Meddig barátság a barátság?
Az egyetem második évében ismerkedtem meg az akkori legjobb barátnőmmel. Egyfolytában együtt voltunk, szinte mindenről nagyon hasonlóan gondolkodtunk, hasonló dolgokat szerettünk, és a problémáink sem nagyon különböztek. Úgy éreztem, tényleg egy kivételes barátnőre leltem, olyan valakire, akivel mindig, minden helyzetben számíthatunk egymásra, akivel mindig tiszta és önzetlen marad a viszonyunk.
Ezeket láttad már?
Aztán kb. másfél évvel később jött az iszonyatos összeveszés, az összes sérelem felemlegetése, az egyet nem értés. Számomra nagyon nagy törés volt ez, minden túlzás nélkül: olyan, mint egy fájdalmas szakítás. Ráadásul nem lett sokáig másik olyan barátnőm, akivel annyi mindent megosztottam volna, mint vele, nem volt, aki betölthette volna az ő helyét. Olyan volt, mintha magamból vesztettem volna el egy darabot. Nagyon haragudtam rá, ugyanakkor sokszor gondoltam arra, hogy mi lehet vele, sőt, a döntéseim előtt sokszor eszembe jutott: vajon ő mit mondana, mit tanácsolna.
Talán háromnegyed év telhetett el úgy, hogy nem beszéltünk egymással. Aztán újra felvettük a kapcsolatot és találkoztunk. Nem nagyon firtattuk a múltat, szerintem mindketten tudtuk, hogy ki, hol és miben rakta hozzá a magáét a történtekhez. Talán mondhatjuk, hogy ott folytattuk, ahol abbahagytuk, de semmiképpen sem ugyanúgy. Sokkal lazább lett a kapcsolatunk, kevesebbet találkoztunk és beszélgettünk, azok viszont nagyon jók voltak.
Aztán amikor én épp válni készültem, neki megkérte a kezét a párja. Én elindultam a szétválás útján, ő pedig pontosan az ellenkező irányba. Szerettem volna részt venni a készülődésében, segíteni, amiben tudok, amibe be tud és be akar engedni. De tudtam, nem fog menni, hisz ha nem is ilyen vidám, de ugyanennyire fontos esemény előtt állok, és nekem azzal kell foglalkoznom. Így pedig, ha akarnám, se tudnám beletenni magam valamibe, ami egy teljesen más hangulat, energia.
Azt is éreztem, hogy ő is hasonlóan van, egyszerűen nem tud benne lenni egy válásnak a mezejében, nem arra van most hangolva. Ráadásul úgy érzem, egy kicsit az értékrendünk is távolodott egymástól, legalábbis az enyém nagyon megváltozott, így talán ezt is nehéz lett volna kezelni még talán egy beszélgetés során is, nem még egy esküvő szervezésében. Néha hibáztattam magam, magunkat, amiért nem vagyunk ott egymás mellett, rosszul esett, hogy olykor úgy éreztem: nem támogat, nincs ott a nehéz helyzetemben.
Aztán rájöttem, hogy most egyikünknek sem volt feladata, hogy a másik élethelyzetével szembesüljön, és mélyebben foglalkozzon vele, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne gondoltunk volna egymásra, és ne adtunk volna figyelmet egymásnak a távolból. Talán sokkal fontosabb, hogy tudjuk elfogadni azt is, hogy a másik egyszerűen mást tapsztal, más élményei vannak, éppen más úton jár. De attól a barátság még létezik és lehetünk fontosak egymásnak így is, nem pedig rögtön arra kell gondolni: a másik cserben hagy.
