„Ha rájössz, mire akar tanítani egy nehéz helyzet, már nem is olyan katasztrofális” – Önbüntetés helyett vállalj felelősséget a saját boldogságodért
Sorozatunkban Manhalt Dóra a kineziológia módszerének segítségével mutatja meg, hogyan nézz rá más nézőpontból az életedre, hogyan hozd ki magadból a legtöbbet, hogyan hallgass a belső hangodra annak érdekében, hogy egy teljesebb és boldogabb életet élhess. Ezúttal abban segít, hogyan tudsz leállni az önbüntetésével, és hogyan kerülhetsz ki a végeláthatatlan negatív spirálokból.
Ezeket láttad már?
A büntetésnek számtalan módja és iránya létezik, a fizikai, a szóbeli hatásokon keresztül, egészen addig, amikor önmagunkat büntetjük, bántjuk. Lehet ez egy tudatos folyamat, de számtalan olyan helyzet is előfordul, amikor a tudatalattiból indul, és még csak fel sem ismerjük.
Kerülhetünk olyan élethelyzetbe, amikor azt érezzük, egy módon lehet csak onnan kikerülni: mégpedig úgy, ha kiszállunk, ha nem élünk tovább. A teljes kilátástalanság, magárahagyatottság érzése uralkodik el ilyenkor rajtunk, és egész egyszerűen elhiszi az elménk, hogy ez lehet csak az egyetlen megoldás. A tudat beszűkül a stressz hatására, és már csak azokat a tényezőket vesszük észre az életünkben, melyek azt erősítik bennünk, hogy minden elromlott körülöttünk. Ilyen témájú és hangulatú posztokat, videókat vagy zenéket keresünk, hasonló világlátású emberek társaságát tudjuk csak elviselni, ezzel pedig mi magunk visszük az energetikai szintünket és az életkedvünket egyre lejjebb és lejjebb. Igen, mi magunk. Holott felismerhetnénk, hogy egész egyszerűen lehetetlen olyan helyzet, amiben minden rossz. Ez fizikai képtelenség, tényleg nem létezik ilyen. Hiszen lehet, hogy a munkahelyeden kilátástalannak látszik minden, miközben a párkapcsolatod is boldogtalan, viszont van egy erős hátországod: vannak barátaid, akik meghallgatnak, és különben is, a buszon is átadta neked a helyét egy kedves idegen.
Tényleg olyan vészes?
Két fontos dolog van, amit érdemes végiggondolni minden „rosszként” megélt helyzet esetén.
- Az egyik, hogy minden olyan körülmény, ami ebben a pillanatban jellemzi az életünket, elindult valahonnan. Érdemes megvizsgálni, mit csináltunk mi ott rosszul, mit kellett volna másképp tenni. Nem a másik ember hibalistáját gyűjtögetni (azért nem tudunk felelősséget vállalni), hanem a sajátunkkal szembenézni. Nem az a megoldás, ha azt fürkésszük, mások mit tesznek, hanem azt kell kézben tartanunk, hogyan reagálunk mi, milyen döntéseket hozunk, hogyan kommunikálunk. Ez az, amit befolyásolni tudunk, ami felett valójában hatalmunk van, ezzel pedig a folyamat vége is megváltoztatható. Ha tisztán látjuk, hogy a folyamat kezdetétől fogva milyen hibákat követtünk el, akkor legközelebb tudatosan figyelünk ezekre. Ha így teszünk, az minden esélyt megad arra, hogy változzon a helyzet, hiszen mi is változtunk/változtattunk, megdolgoztunk érte. Amennyiben viszont ezt megspóroljuk, vajon mitől lenne más a történet vége?
- A másik fontos lépés, hogy tekintsünk ezekre a helyzetekre tanításként. Figyeljük meg, mire akarja felhívni a figyelmünket – itt érdemes ismét csak magunkra nézve megfigyelni ezt. Mit tanulhatunk belőle? Türelmet, magabiztosságot, azt, hogy merjünk kilépni a komfortzónából, vagy épp meg kell tanulnunk újra bízni és hinni? Netán bátorságra, nyitottságra akar ösztönözni egy problémásnak és elkeserítőnek talált szituáció? Ha rájössz, mire akar tanítani egy nehéz helyzet, már nem is olyan katasztrofális, hiszen megpróbálod a gyakorlatban másként csinálni, amire a helyzet késztet, és ezzel máris óriási lépést tettél előre. Ér apránként is haladni, úgyhogy ne légy magaddal elégedetlen, a lényeg, hogy menj előre lépésről-lépésre.
Minek kell ellenség, ha magunkat is büntethetjük?
Az önbüntetést gyakran zajlik úgy, hogy nem is vagyunk tisztában azzal, gyakorlatilag magunknak köszönhetjük. Érezzük a helyzet szorító, kényelmetlen hatásait, de másokat okolunk, másokra mutogatunk miatta. A „férjem/feleségem miatt kerültem ide”, a „gyerekem az, aki nem áll szóba velem”, „nincs munka”, „nem hív fel”, „a kollégám az, aki mindig kiabál és türelmetlen, nekem pedig ezt el kell viselnem”. Áldozatszerepben tartjuk magunkat, miközben nem merünk szembenézni az igazsággal. Például azzal, hogy már rég munkahelyet kellett volna váltani, csak nem volt hozzá bátorságunk, vagy hogy félünk a visszautasítástól, a magánytól, attól, hogy egyedül nem álljuk meg a helyünket. Érdemes leásni ebben az esetben is a legmélyebb érzéshez, ami a folyamat mozgatórugója, és annak megváltoztatásán dolgozni. Ahogy ez formálódik, úgy tud azzal párhuzamosan az életünk is új irányt venni.
Személy szerint nem hiszek abban, hogy ne lehetne kijönni nehéz helyzetekből. De mindig ott az egónk, a makacsságunk, a félelmeink, a dühünk, a haragunk, ami jó ideig felül tudja írni a valódi megoldásokat. Kérdés, hogy mit érünk el ezzel, mert boldogok és nyugodtak nem leszünk általuk, az biztos. Fogalmazd meg, mire vágysz, és tedd meg az első lépést még ma!
