Mérő Vera: „Azt szeretnénk elérni, hogy többé egy bíró se mondhassa, »a beleegyezés hiánya még nem erőszak«”

Eközben az országban éppen tízezrek írják alá a “Lex R.”-petíciót, amely azt követeli, hogy a magyar jogrend végre a beleegyezés hiányán alapulva határozza meg a szexuális erőszakot. Ha sikerül is a törvénymódosítás, az R. ügyét már nem fogja érinteni, számára a továbbiakban a Kúria vagy az Alkotmánybíróság nyújthat jogorvoslatot.

Közben a Magyar Képzőművészeti Egyetem vezetése az ügy kommunikációjában az áldozathibáztatás és az intézményi abúzus tankönyvi példáit mutatta fel, amíg a hallgatók és számos oktató példás egységben, kreatív és bátor akciókkal álltak ki R. mellett. Az elmúlt napokban sokan próbálnak az ő hangja lenni – a campuson és az ország közvéleményében is. R. ezt nagyra értékeli, de fontosnak tartja, hogy kiderüljön:

Arcot és nevet most még talán nem vállal a nyilvánosság előtt, de az alábbi interjúban megszólal, és elmondja, milyen belülről átélni azt, amit mi „Lex R.-nek” nevezünk, és mit lát ő abból, ahogyan például az egyeteme és a társadalom erre reagál.

Hol kezdődik egy intézmény felelőssége?

Amint az már a nyilvánosságban is kezd kirajzolódni, az egyetem sem korábban, sem most nem tett semmit az egyetem területén, hallgatótársa által megerőszakolt lányért. Annak ellenére, hogy amikor az eset után én és az általam megkeresett tanár is tájékoztatta őket, megígérték, hogy felveszik a kapcsolatot az áldozattal, soha nem keresték meg. Ezzel szemben az elkövetőt számos módon — külföldi ösztöndíj, saját műterem, kollégiumi ellátás, kiállítási lehetőségek, valamint a képzősök számára a legnagyobb elismerés, részvétel Art marketen stb. formájában — meg is jutalmazták.

Hétfőn tartották azt a hallgatói fórumot, ahol R.-t, vagyis a sértetti oldalt én képviseltem az egyetem vezetőségével szemben. A „szemben” sajnos szó szerint értendő: a kancellár olyan kijelentéseket tett, amelyek nemcsak R.-t, hanem a jelen lévő, circa háromszáz hallgatót is megrázták.

A fórumon a legtöbb kérdésre nem érkezett válasz; egyetlen kérdés kapott – ki nem mondott, de egyértelmű – feleletet: vállal-e az egyetem bármilyen felelősséget azért, hogy három és fél éven át nem tájékoztatta az egyetemi polgárságot az erőszak tényéről, nem figyelmeztetett senkit, miközben az elkövető a közösségben maradhatott, és végül a sértettnek kellett elhagynia azt a kollégiumot, ahol megerőszakolták. A vezetőség ezért sem vállalta a felelősséget.

Összességében az egyetem részéről a teljes felelősséghárítás és az elhallgattatásra való törekvés látszik — annak érdekében, hogy a szekrényekből ne hulljanak ki azok a csontvázak, amelyek most majd egymás után a napvilágra kerülnek. Az alábbi interjú arról is szól, mi történik akkor, amikor az áldozatok először érzik azt, hogy biztonságosan megszólalhatnak, mert elég támogatást kapnak ehhez a közösségüktől, és ez milyen következményekkel járhat az eddig rejtegetett történetekre.

Ez az érzelmi bántalmazás egyik legkomolyabb formája, sokan mégsem ismerik fel időben

A hallgatói fórum óta példátlan aktivitás tapasztalható a hallgatók körében: rendkívüli intenzitással születnek azok a műalkotások, amelyek a közösség közös traumáját és a bántalmazás tematikáját dolgozzák fel. Az éppen a nők elleni erőszak megfékezésének világnapjára eső fórum felszínre hozta a legmélyebb személyes és intézményi traumákat, és olyan erkölcsi megrendülést váltott ki, amely eddig példátlan alkotói energiát és emberi gesztusok, az érzékeny együttérzés ezernyi megnyilvánulását indította el az egyetemen.

Az interjút november 26-án rögzítettük, nem sokkal azután, hogy R.-t arról értesítették, hogy az egyetem vezetőségének hétfői, meghökkentő, embertelen cinizmusa után az egyik tanár döbbenetes áldozathibáztatásba fogott, órai keretek között.

Mérő Vera: Mi történt pontosan a mai órán?

R.: Kaptam egy üzenetet, amelyben leírták, hogy az oktató olyan magatartást tanúsított, ami több szempontból súlyosan problémás. Először is: meg sem kérdezte a hallgatókat, rendben van-e, ha erről a konkrét ügyről beszél előttük. Ez egy kötelező óra, kötelező tantárgy, ahol kötelező jelen lenni. Művészettörténetről kellene tanulnunk, nem pedig egy bűncselekmény kapcsán hallgatni az oktató értelmezésében.

Azt állította, hogy a diákokat felhasználják, befolyásolják ezekben az akciókban. Azt is firtatta, hogy a véres bugyi, meg a használt óvszer „nem bizonyíték”, erről egyébként egy kérdőív is terjed az egyetemen. Hogy a diákok szerint azok-e.

MV: Vagyis a logikája szerint, ha előre kitalált, akkor már a bíróság ítélete is a rektor leváltására szervezett politikai akció része volt?

R.: Nem tudom, pontosan milyen konstrukciók vannak a fejében. Mindenesetre rendszeresen hangoztatja, hogy lányai vannak.

MV: Ez ismerős: A kancellár, Dóczi Gergely is a „lányos apaságára” hivatkozott, majd gond nélkül belegyalogolt nemcsak az — egyébként jelenlévő — áldozatba, hanem általában a nőkbe is.

R.: Pontosan. És ma ez a tanár folytatta ugyanezt. Ő, aki közben arról is ismert, hogy minden második mondata valamilyen fallikus motívumról szól és rengeteg szexista megjegyzést tesz. Most pedig az egész ügyet „megtervezett akciónak” nevezte, és azt állította, hogy az egyetemen zajló kiállások politikai törekvések, amelyek célja a rektor megbuktatása, és hogy a diákokat felhasználják és befolyásolják ennek érdekében. A hétfőn zokogva felszólaló, rettegő hallgatólány reakcióját „hisztériának” minősítette. Azt mondta, hogy a lányok „csukják be maguk mögött a mosdó ajtót”, majd megalázóan hozzátette, hogy vajon a hallgatók attól félnek, hogy „a rektor és a kancellár utánuk megy a mosdóba, és megerőszakolja őket?”

A távollétemben számon kérte rajtam a „védekezés és a kiabálás” hiányát. Hiteltelennek nevezett, mert valaki később együtt látott minket kávézni az elkövetővel. (R., hogy az elkövetőt rávegye, hogy elhagyhassák a szobát, belement abba, hogy lemegy vele a közös térbe kávézni, főleg, hogy ott várta a remélt biztonság.) Szerinte a véres bugyi és a használt óvszer nem valódi bizonyíték. Az egészet azzal zárta, hogy „a hatalmas vagina”, ami az épület előtt van, rossz fényt vet az egyetemre.

MV: Hány hallgatót érinthetett mindez? Mekkora csoport előtt hangzott ez el?

R.: Ezen az órán 30-tól akár 60–90 főig terjedhet a hallgatók száma. Ennek általában legalább 70%-a nő. Ismerve a statisztikákat, nem nehéz belátni, hány hallgató lehetett érintett, vagy mennyien élhettek már át valami hasonlót, és ültek most ott, ezt hallgatva. Én is bármikor ott ülhettem volna ezen az órán, mert szabad bejárás van az összes órára. Ha úgy döntök, hogy bemegyek egy kis művtörit hallgatni, ott lehettem volna.

MV: Ez az eset önmagában elég ok lenne arra, felmerüljön, ez az ember taníthat-e egyetemen. Ahogy Dóczi Gergelynek alkalmassága is kétséges, aki egy nemi erőszakot „konfliktusnak”, „összeveszésnek” nevez.

R.: A fórumon Dóczi gyakorlatilag minden jelenlévőt buzdított az áldozathibáztatásra — vagy ha finoman fogalmazunk, akkor legalábbis felhatalmazta őket rá.

Mérő Vera: „Mégiscsak létezik kollektív lelkiismeret Magyarországon”

MV: Csak ennek a buzdításnak az lett az eredménye, hogy circa 300 embert traumatizált, és 300 emberen követett el brutális intézményi abúzust.

R.: Az én jogaim megsértéséről nem is beszélve. És az a baj, hogy amikor a hallgatók azt hallják, hogy az egyetem vezetősége így nyilatkozik, akkor joggal érezhetik, hogy az oktatóknak sem lesz bajuk, ha így beszélnek, ez pedig legitimálja az ilyen magatartást. A Hallgatói Önkormányzat nagyon korrektül jár el, hogy bocsánatkérésre szólítják fel a kancelláriát, ahogy a ma az óráján áldozathibáztató tanárral szemben is fel fognak lépni: felhívják a figyelmét, hogy ő az, aki ezekkel a kijelentésekkel az egyetem jó hírnevét sérti, és hogy amit művelt, az a legsúlyosabb áldozathibáztatás.

MV: Általában is kimondhatjuk, hogy a kancellária és egyes oktatók állításával szemben az egyetem rossz hírnevét elsősorban éppen az egyetem vezetősége és egyes oktatói alapozzák meg, nem a hallgatók?

R.: Igen. De talán most van, vagy születőben van a remény. A barátnőm, aki tanúskodni ment mellettem a bíróságra, a volt gimnáziumába rendszeresen jár továbbtanulási napokra. Azt mondta, a Képzőről mostantól azt fogja kiemelni, hogy „mindenki tisztában van vele, mi folyik ott”. De azt is hozzáteszi, hogy van jövője és reménye az egyetemnek, a hallgatók — és szerencsére sok tanár — összefogása miatt. Mert a hallgatók tényleg képesek változást elérni.

MV: Ha nem állnak le, akkor igen.

R.: Nem akarnak leállni.

MV: Egy korábbi hallgató egy posztban nagyon jól fogalmazta meg: „ha nincs fej, nincs kvóta sem”.

R.: Azóta többen keresték a HÖK-öt azzal, hogy hogyan lehet kiiratkozni.

Mérő Vera: „Meglesz a jussa minden nőalázásnak. Mert szavazati jogunk még van”

MV: Ez téged hogyan érint? Mégiscsak a te ügyed volt a katalizátor: a te történeted hozott felszínre egy több generációra visszanyúló rossz érzést, és adott neki formát.

R.: Teljesen értem az aggodalmat, hogy a Képzőművészeti Egyetem, mint a szakma fontos, nagymúltú intézménye ne sérüljön. De itt nem a Képzővel van a baj, hanem azokkal az emberekkel, akik képviselik. Ők keltik a rossz hírnevét, nem a hallgatók. Olyat soha nem hallottam, hogy „a hallgatók miatt nem megyek a képzőre”. Olyat viszont igen, hogy „a vezetése miatt nem megyek a képzőre”.

MV: És ez nagyon beszédes. Ha ránézel a képző belső életére 10-15-50 évére visszamenően, mindig is jellemzőek voltak a mostanihoz nagyon hasonló jelenségek. Csak nem volt ekkora közös felháborodás, nem volt ennyire erős, látványos közös kiállás, és nem volt ekkora nyilvánosság. Most viszont mindent elsöprőnek tűnik a reakció.

Az eddigi lépések alapján az látszik, hogy a HÖK hihetetlenül etikusan, minden részletre odafigyelve jár el. A hallgatók nagy része is, de főleg a HÖK - amelyet korábban minden irányból kritizáltak, és nem is vették komolyan - most maradéktalanul teljesíti azt, ami egy hallgatói önkormányzat mandátuma lenne.

R.: Pár éve egy órán elhangzott, hogy „a HÖK a hallgató érdekeit képviseli”. Most ezt a gyakorlatban, példásan bizonyították.

MV: Közben azt is látom, hogy művészeti szempontból az egyetem elképesztően izgalmas állapotban van. Nem tudom, mikor volt utoljára ennyire termékeny, kreatív időszaka.

R.: Valóban nagyon erős a művészeti energia.

MV: És ezért is különösen érthetetlen a vezetőség reakciója. Ha csak egy kicsit hátralépnének – amire szemmel láthatóan képtelenek –, látnák, hogy valamit nagyon jól csinálnak: a hallgatók értékrendje és reakciója ugyanis példaértékű.

R.: Az egyetem ezt könnyedén a saját javára fordíthatta volna. Elég lett volna egy nyilatkozat: “Sajnáljuk, ha bármilyen mulasztást elkövettünk, vagy bárkinek sértettük az érdekeit. Büszkék vagyunk arra, hogy ennyire kreatív és jó értékrenddel rendelkező hallgatóink vannak, akik félelem nélkül kiállnak társaik mellett, és örülünk, hogy ilyen bátor emberek képviselik az egyetemünket.” Ezzel egyszerre vállaltak volna felelősséget és emelték volna ki a hallgatók erényeit. Itt a művészet szabadsága nyilvánul meg, és épp az az intézmény próbálja ezt elfojtani, amelynek erről kéne szólnia.

Mérő Vera a gólyatábori botrányról: „Ami itt történt, az életveszélyes és nonszensz”

MV: Ráadásul a modern művészet lényege nagyon gyakran nem a tárgyalkotás, hanem az ilyen jellegű állásfoglalás. Az intézménykritika az egyik legerősebb modern művészeti ág, hogy milyen médiummal dolgozol, az másodlagos, a lényeg az üzenet: hogy megjelenjen benne a mindenkori társadalom- és intézménykritika. Ez lenne a modern képzőművészet fő funkciója.

R.: Igen.

MV: A képzőről mindig is tudtuk, hogy amikor maga az egyetem válik intézménykritika tárgyává, azt nagyon rosszul viseli. Ennek magam is tanúja voltam 10–15 éve. Akkor is jó művek születtek, mégis elutasítás volt a reakció. Ott ráadásul csak a belső nyilvánosságot érintette a kritika. Nem értettem, miért probléma, ha az egyetemen belül jelennek meg ilyen művek.

R.: Szerintem épp ez az, amivel az egyetem a saját önállóságát is védhetné. Ha kiállna amellett, hogy nála az intézménykritikus művek is helyet kapnak, azzal a rendszerrel szemben is pozíciót venne fel.

MV: Pontosan. Az egyetem megtehette volna, hogy a gerilla kiállítást — amelyet (eddig) szó szerint lánccal és lakattal akadályoztak meg — nem leveri, hanem felemeli. Mondhatták volna: “Gerilla? Dehogy gerilla, gyerekek, gyertek, minden erőforrásunk a tiétek, hiszen értetek vagyunk.”

Ahogy 2017-ben egy diplomamunka nyomán módosították az etikai kódexet, és ezzel úsztak meg egy nagyobb botrányt: a keblükre ölelték a tiltakozást. Most is óriási fegyvertényt csinálhattak volna abból, hogy az egyetemi polgárság mennyire pontosan érti, és milyen érzékenyen, a művészet eszközeivel reagálja le azt, ami történt.

R.: Ráadásul akár még anyagi erőforrást is teremthettek volna, hogy a következő áldozat ne jusson anyagi csődbe, ha pszichológusra, jogi szolgáltatásra van szüksége. Mondhatták volna: “Oké, az aula nem használható, de itt egy másik tér, ide hozzátok a munkáitokat. Meghirdetjük, hogy az itt kiállított művekből aukciót szervezünk, és a bevételt a későbbi áldozatok segítésére fordítjuk.”

És itt érünk el oda, hogy amit a tanszékek — és a mesterek — meg tudtak tenni, azt sokan tényleg megtették. Együttéreztek, és próbálták tőlem távol tartani az elkövetőt, amennyire lehetett. De az ő mozgásterük nem nagy, nagyjából eddig tart. Innentől a vezetőség felelőssége (lett volna) a dolog. Egy mester nincs olyan pozícióban, mint egy kancellár, ráadásul függelmi viszonyban is van.

A házasságon belüli nemi erőszaktól a beleegyezés oktatófilmjéig: Mérő Vera végignézte a Bridgerton című sorozatot és elgondolkodott

MV: A hallgatói fórumon sokuk mégsem fogta vissza magát. Nagyon karakán vélemények hangzottak el. A legmegrendítőbb az volt, ahogyan a felnőttek és a nagykamaszok, fiatal felnőttek — tanárok és hallgatók — együttműködtek a vezetőséggel szemben. Amikor épp el akartak hallgattatni egy hallgatót, rendre egy oktató szólt közbe.

R.: Ezt mi is így éltük meg.

MV: Itt többféle gát szakadt át. Láttad a korábbi oktató, Zsámbéki Anna posztját?

R.: Részleteket láttam, de még nem olvastam végig.

MV: Leírja, hogy sokáig hitt abban, hogy az etikai kódex módosítása tényleges változást hoz. Amíg az egyetemen volt, élt is ezzel: volt olyan tanár, aki az ő kezdeményezésére távozott, mert megsértette az etikai kódexet. Mostanra azonban be kellett látnia, hogy az etikai kódex legjobb esetben is „csak papír”.

R.: Ha valamit köszönhetünk a kancellárnak, akkor azt, hogy mindenféle nézeteltérés, világnézeti különbség ellenére szinte száz százalékosan összehozta a hallgatókat. Azt hiszem, soha senki nem tapasztalt még ekkora és ennyire egységes összefogást a hallgatók között.

MV: Az egyetem falain kívül is ritkán látni ilyen mértékű egyetértést és összefogást. Sokkal több olyan hangra számítottam, akik megkérdőjelezik, hogy a beleegyezés hiánya erőszak-e, és jönnek majd azzal, hogy “akkor utólag majd mindenki kitalálja, hogy nem egyezett bele”. A többség viszont egyszerűen fel van háborodva. Most szembesülnek azzal, hogy a magyar törvények alapján bármikor előállhat ilyen helyzet a saját gyerekükkel is.

R.: Ráadásul ezzel gyakorlatilag azt is kimondta a bíróság, hogy a szóban elhangzó “nem” sem elég. Pedig le sem kell fagyni, mert ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy lefogják a két kezed, rátérdelnek a válladra, a másik lábukkal a combodra, akkor nagyon kevés lehetőséged marad arra, hogy üss, rúgj, “eléggé” védekezz. Amivel amúgy sem mész sokra, én is hiába próbáltam lerúgni magamról az elkövetőt.

MV: Főleg, ha az elkövető szó szerint kétszer akkora, mint te.

R.: Igen. Az egyik lány például azt mondta nekem, hogy „nem is vagy olyan törékeny”. Az eset idején nagyon súlyos evészavarral küzdöttem. Lehet, hogy most más lett a testem, de legalább egészséges. Ebben nagyon nagy szerepe volt annak, hogy nem akartam soha többé úgy kinézni, ahogyan akkor néztem ki, amikor az elkövető számára “vonzó” voltam. Az eset után befestettem sötétbarnára a hajamat is, mert akkor vöröses volt. Azt akartam, hogy ha valaha még egyszer rám néz, soha többé ne találjon vonzónak.

MV: Ez nagyon gyakori reakció. Különösen a gyerekként bántalmazottaknál figyelhető meg testi változás, amibe sok minden beletartozhat, még a haj saját kezű levágása is gyakori. Utólag a túlélők sokszor arról számolnak be, hogy azt akarták, hogy ne legyenek többé vonzóak a bántalmazójuk számára. Ez egy létező, ismert jelenség. Csak a bíróságot nem érdekli, ez sem.

R.: Ott csak azt kérdezték, hány kiló voltam akkor, tetőtől talpig végigmértek, és meg kellett magyaráznom, hogy az evési szokásaim megváltozása mellett az antidepresszáns egyik mellékhatása is a súlygyarapodás. Ennyi.

MV: Arról is ejtsünk szót, hogy mindeközben neked úgy kellett az egyetemre járnod, hogy a bántalmazód bármikor, minden előjel nélkül felbukkanhatott. Poszttraumás stressz, folyamatos készenlét, gyógyszerszedés, és minden, ami a gyógyulásodat szolgálta, a te válladon volt. Neked kellett megszervezned, neked kellett fizetned a terápiát, a jogi képviseletet, mindent.

R.: Igen. Dolgozni nem tudtam elmenni, olyan mentális állapotban voltam. Csoda, hogy az egyetemre be tudtam járni, nemhogy munkát vállaljak mellette. A környezetemre is óriási teher hárult. Nagyon komoly anyagiakról beszélünk.

A kolis szobatársam minden este ott ült az ágyam mellett, mert sikítva ébredtem. Sok ember életét határozta meg, hogy mindig legyen mellettem valaki, aki megnézi, eszem-e, iszom-e, bejárok-e órára. Olyan szinten voltam rossz állapotban, hogy a koli mosdójába sem tudtam egyedül elmenni fogat mosni vagy zuhanyozni. A szobatársam kísért el, ahogy az órákra is meg kellett szervezni, hogy mindig legyen, aki velem jön.

A nemi erőszakot nem rosszarcú idegen, hanem partner és családtag követi el gyakrabban

MV: És erre mondta ma reggel a tanár úr, hogy „csukják be maguk után az ajtót a lányok”.

R.: Igen. A főépületben az elmúlt egy évben lett külön férfi és női mosdó. Azelőtt uniszex mosdók voltak. Most is úgy használják a hallgatók, mert nonszensz, hogy egy emeleten csak férfi vagy csak női mosdó legyen. Senki nem akar két emeletet lépcsőzni csak azért, hogy elmenjen pisilni. Teljesen jogos a félelem, hogy akár a női mosdóba is bármikor besétálhat bárki.

MV: Ha látsz bemenni egy fiút a női mosdóba, nem feltétlen gyanakszol, mert tudod, hogy nincs elég mosdó, és nem fog két emeletet le-föl rohangálni.

R.: Igen. És közben hétfőn elhangzott a Kancellár szájából a hallgatói fórumon, hogy „olyan beléptetőrendszer van, hogy csak az egyetem hallgatói tudnak bejutni a kollégiumba és az egyetemre”. Miközben nemrég fél évig bújtattak a kollégiumban egy gimnazista lányt, aki ott lakott úgy, hogy a vezetőségnek fogalma sem volt róla. A lány valószínűleg rossz családi körülmények közül menekült oda, és nyilván nagyon örülök, hogy volt hová mennie. De attól még tény marad: a kollégiumban úgy lakott fél évig, hogy nem volt hallgató, és a kollégium vezetője erről nem tudott.

MV: Ráadásul nem is ez volt az alap problémafelvetés, hiszen téged nem egy külsős, hanem egy egyetemi polgár erőszakolt meg.

R.: Ha külsős lett volna, valószínűleg nem ugyanígy ülünk ott egy hallgatói fórumon.

MV: Már a fórumon sem értettem, Dóczinak hogy jutott eszébe a kollégiumi beléptetőrendszerrel érvelni. Az egyetemi polgárság egyik tagja erőszakolt meg egy másik tagot, mindketten kollégisták voltak. Ehhez képest elkezdett a ki hogyan jut be a kollégiumba témáról beszélni. Semmilyen relevanciája nincs.

R.: Nekünk is úgy tűnt, hogy ez puszta időhúzás és félrebeszélés volt. Azt hittem, legalább megpróbálják burkolni, hogy itt most nem az érdemi válaszok ideje van, de teljesen nyíltan tették.

MV: Vágható volt a feszültség. Még az is kevesebb indulatot szült volna, ha azt mondja: erre nem tud vagy nem akar válaszolni. A csúsztatás, a hülyének nézés volt az, ami tényleg a falig tolta a hallgatókat. Ráadásul, amit ott láttunk, az kicsiben a társadalmi indulatok leképeződése is volt. Megmutatta, mennyire elegük van az embereknek abból, hogy ígéretekkel tele van a padlás, tettekkel viszont sehol nem találkozni.

R.: És most mindenki meg van rémülve attól, hogy az összes csontváz kipotyog a szekrényből. Akár a tanárok esetleges ügyeit illetően is — elég Varga Anna Gizella 2017-es diplomamunkájára gondolni. És közben a hallgatókra, rám próbálnák terhelni az egyetem rossz hírnevének keltését. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy természetesen nem az összes oktatóról beszélünk, rengeteg példás erkölcsi érzékkel rendelkező tanár van az egyetemen, de aki most úgy érzi, hogy félnivalója van, annak akkor kellett volna gondolkodnia, amikor olyat tett, amit nem lett volna szabad.

MV: Közben az is látszik, hogy (akár több) évtizedes távlatban is sokan vannak, akik most mernek megszólalni, akik eddig hallgattak, mert azt érezték: úgyis mindegy. Ha most tényleg beszélni kezdenének a hallgatók és az alumni, nagyon nagy nevek hullhatnak a porba egyik napról a másikra. A bántalmazó legjobb szövetségese a csend. Aki megtöri, az a bántalmazó biztonságát fenyegeti, azt a kényelmes buborékot, amelyben addig élt.

R.: Fontos, hogy az én esetem két hallgató között történt. Ha oktató lett volna az elkövető, sokkal kisebb esélyét látom annak, hogy fel mertem volna szólalni. De az oktatók egy része még így is sokszor mentegeti az elkövetőt. Ahol nem kellően tisztázottak a határok, és hogy mi számít hatérsértésnek, ez a mentalitás a gondolkodásmód része marad. És amíg az etikai kódex semmit sem ér, csupán egy darab papír, visszatartó ereje sincs.

MV: Mint egy boltban, ahol nincs kamera: attól még a lopás bűncselekmény. És csak a tolvajok tiltakoznak a kamerák felszerelése ellen.

R.: Igen. Attól, hogy egyetemeken évtizedekig úgy gondolták, úgysem vesznek elő senkit, mert senki nem mer beszélni. Most meg azzal szembesülnek, hogy az, amit akár tíz éve csináltak, ma is ugyanolyan súlyos, és ma is belebukhatnak. Erkölcsi értelemben nem évül el, bármikor rájuk éghet. Csontvázak a szekrényből. Ha az áldozatok egyszer azt érzik, hogy biztonságos megszólalniuk, mert nem lesz az a következménye, hogy kirúgják vagy meghurcolják őket, és mert támogató közeg veszi körül őket, akkor sokan fognak megszólalni, akár úgy, hogy előtte évekig vagy évtizedekig hallgattak.

Én is csak a közvetlen környezetemet éreztem sokáig biztonságosnak. Nem tudtam, számíthatok-e ilyen — vagy bármilyen — szintű összefogásra, mint amit most látok.

MV: Ha ezzel nem néznek szembe, az azt jelenti, hogy nem alkalmasak az intézmény vezetésére. Aki nem érti, mekkora felelőssége, hogy ő a felnőtt, az nem való vezetőnek. Nekem a hallgatói fórumon ez volt a legmegrázóbb élményem: hogy mintha tényleg nem fognák fel, mit jelent az, hogy ők a felnőttek. Lehet mondani, hogy az egyetemista is elmúlt 18, tehát felnőtt. De ezek nagyon fiatal emberek, akik még most tanulják az életet. A ti dolgotok az, hogy ebben segítsetek nekik. Ti vagytok a felnőttek.

Amikor a kancellár sokadjára beszólt nekem, hogy „miért én ülök ott az asztalnál”, akkor a válaszom az volt, hogy azért, mert én vagyok a felnőtt. Ha ezt nem képesek belátni, le kell mondaniuk. Ha én nem tudom elvégezni azt a munkát, amit rám bíztak, és van bennem egy kicsi gerinc, lemondok. Nem várom meg, hogy kirúgjanak.

„Biztos ő is akarta...” - A nemierőszak-mítoszok sokkal nagyobb károkat okoznak, mint gondolnánk

R.: Pontosan. A campuson rengeteg 18–24 év közötti fiatal van, akik épp a saját testüket, határaikat, életüket próbálják felfedezni.

MV: Sokan 18 évesen még szüzek. És közben a magyar szexuális nevelés gyakorlatilag nem létezik.

R.: Ha eljutnak az óvszerig, már “jó napunk” van. A beleegyezés fogalma sehol, soha, semmikor nem kerül szóba. Pedig a legfontosabb az lenne, hogy ha valaki elkezd szexuális életet élni, ne csak abban a tekintetben járjon el biztonságosan, hogy ne essen teherbe, vagy ne kapjon el betegséget, hanem úgy is, hogy közben ne bántsák és ő se bántson mást. Az ilyesmi kicsiben kezdődik: óvodában meghúzza egy fiú a lány haját, és a felnőttek azt mondják: “örülj neki, csak tetszel neki”. Miért kéne a kislánynak örülni annak, hogy fájdalmat okoznak neki? Miért nem azt mondjuk a fiúnak: ha tetszik ez a lány, vigyél neki egy szál virágot vagy add oda a csokidat? Ez már nagyon korán megalapozza azt, hogy a gyerek hogyan látja a saját értékét, a saját határait.

Én gimiben, amikor láttam, hogy idősebb tanárok a lányokra mozdulnak rá, azt éreztem: én nem vagyok elég érett, elég jó ahhoz, hogy egy idősebb férfi vonzódjon hozzám. Ha most visszagondolok, azt mondom: ez borzalmas. És nem csak én voltam így ezzel.

MV: A gyerek meg akar felelni a felnőttnek. Ha azt látja, hogy azok “jók”, akikhez felnőttek szexuálisan vonzódnak, akkor magában keresi a hibát: “nem vagyok elég jó, mert hozzám nem vonzódik a felnőtt”. Ez egy beteg világkép, de ez a világ, amiben élünk.

R.: Igen.

MV: Most ott tartunk, hogy huszonkétezer aláírás van a petíción, remélem, meglesz a százezer is. De valójában az, hogy módosítják a jogszabályt, és beleegyezés alapú szemléletet vezetnek be a jogrendbe, önmagában kevés lesz, ha nem társul hozzá beleegyezésre és erőszakmentességre nevelés, gyakorlatilag a bölcsődétől.

R.: Pontosan. És az is bennem van, hogy — bárhogy is hangozzék ez —, sajnálom a bántalmazómat is. Tudom, hogy pontosan tudja, mit tett, többeknek beismerte. És mert nem szenved antiszociális személyiségzavarban, tehát van lelkiismerete, képes rosszul érezni magát a tettei miatt, szerintem jobban járt volna, ha elítélik. Ez nem menti fel természetesen, de azt gondolom, az arányos büntetés mellett segítséget is kapnia kellene, hogy önmagával meg tudjon birkózni.

Az interjú után érkezett hozzám a hír, hogy a rektori/kancellári hivatal kinyilvánította, hogy „akit csak tudnak, felelősségre akar vonni a vezetőség az intézményen belül, azt is, aki viccweboldalt csinált, azt is, aki kiküldte, azt is, aki felvételt csinált, azt is, aki téged meghívott és — kapaszkodj meg — R.-t is hibáztatják, amiért nem kért távolságtartási végzést, és őket ilyen helyzetbe hozta.”

R. és a sértetti képviselő, Keviczki István jelenleg a perújítás lehetőségeit vizsgálja, mert R. úgy érzi, csak akkor tud továbblépni, ha mindent megtett, ami rajta múlt. Addig is, amíg ebben előreléphetünk — bár R. ügyében már nem lehet jelentősége —, azt szeretnénk elérni, hogy ne mondhassa többet egy bíró sem, ami R. esetében a szóbeli indokoláskor elhangzott, hogy „a beleegyezés hiánya még nem erőszak”. Erről szól a “Lex R. - Csak az igen jelent igent” - petíció.