Eszenyi Enikőnek bocsánatkérés nélkül is megbocsátottak - De miért baj, ha valaki megússza a felelősségvállalást?
A munkahelyi bántalmazásról és zaklatásról még mindig nem beszélünk eleget. Főleg nem kezeljük a helyén. Hasonló ez, mint ami az iskolában történik oly sokszor - gondoljunk a bullyingra, zaklatásra, kipécézésre, amit sokszor sehogy sem kezelnek az intézményekben, vagy ha igen, nem jól. Hiszen ahogy az iskolákban, a munkahelyeken is egy életre megsérülhet, megnyomorodhat az ember lelkileg, mert nincs, aki és ami megvédje. Márpedig olykor a felnőttek is szorulhatnak védelemre.
Ezeket láttad már?
A lelki bántalmazás következményei beláthatatlanok, a felelősök elszámoltatására pedig csak ritkán kerül sor, gyakran még ki is tüntetik, elő is léptetik őket. Ennek a minősített esete az, ha mindez egy ismert és elismert hírességgel történik. Miközben ezeket a sorokat írom, Eszenyi Enikő minden bizonnyal éppen a harmadik Dancing With the Stars - Mindenki táncol élő show-ra készül.
A Vígszínházból botrányos körülmények között távozott volt színigazgatót sztároló tévés szerepeltetés keltett ugyan ellenérzéseket, született néhány jól megírt poszt, elhangzottak a fontos érvek és szempontok, azonban eltelt néhány nap, s a felháborodás enyhe hullámai nyomán a víztükör ismét tükörsima, nem is fodrozódik már.
Aki érti, mi történt és mi történik most, lassan feladja, hogy bárkinek elmagyarázza, aki pedig nem érti - mert nem akarja érteni vagy egyszerűen nem tartja akkora ügynek -, igazolva érzi magát, amikor újra csillogni látja a sztárt. Én azért mégis tennék egy utolsó kísérletet, hogy érthetővé tegyem, mitől bűzlik ez a történet.
Jár-e a megbocsátás annak, aki sosem kért bocsánatot?
Mit bizonyít - vagy mutat meg, tankönyvbe illően - Eszenyi Enikő tündöklése a TV2 táncos revüműsorában? Miért ünneplik ma is ezrek? Miért sétálhat el csak úgy egy volt vezető, aki emberi lelkek (és sok esetben - pszichés alapon - testek) tucatjait betegítette meg? És a botrány kirobbanása után alig három évvel miért halmozhat sikert sikerre úgy, mintha mi sem történt volna? Jár-e a megbocsátás annak, aki sosem kért bocsánatot?
Kezdjük ott, hogy a volt színházigazgató érdemben soha nem reflektált a történtekre, távozásának körülményeire és az őt érő vádakra. Aki szóvá meri tenni a közelmúlt eseményeit, azt a mai napig villámgyorsan tiltja a közösségi média felületeiről, magyarán a diskurzus semmilyen formájára nem nyitott, de azt sem tűri, hogy bárki a felelősségét firtassa. (Nem trollokról beszélünk, teljesen kulturált kérdésekért, de az ügyről beszámoló cikkek linkeléséért is ez az elbánás Eszenyi oldalain.)
Ő maga annyit mondott korábban, hogy igaztalanul vádolja a rengeteg volt alkalmazott. Pont. Akik eleve azért fordultak a nyilvánossághoz, mert, ahogy az a szinhaz.hu-n megjelentetett nyilatkozatukban állt, a Vígszínházban nem állt rendelkezésünkre olyan intézményi fórum, ahol a személyes tapasztalatainkat, panaszainkat kivizsgálták volna.
A pontosság kedvéért, Eszenyi mondott még valamit: a beosztottak panasza szerinte szoros összefüggésben állt az épp futó pályázattal a színház igazgatói posztjára.
Az intézményt addig vezető színész-rendező végül visszavonta a pályázatát, noha a szakmai bizottság a botrány kirobbanásakor még őt javasolta volna a pozícióra.
Tehát mit láttunk? Először is, térjünk ki az özönvíz előtti időkre: történt egyszer, hogy egy népmesei hős, Néder Panni az első vígszínházi rendezésének premierjén, a színpadról, közönség előtt mondta el, mi folyik az intézményben, egyben bocsánatot kérve a társulattól, hogy nem tudta őket jobban megvédeni az igazgatótól. Néder 2017-es posztjában „véres és deprimáló próbafolyamatként” emlékszik erre az időszakra.
Évekkel később hetven (köztük háttérmunkások éppúgy, mint a szakma ünnepelt ikonjai), Néder kiállásakor lapító kolléga nyilvánosan és egyhangúan felszólalt. (Ezért a “lapításért” nem hibáztatható persze mindenki, de akad, akitől pozíciójának sérthetetlensége okán már korábban elvárta volna az ember a kiállást vagy beállást. Az egyetlen kivétel talán Harkányi Endre, aki három évtized után, 2015-ben távozott deklaráltan Eszenyi vezetői működése miatt, meglehetősen zajosan, nem rejtve véka alá az okokat.) Rendben, Néder előfutár volt, hírnök, a helyzet az ő idejében még nem érett meg a tömeges kiállásra, ilyen a #metoo természete, dinamikája, a dolgoknak sajátosan van meg - de megvan - a maguk ideje.
A fent már említett, 2020-as nyilatkozatukban a circa hetven távozó alkalmazott azt írta, „Kiállunk az intézményben szerzett tapasztalataikról nyilatkozó Néder Panni színházrendező és Fenyvesi Lili filmrendező-rendezőasszisztens mellett. Fontosnak tartjuk a prevenciót, és szolidaritást vállalunk minden jelenleg is ott dolgozó kollégával, aki a hatalommal való visszaélés áldozata.”
Néder Panni a Túl a Maszat-hegyent 2010-ben rendezte a Vígszínházban, diplomamunkaként. A színház még Eszenyi távozásakor is játszotta az előadást, ahogy a honlapja szerint játssza ma is.
A bántalmazó ex-igazgató hangos visszatérése
2020-ban Eszenyi eltűnt, de csak egy picit. Bocsánatot nem kér, a tetteivel nem néz szembe, semmilyen felelősséget nem vállal. (Ami a belépő feltétele volna ugye a rehabilitációnak.) Ugyanebben az évben, szülővárosában, Csengerben létrehozta a Csengeri Alkotóközpontot, a CSAK!-ot, ahol a színházi pályáról álmodozó fiatalokkal foglalkozott. Hogy ez önmagában mennyire aggasztó, egy külön cikk témája lehetne. Hogy mennyire riasztó, hogy akit a neki kiszolgáltatott felnőttek bántalmazása miatt panaszol be hetven alkalmazottja, a botrány után kamaszokkal foglalkozik, akiknek még sérülékenyebb a lelke, és akik még kevésbé képesek megvédeni magukat.
Három év után a Játékszínben - ahogy a Blikk írta idén májusban - „Vastapssal fogadta vissza a közönség Eszenyi Enikőt". A Csodálatos vagy, Júlia! címszerepét játszhatja a bántalmazó ex-igazgató, a hírek szerint nagy sikerrel.
Fél évvel a vastapsos premier után pedig a művésznő ragyog, tündököl, fürdik a népszerűségben, naponta posztolt tartalmakkal ünnepelteti magát. (Hiszen ugye az ájult imádattól eltérő hangokat bölcsen elnémítja, legyenek azok a hangok bármilyen disztingváltak.)
Ha valami, akkor ez a bántalmazó kevélysége: lepereg róla minden, mert még a hároméves vidéki száműzetés után is sérthetetlennek hiszi magát, aki kizárólag hódolatot és csodálatot érdemel. Mert talán megtámadták az irigyei, talán volt egy kis döccenő, de az élet szép, a tehetség és az érdem utat tör magának.
Szabad a tánc!
És akkor a táncról. Nem, nem várta el senki, még az áldozatok sem, hogy Eszenyi örökre kerüljön a süllyesztőbe, többet ne állhasson színpadra, netán váltson szakmát. Azonban a továbblépés peremfeltételei máig nem teljesültek, hiszen Eszenyi sosem kért bocsánatot azoktól, akiket bántalmazott. Nem vezekelt, tetteivel nem nézett szembe, azokat meg sem kísérelte jóvátenni. Ezért mondom azt, hogy gond a tévécsatorna részéről Eszenyi futtatása, meg azért is, mert ez - ahogy a vastaps a színházban - a bántalmazót is megerősíti abban, hogy tulajdonképpen minden rendben van. Mindez kiszámíthatatlanul - vagy nagyon is kiszámíthatóan - nagy károkat okoz.
Azt üzeni ugyanis az országos csatorna ezzel MINDEN áldozatnak (nem csak Eszenyi áldozatainak vagy saját közönségének), hogy tökmindegy, mit csinálnak, a bántalmazó megdicsőülve lovagolhat (táncolhat) el a naplementébe. Ezért aztán jobb, ha hallgatnak.
Az üzenet sajnos minden hasonló esetben világos: az ilyesmit meg lehet tenni emberekkel, büntetlenül. Számomra mindez a hazai #metoo esszenciája. Kicsit haladtunk, kicsit visszabontottuk a tabukat, nyomokban még ilyen-olyan következmények is felfedezhetőek. Épp csak a lényeget nem értette meg az ország:
Nem. Ezt nem lehet megtenni emberekkel. Senkit nem lehet bántalmazni, zaklatni, megalázni, kínozni, megszégyeníteni, a méltóságát megsérteni. Sem akkor, ha az elkövető generációja egyik nagy tehetsége, sem akkor, ha a negyedik cé osztályfőnöke. Minden munkahelynek és, bármilyen meglepő, minden közösségnek vállalnia kell az arányos felelősséget és garanciát, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő.
És ha egy tévécsatorna az efféle botrányokkal tarkított provokációt látja a produkció nézettségének biztosítékaként, az semmivel sem jobb, mint amikor a másik tévécsatorna megtűri a valóságshowban a szexuális erőszakot és bántalmazást, mi több, előszeretettel sértik meg a szerkesztők maguk is a játékosok méltóságát. Mert a tévének még mindig normateremtő - vagy a rossz beidegződéseket fenntartó - ereje van.
Ahogy annak is, ha deklarált bántalmazók sztárként szerepelhetnek. Ezeknek a gyakorlatoknak vége kell, hogy legyen, korra, nemre, bőrszínre, vallásra, világnézetre és igen: tehetségre, népszerűségre, hatalomra és sikerre való tekintet nélkül. Mert különben az eredmény az lesz, hogy marad az, ami mindig is volt: aki bántani akar, az bántani is fog, mert ugyan mi akadályozná meg benne?
