A fiúk nem sírnak

Volt egyszer egy pasim, aki elmesélte, hogy kamaszkorában naponta akár ötször is meghallgatta a The Cure Boys Don't Cry című számát. (a cikk mellé erősen ajánlom meghallgatni!) Úgy látszik, hatott rá a sláger, mert egy fia könnycseppet nem hullatott a szakításunkkor. Én annál többet. A felét azért, mert abba is majd belehaltam, hogy ő ennyire szenvtelenül viseli ezt az egészet. (Talán sosem szeretett?!)

Aztán újabb egy év telt el, és - mit ad isten - megint összefutottunk. Volt idő kávéra is, volt idő beszélni is. Elmesélte, hogy a tavalyi találkozás után egész éjjel nem aludt. Elmesélte, hogy mi volt rajtam, hogy milyen volt a hajam, milyen színű a rúzsom, és hogy biztos volt benne, soha többet az életben nem láthat, ezért megpróbálta megjegyezni az arcomat, a szememet. Elmesélte, hogy mennyire fájt neki az én rideg viselkedésem, és az, hogy pár szó után szinte elmenekültem előle.