4 mondat, amit irts ki a szótáradból, ha egészséges önbecsülésre vágysz
Sokszor észre sem vesszük, hogy nap mint nap olyan mondatokat ismételgetünk magunkban, amelyek mérgezik az önbecsülésünket. Limpár Imre tanácsadó szakpszichológust a nemrégiben tartott „Az önfejlesztés korlátai – Mi tanulható és mi nem?” című előadása után kérdeztük. A szakember szerint a belső önbecsmérlő mondatok elsősorban a gyerekkori tapasztalatainkból erednek, de felnőttként már rajtunk múlik, hogy mennyire engedjük őket eluralkodni magunkon.
Ezeket láttad már?
Vannak gondolatok, amelyek észrevétlenül belénk ivódtak: egy tanár megjegyzése, egy szülő mondata vagy egy kínos gyerekkori helyzet. Később ezeket mi magunk ismételgetjük, akár egy belső narrátor, aki újra és újra elmondja, miért nem vagyunk elég jók. Limpár Imre tanácsadó szakpszichológus kiemeli, hogy ezek a belső „horror mondatok” szinte láthatatlanul ássák alá az önértékelésünket. De vajon mi az, amit sosem szabad mondanunk magunknak, ha egészséges önbecsülésre vágyunk?
1. „Ez van, ezt kell szeretni” – amikor a világban tehetetlenek vagyunk
Limpár Imre szerint a belső mondatrendszerünk egyik legfontosabb eleme az, ahogyan a világhoz viszonyulunk. Ilyen mondatok például: „Ez dobta a gép. Ez van, ezt kell szeretni. Abból főzünk, amink van." Vagy a klasszikus: „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.” Ezen mondatok mögött egy rejtett üzenet húzódik meg: a világban tehetetlenek vagyunk, a helyzetek megváltoztathatatlanok, így legfeljebb alkalmazkodni, sodródni lehet. „Ilyekor a világhoz való viszonyunkban is ott rejlik, hogy a körülmények áldozatai vagyunk, és hogy a passzív, elszenvedő állapot a természetes.”
2. „Lesz, ami lesz” – a jövőbe vetett bizalom hiánya
Az önbizalom szorosan összefügg azzal, mennyire bízunk a jövőben. „Van egy fogalom, amit én önbizalmi triásznak nevezek: ez az önbizalom, önbecsülés és önértékelés hármasa. Köznyelvben ezek szinonimák, de szakmailag nagyon nem azok. A három közül az önbizalom az, ami leginkább a jövőről szól” - magyarázza a szakember. „Ha belegondolunk: van-e olyan bizodalmam magamban, hogy jól alakulnak a dolgok? Nem csak alakulnak, hanem alakítom őket? Ez a kulcskérdés.”
Limpár úgy véli, hogy a legtöbben nem is tudják, mennyire önbeteljesítő a saját jövőképük. „Amikor vizsgahelyzetben bemegyek, és már az ajtóban összehúzom magam, akkor nem is adok esélyt a sikernek. A sportolók ebben zseniálisak: nemcsak testileg, hanem mentálisan is edzenek. Több sportpszichológiát kellene olvasnunk” - tanácsolja.
Az önbecsülésnek 6 alappillére van - a tiéd mennyire áll erős lábakon?
3. „Ne bízz senkiben” – a kapcsolatokban tovább élő félelem
Az egyik legmélyebben gyökerező korlátozó üzenet a kapcsolatokban hangzik el: „Ne bízz senkiben.” A pszichológus szerint ez a mondat észrevétlenül befolyásolja a viselkedésünket. „Ha valaki ezt gyerekként sokszor hallja, akkor felnőttként nem fog delegálni. Azt érzi, hogy csak az van jól megcsinálva, amit ő maga csinál meg. Az édesanyja is megmondta...”
Ezek az üzenetek nem tudatosak. „Az illetőben diszkomfortérzetet kelt a gondolat, hogy másra bízza az adott feladatot, és ez a bizalmatlanság továbbgyűrűzik a munkaerőpiacon éppúgy, mint akár a párkapcsolatainkban is. Lehet, hogy a féltékenységem mögött is ez a minta sejlik fel: képtelen vagyok megbízni a másikban.”
4. „Merj nagyot álmodni” – vagy mégsem?
Limpár Imre kiemeli, hogy a negyedik terület, amelyet ezek az üzenetek alakítanak, az az önmagunkhoz való viszony. „Itt az a kérdés, hogy az énképem hogyan lett felépítve. Mik azok a karakterjegyeim, amik annyira hozzám tartoznak, hogy ha nem lennének, hiányoznának?” Szerinte az önismerethez hozzátartozik az is, hogy átlátjuk, mekkora a távolság a jelenlegi önmagunk és az énideálunk között. „Ha ez túl nagy, akkor nagyon nehéz oda eljutni. Én például hadilábon állok azokkal, akik javasolják, hogy merjünk nagyot álmodni, mert ebből sokszor önbizalmi problémák lesznek. A laikus nagyot álmodik, aztán szembesül azzal, hogy milyen messze van tőle az az elképzelt énideál.”
„A legtöbben egy maszek horror múzeumban élünk”
„Volt egy önsegítő könyv, amiben mélyen megmaradt bennem egy rész: a legtöbben egy maszek horror múzeumban élünk” – meséli. „Ott vagyok, és minden nap leszúrom magam a sufniban tárolt késekkel, amiket én raktam oda.” A szakértő szerint ezek a mondatok az önbántás eszközei: olyan ismétlődő, sértő kijelentések, amelyekkel magunkat büntetjük. „Mindannyiunknak megvan a saját horror mondata, amit újra és újra a bal vesénk fölé nyomunk, mint egy százas szöget." Ilyenek például: a „Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?", az „Engem mindig kinevetnek" és a „Nekem sosem sikerül semmi. Végletes fájdalmak ezek, melyek konzervárják a negatív sorskimenetelt.”
A felnőttség nem a hibátlan életet jelenti
Limpár szerint az önbántás elleni egyik legfontosabb lépés, hogy felismerjük: felnőttként már van választásunk. „Szerintem az a jó a felnőttségben, hogy lehet választani. Egy izgalmas felnőttség-definíció szerint: akkor vagy érzelmileg felnőtt, ha a sorsodért elsősorban önmagadat teszed felelőssé, nem pedig a másikat.” Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szülői minták hatását tagadni kellene. „Nem kell azt hazudni, hogy az anyám, apám keze nincs benne abban, amilyen én lettem. Csak ne legyen ez egy örök felmentés.”
Olyan, hogy önbizalomhiány nem létezik
A szakértő felhívja a figyelmet arra is, hogy az „önbizalomhiány” kifejezés félrevezető, mert statikus dologként kezel valamit, ami igazából változó. „Azt az elvet vallom, hogy önbizalomhiány nincs. Helyette inkább gyakran lehetünk önbizalomhiányos állapotban. Apróságnak tűnik, de miként az ördög a részletekben rejlik, úgy az angyal is! Elvégre ha csak azt mondom magamról, hogy önbizalomhiányos vagyok, akkor onnantól kész, nincs mit tenni” - teszi hozzá.
Demi Moore Golden Globe-beszéde arra sarkallhat minket, hogy leálljunk a tökéletesség utáni hajszával
„Ha viszont úgy közelítem meg a helyzetet, hogy gyakran vagyok önbizalomhiányos állapotban, abban benne van a kivétel lehetősége. Lehet, hogy százból kilencvennyolcszor tényleg az vagyok, de ott marad kettő, amikor nem. Azokat érdemes elemezni, és azokon lehet változtatni.”
A változás kulcsa a gyakorlás
„Nagyon kedvelem azt az antik bölcsességet, amit általában Arisztotelésznek tulajdonítanak: a kiválóság nem egyszeri cselekedet, hanem jó szokás” – fogalmaz a pszichológus. Ez a gondolat a viselkedéses út lényege: ha új szokásokat alakítunk ki, az lassan, de biztosan átalakítja a gondolkodásunkat is. Persze van, amikor ez nem elég. „A másik választási lehetőség a terápia mély és hosszú útja. Aki gyakran van önbizalomhiányos állapotban, annak érdemes megnézni, honnan ered és mekkora ez az elakadás.”
Amennyiben a probléma friss és nem túl mély, akkor elég lehet néhány gyakorlati technika, stresszkezelő tréning vagy önismereti workshop. „Ám ha az elakadás mélyen gyökerezik, és egy szülő, nagyszülő vagy testvér ültette el, akkor ezek a módszerek csak ideig-óráig segítenek. Olyankor nem látok más alternatívát, csak a többéves terápiát” - fűzi hozzá.
„Nem születtem elég okosnak és kész” - Hogyan lettünk fekete övesek önmagunk akadályozásában?
Ismerjük fel, hogy nem a múlt irányít
Az egészséges önbecsülés nem a tökéletes életből fakad, hanem abból, hogy merünk önmagunkba nézni – őszintén, ítélkezés nélkül. „A felnőttség azt jelenti, hogy a sorsunkért nem másokat hibáztatunk, hanem elkezdjük felismerni a saját mintáinkat. Mert amíg ez nem történik meg, addig minden nap elővesszük ugyanazt a kést a saját horror múzeumunkból” -zárja gondolatait Limpár Imre.
