Ha még egyetlen egy könyvet sem olvastál a holokausztról, ezzel kell, hogy kezdd

Az iskolapadban hagyott töltőtoll, amiért a kisgyerek a német megszállás miatt soha többet nem mehetett vissza. A prémes bőrkabát - bundikó -, amely nemcsak a hidegben tett jó szolgálatot, hanem akkor is, amikor a családnak a téglagyár udvarának csupasz földjén kellett feküdnie. A plüssmajom, ami megjárta a gettót, az óvóhelyet, és amit ötéves gazdája végül a felszabadulás után veszített el. A sötétkék pulóver, ami hófehér lett a tetűserkéktől a munkaszolgálat hónapjai alatt. Egy üzlet galériája, ahol hét embert bújtattak el.

Sziklainé Lengyel Zsófia könyvében 88 rövid, személyes történet sorakozik, melyek címüket a bennük szereplő, valahogy szimbolikussá vált tárgyról kapták. A holokauszttúlélők és embermentők idézik fel, mit jelentett gyerekként vagy fiatal felnőttként a zsidóüldözés idején élni, túlélni és hogyan lehetett emberségesnek maradni az embertelenségben.

„Hétköznapi tárgyak kapcsán felbukkanó emlékeik különös erővel elevenítik fel nemcsak a munkaszolgálat, a koncentrációs táborok, a német megszállás, a nyilas uralom vagy éppen Budapest ostroma és a gettó mindennapjait, hanem bemutatják a vészkorszak félelmeit és reményeit, tragikus vagy megkönnyebbülést hozó pillanatait.” – olvasható a kötet borítóján. A rövid történetek tűpontos képet festenek a történelem emberi oldaláról, a statisztikák helyett emberi sorsokat villantanak fel, és megmutatják azt is, hogy egy tragédiából mi születhet: nemcsak trauma, hanem reziliencia, remény és hihetetlen élni akarás.

Sajnálat helyett remény

Sziklainé Lengyel Zsófia kommunikációs szakember, újságíró, a Történetmentő vállalkozás alapítója 2020-ban indította egyszemélyes, önkéntes projektjét. Ebben új megközelítéssel beszélgetett holokauszttúlélőkkel és Világ Igaza kitüntetéssel elismert embermentőkkel. Az interjúkból kiemelt 80+8 epizód most a BookLab gondozásában jelent meg. A történeteket a szerző családi fotókkal és egy rendhagyó, 300 kifejezést tartalmazó fogalomtárral kiegészítve, történelmi olvasókönyvként adta közre.

A legjobb könyvek az őszi újdonságok közül, melyeket tényleg érdemes elolvasnod

Ez a fogalomtár segít megérteni a korabeli történelmi-politikai kontextust és a túlélők által használt speciális szókincset. Bár nehéz kiemelni egyet is, hiszen mindegyik túlélő története ugyanolyan fontos, válogattunk néhányat.

A 102 éves Dr. Körmendi István, aki valószínűleg a holokauszt egyik legidősebb magyar túlélője, többek között arról mesélt a szerzőnek, hogy 21 éves volt, amikor a Charité Poliklinika magánkórházba helyezték át a munkaszolgálatos századból. „A klinika még működött, kaptam enni, és az ambulancián alhattam a keskeny vizsgálóágyon”. Meglátva a lehetőséget, barátnőjét, Klárit is itt rejtette el, elhozta a Király utcai csillagos házból és „betegként” fektette be a kórházba.

„Pár hét múlva veszélyt szimatoltam, ezért azonnal távoztunk a klinikáról. Jól tettük, mert nem sokkal később a nyilasok mindenkit - beteget, orvost, nővért, aki nem tudta igazolni, hogy nem számít zsidónak - a Dunába lőttek.” A doktor úr egyébként a mai napig abban a Mészáros utcai lakásban él, ahová a felszabadulás után szerencsésen hazatért. Sőt, édesapját követve a pályán egészen a múlt évig háziorvosként praktizált, ahogy az a lépcsőházban elhelyezett, a ház lakói által a 100. születésnapjának alkalmából állíttatott emléktáblán is olvasható.

A könyvben megszólalók szavait olvasva az ember szíve időnként elszorul, mégsem a sajnálat szó jut eszébe, hanem egy másik: a remény. Az 1925-ös születésű Ungár Jenő például ezekkel a sorokkal zárta a történetét: „1942-ben hoztak egy törvényt, hogy zsidók nem lehetnek igazolt sportolók. Kijelentették, hogy nem vagyunk alkalmasak a sportra. Erre én megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, sportolót nevelek belőle. Egy fiam és egy lányom született az 50-es években. A lányom válogatott kosaras, a fiam pedig válogatott öttusázó lett, sőt, az unokám is eredményes teniszező volt tizennyolc éves koráig!”

Az akkor négyéves S. Vera 1944-ben került családjával a bácsalmási gettóba, majd vagonokra tették őket, a vonat meg sem állt Strasshofig, ami „szerencsére átmentő tábor is volt”. Egy évig voltak egy kis osztrák településen, ahol a felnőttek dolgoztak. És mi történt közben Verával? „Mistelbachban a jó levegőnek köszönhetően meggyógyult a korábbi tüdőbeszűrődésem.”

„Azt csináltuk, amiről úgy gondoltuk, hogy helyes”

A holokauszttal kapcsolatban nemcsak a túlélőkről érdemes beszélni, hanem azokról is, akik segítő kezet nyújtottak - ők voltak az embermentők, a könyvben az utolsó nyolc történetet tőlük, róluk olvashatjuk. Bizonyára mindenkinek ismerős Raoul Wallenberg neve, a svéd diplomata több ezer magyar zsidót mentett meg a deportálástól. Rajta kívül viszont több száz civil döntött úgy országszerte és Budapesten is, hogy nem hagyja, hogy szomszéda, barátai, ismerősei borzalmak áldozatává váljanak.

„Mutassuk meg, mit érez egy prostituált, hogy kerül egyáltalán oda” - Interjú Durica Katarinával

Ilyen ember volt például Cseri Zoltán, aki az akkor hároméves Gellei Ágnes és édesanyja életét mentette meg azzal, hogy 1944 tavaszán, a németek bevonulásakor „kérés nélkül felajánlotta, hogy a testvérének, valamint a testvére kislányának az irataival elvisz minket tanyára. Nem azért segített, mert valamilyen ellenszolgáltatásra számított, hanem mert szerette a szüleimet és rendes ember volt. (...) A családdal megpróbáltuk megkeresni jótevőnket, Cseri Zoltánt, de nem akadtunk a nyomára. Emléke annyira élő, hogy az unokám ma is szeretné megtalálni. Az Igaz Emberek között a Jad Vasemben lenne a helye.”

Róluk olvasva olyan kérdések merülhetnek fel bennünk, mint hogy a jóság szikrája vajon mindenkiben ott van? Mit tettünk volna a helyükben? Mi is elbújtattuk volna a szomszédainkat? Felemeltük volna a szavunkat az igazságtalanságot látva, vagy úgy gondoltuk volna, hogy ez nem a mi dolgunk? A válasz sokaknak egyértelmű, de talán még többeknek nem az. A tragikus történelmi korszak ellenére a 88 történet '44-ből nem depresszív könyv: inkább visszaadja az emberségbe vetett hitünket, amire az utóbbi években is óriási szükségünk van. A történetek azt üzenik, hogy igenis lehet bátornak lenni - lehet embernek maradni.