Még ma is meglepően kevés szó esik itthon a menopauzáról – egy új, országos kampány segítségével most szakértők és aktivisták ezen próbálnak változtatni: tudásátadással és a közösség erejének hangsúlyozásával lépnek fel a téma tabusítása ellen.
Ezeket láttad már?
A kampány budapesti sajtótájékoztatóján a szervezők többek közt arra hívták fel a figyelmet, hogy nem mindegy, mikor kezdünk el foglalkozni az életünkbe szinte láthatatlanul bekúszó változókorral, a menopauzával.
A menopauza nem egyik napról a másikra köszönt be, az egy hosszú, gyakran kiszámíthatatlan folyamatként szeli át az életünket, és sokunk csak akkor kezd el vele foglalkozni, amikor már félreérthetetlen tüneteket mutat. A statisztika kijózanító: a nők 70 százaléka ilyenkor szembesül először érdemben a menopauzával, miközben 80 százalékuk életminőségét nagyban befolyásolják ezek a tünetek.
A kampány – amely videós és közterületi megjelenésekkel indult – éppen ezt a késlekedést igyekszik megtörni. Az Ábel Anita szereplésével készült rövid videósorozat például ennek a periódusnak a „védjegyeit” – a hőhullámot, az alvászavart és a hangulatingadozást – mutatja be humoros, de edukatív formában. Anita is, saját bevallása szerint sokáig inkább „kibekkelte” a magán tapasztalt változásokat, újabban viszont már nyilvánosan is beszél róluk.
A menopauza-nagykövet
A sajtótájékoztató egyik kulcsszereplője Iványi Orsolya, aki a kampánynagyköveti posztja mellett nem klasszikus értelemben vett „érintettként” kapcsolódott be a projektbe – és részvétele ettől válik igazán hitelessé. (A nőkért tett áldozatos munkájáért magazinunk idén neki ítélte oda a GLAMOUR Women of the Year „Az év hősnője” címet – a szerk.).
Így alakul át 50 felett, változókorban a női immunrendszer, és ezt teheted a megerősítéséért
„Nem azért kezdtem ezzel foglalkozni a menopauzával, mert személyesen erős érintettségem lett volna, egyszerűen zavart, hogy nem ismerem azt eléggé” - mondja. A történet, amelyet felidéz, egyszerre banális és sokatmondó. A negyvenes évei elején endometrózisműtét előtt tette fel neki orvosa a kérdést: menopauzában van-e. „Ott álltam, és rájöttem, hogy fogalmam sincs. Azt hittem, ez az időszak ötven felett jön el, én még messze vagyok tőle. És akkor, egyszer csak kiderült: lehet, hogy mégis benne vagyok.”
A hiányérzetből düh lett, hogy erről ő miért nem hallott addig, abból pedig kíváncsiság. Könyveket rendelt, külföldi oldalakat bújt. Saját szavaival: „órákon át faggattam a szegény orvosokat, mi is ez”. Nem egy előre eltervezett pálya volt számára az, hogy a menopauza egyik szószólója legyen, hanem fokozatosan, szinte észrevétlenül vált missziójává ez a téma. „Írni kezdtem róla, csoportot indítottam, aztán jöttek a visszajelzések, és kiderült: rengeteg nő van ugyanebben a helyzetben – egyszerűen nem tudják, mi történik velük.”
A jólinformáltság ereje
A legnagyobb felismerés az volt, hogy az információhiány kollektív tapasztalat. „Nyolc évvel ezelőtt még az orvosok egy része sem kommunikált erről aktívan. Amikor kérdeztem őket, sokszor azt éreztem, hogy ez egy kimondottan kellemetlen kérdés nekik.” Ehhez képest mostanra már – részben az elmúlt évek edukációs munkájának köszönhetően – egyre több nő érkezik felkészülten a nőgyógyászati rendelőbe.
„Mesélik nekem, hogy viszik a könyvemet (Mindent a változókorról – a szerk.), kérdeznek belőle, beszélgetést kezdeményeznek a nőgyógyásszal. És ez óriási előrelépés!” Iványi szerepe ebben a küldetésben különleges: laikusként került be egy alapvetően orvosi közegbe, a Magyar Menopausa Társaság vezetőségébe. „Ez egy kimondottan szokatlan szituáció: az orvostagok alapvetően egymással osztanak meg információkat, nem kifelé kommunikálnak. Az, hogy engem bevettek, azt jelenti, hogy felismerték, szükség van közvetítőkre is.” Iványi ezt a szerepet úgy írja le, mint „becsatornázást” – a megszerzett szakmai tudást jól érthetően eljuttatja azokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.
A változókor nem büntetés számunkra, hanem lehetőség
A menopauza nemcsak a kellemetlen tünetekről szól – és főként: nem kizárólag a sokat emlegetett hőhullámokról –, hanem a szervezetünk egyéni reagálásáról is (például változatos idegrendszeri tünetek, mint amilyen az átmeneti „agyi köd” is), és hosszútávú következményekről is. „Ha valaki nem foglalkozik vele, annak ára van. Nem rögtön, hanem évek múltán. Mondjuk hatvanévesen kiderül, hogy nem tudja ellátni a napi feladatait, nem érzi jól magát a bőrében.” Iványi nem riogatni akar, csendes figyelemfelhívás csendül ki a hangjából: a menopauza nem választható opció, hanem egy életszakasz, amihez alkalmazkodnunk kell. „Kikényszeríti, hogy foglalkozzunk magunkkal – a testünkkel, a pszichénkkel. És ha már így van, akkor talán lehet benne valami jó is: egyfajta újrakezdés.”
Orvosok, akiktől kérdezhetünk
A szakértők szerint ez a szemléletváltás igen lényeges. Prof. Dr. Jakab Attila nőgyógyász-endokrinológus, az MMT korábbi elnöke arra emlékeztet: a menopauza körüli „forradalom” már a nyolcvanas-kilencvenes években végbement, most pedig annak egy új hulláma ért el minket, amelyben az orvosok is nyitnak a laikus társadalom felé. A cél nem csupán a tünetek enyhítése, hanem a hosszútávú egészségmegőrzés. A változókor testi és lelki hatásai szorosan összefonódnak.
Az életközepi válság régen is létezett, de ma sokkal jobb helyzetben vannak a negyvenesek
Dr. Halmos Amrita nőgyógyász-endokrinológus tapasztalatai szerint az egyik leggyakoribb mondat, amit a pácienseitől hall: „nem vagyok önmagam”. Az alvászavarok, az éjszakai felébredések, a heves szívdobogás láncreakciót indítanak el, amely a nappali „működésünket” is felborítja. A hangulatingadozások mögött pedig komplex hormonális és idegrendszeri folyamatok állnak. A megoldások sokrétűek: életmódváltás, pszichológiai támogatás, szükség esetén gyógyszeres kezelés. A hangsúly azonban egyre inkább az időzítésen van – azon, hogy mikor veszünk tudomást arról, hogy bizony a mi női mivoltunkban is megkezdődött egy újabb változás – és ahogy korábban is alkalmazkodtunk, most is ezt kell tennünk – ehhez már számos támogatás a rendelkezésünkre áll.
A kampánynak is az elsődleges üzenete, hogy ne akkor kezdjünk el úgymond kérdezni, amikor már túl erősek a tünetek – ne féljünk szembesíteni magunkat ezzel az elkerülhetetlen periódussal, ami a legtöbb esetben talán nem is annyira vészes, mint amilyen a híre. Gondoljunk arra, hogy legalább megértük ezt a kort, és társunk ebben mindenki, aki ugyanígy érez, vagy aki segítségünkre lehet – csak előbb merjük kimondani: „beléptem a változókorba”.
