, ha hallgattam volna, nem ez történt volna, ami ma már „csak” egy plusz feldolgozandó trauma. Akkor viszont decemberben azt éreztem, kiszakad a szívem. Mert így éreztem.
Az orvosom ragaszkodott a hüvelyi ultrahanghoz a harmadik trimeszter elején, és éreztem, valahogy tudtam, nem szabadna. És jól éreztem, mert ott történt a baj.
Ezek után bántottam, okoltam magam, holott nem tehettem semmiről, és azt éreztem, ha nem figyelek arra, hogy veszem a levegőt, nem veszem tovább. Két tanító mesterem és erőt adóm volt: a kisfiam, aki olyan vígan nyomta végig ott a kórházban, mintha a vidámparkban lennénk, és a férjem, akitől pedig örökölte a kitartását és igen, az erejét.
A PIC-en töltött hetek nehezek
Persze. Szavak, kifejezések, amik azóta kattognak a fejemben. Tulajdonképpen a koraszülés rengeteg mindentől fosztott meg: a terhesség legutolsó időszakának nehézségeitől és szépségétől, a szülésre való felkészüléstől, a szülés organikusságától — mert nem én döntöttem arról, hogyan szülök —, az aranyórától, az azonnali érintéstől, a férjemmel közösen átélt pillanattól, amikor ránk tetszik a gyermekünket, a szoptatás kezdeti örömétől, meg úgy összességében a szoptatás örömétől, attól, hogy az első pár óra extatikus nehéz. De minden pénzt megér, hát:
nekem csak extra nehéz jutott.
Mert minden csak úgy történt. Hirtelen. Váratlanul. Aztán a PIC-en megtanult és napi rutinná vált kifejezések lesznek a „normálisak”. Az az első négy hét volt nekem a kórházban a gyermekágy, a karácsonyom, a szilveszterem, az újévem…
És a kifejezések, amik sose törlődnek: légzéstámogatás, tüdőérlelő, légzésfigyelő, inkubátor, az első 78 óra kritikus, fejés, kenguruzás, a reggeli vizitek, amikor lehet kérdezni, az a szag, illat, a hangok, a fertőtlenítő, a csöndek, a pittyenések. Vajon az én babámmal csinálnak-e valamit? Vajon miért nem mehetünk be? Miért nem mondanak semmit? Eltelt már a 3 óra, hogy vigyem a tejet és láthassam a gyerekem?
Ezek kérdések. Nehéz kérdések, amikről mindezek előtt nem is tudtam, hogy léteznek. De valahogy nekem ettől nincs PTSD-m, Isten tudja, miért. Akkor olyan bivalyerős voltam, hogy valahogy vitt az életben maradás heve, és ahogy történt ez a sok iszonyat ott, én ahogy volt, összecsomagoltam, elhoztam belőle a fiam, az erőt és a szeretetet, amit ott kaptunk, és a nehéz részét meg ott hagytam.
„A koraszülés nem csupán az életkörülményeken múlik” - Szakértő segítségével oszlatjuk el a koraszüléssel kapcsolatos tévhiteket
Viszont amit még örökké cipelek, az a lelkem. Ami gyógyul, és valószínű, ez a kezdet örökké benne marad. Egy plusz súly a szívemen, ami néha erőt ad, néha pedig lehúz iszonyú mélyre. A „miért pont én?” kérdést sokszor feltettem, és mondhatnám, hogy igen, értem a nagy tanítást. De őszintén, el lettünk volna nélküle.
Ma már egy 10 hónapos, egészséges kisfiú anyukájaként nyilván határtalan a boldogságom, és persze, rettenetesen fárasztó és sokszor idegtépő is az anyaság, de ilyenkor eszembe jutnak a szavak és a történetünk.
És odahúzom magamhoz a fiam, és úgy ölelem, ahogy az elején nem tehettem.
Mert amit a kórházból magammal hoztam egész életemben: az a hála. A hála érzése, hogy minden rendben.
De azért igen, megszakad a szívem, hogy nekem nem olyan volt, ahogy „azt szokás”, hogy amikor látok posztokat, vagy mesélnek anyák a terhesség végéről, a szülésről, csak nézek nagyokat. Mert nekem ebből az időszakból egy dolog maradt meg: a félelem.
De itt vagyunk, és egészségesek vagyunk. És ez az egyetlen lényeg. Semmi más. Minden koraszüléshez bárhogy kapcsolódó gyermeket, felnőttet üdvözlök, és tudjátok mit? Iszonyú menők vagyunk!
Fotó: Murányi Georgina
Stylist: Gál Nóra
Smink: Kozian Fanni
Haj: Szepeshelyi Gabriella
Produkciós menedzsment: Csáti Melinda
