Orvos-Tóth Noémi: „Igenis hagyjuk sírni a fiainkat is, ha éppen fájdalmuk van”
Orvos-Tóth Noémi klinika szakpszichológus, az Örökölt sors és a Szabad akarat bestseller könyvek szerzője már több ízben bebizonyította, hogy a transzgenerációs traumák feltérképezése nem a múltban való kutakodást jelenti, hanem egyenesen kulcsfontosságú az egészséges énfejlődéséhez. A pszichológus most megalkotta az Egymás kártyajátékot, amely 160 kérdés útján segíti elő a családi- és barátikörben a generációkon átívelő mintázatokra való reflexiót.
Ezeket láttad már?
A Hadik kávéházban egy exkluzív sajtóeseményen mutatták be a játékot, Orvos-Tóth Noémi Winkler Nórával beszélgetett a kártyák használatáról, és a szerző saját transzgenerációs önismereti tapasztalásairól.
Az utóbbi években nagyon népszerűvé váltak az önismereti játékok, elfoglaltságok, az Egymás kártyák is biztosan hasonló kedvencek lesznek. Mit gondolsz, minek köszönhető ez az elsöprő érdeklődés önmagunk megismerése iránt?
Ennek hátterében elsősorban a kapaszkodók, a rítusok, az életet vezető szabályrendszerek elvesztése található. Néhány évtizeddel ezelőttig elsősorban a család, amibe beleszülettünk, és a körülöttünk élő szűkebb közösség határozta meg a lehetőségeinket, míg ma magunknak kell döntenünk életünk fontos és kevésbé fontos kérdéseiben is. A ránk szakadó döntési lehetőségekkel teljesen magunkra vagyunk utalva, így fontos lenne, hogy minél inkább tisztában legyünk adottságainkkal, lelki alkatunkkal, valódi motivációinkkal, de elakadásainkkal is. Mindannyian érezzük, hogy személyiségünknek van egy tudattalan, általunk kevésbé ismert része, amit szeretnénk jobban megismerni, hogy önazonosabb, valódi önmagunkkal pontosabban illeszkedő életet élhessünk. Én nagyon örülök, ha minél többen indulnak el az önismereti úton – ennél izgalmasabb utazást nem is tudnék elképzelni.
Hogyan képzelted el a kártyákat használat közben? Amikor egy család együtt leül, lehet olyan önfeledt az ezekkel való játék, mintha egy kör Ki nevet a végén? felett beszélgetnének?
Én úgy képzeltem el, hogy a családok, barátok leülnek egy nagy asztalnál - talán egy vacsora után -, és ahogy a kérdések kapcsán elkezdenek beszélgetni, kialakul egy szép érzelmi hullámzás; lehet közben sírni, de lehet hatalmasokat nevetni is. Amikor a barátaimmal használom az Egymás kártyákat, én mindig gyertyát gyújtok, lejjebb tekerem a fényeket, hogy így segítsem egyfajta bensőségesség kialakulástát, aminek a jókedv ugyanúgy része lehet. A kártyákat persze kisebb társaságban vagy kettesben is lehet használni, de akár egyedül is lehet húzni egy-egy kérdést, majd például egy önismereti naplóban megválaszolni.
Jellemzően a nők kezdeményezik a mélyebb beszélgetéseket, a férfiaknak pedig ez általában idegen terep. Ezen hogyan tudunk változtatni a közvetlen közelünkben?
A férfiakat jellemzően kicsi koruktól arra szocializáljuk, hogy ne beszéljenek az érzéseikről, így ne csodálkozzunk, ha felnőve inkább kerülik a mélyebb beszélgetéseket, mert „lelkizni nem férfias”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének érzéseik, akár komoly félelmeik, aggodalmaik, hogy bennük ne munkálkodnak vágyak, ne lennének örömeik, amelyeket szeretnének megosztani, csak éppen nem érzik komfortosnak előhozakodni ezekkel. Szerintem, ha finoman bátorítjuk őket, hogy meséljenek, akkor meg fognak nyílni. A legtöbb ember örül annak, ha olyan légkör veszi körül, amiben vállalhatja önmagát, amiben nem kell rejtőzködnie és fárasztó szerepeket játszania. Ha pedig kisfiút nevelünk, örökre felejtsük el azt a mondatot, hogy „Ugyan már, ez katonadolog!” Igenis hagyjuk sírni a fiainkat is, ha éppen fájdalmuk van és beszélgessünk velük az érzéseikről, mert ezzel tudunk leginkább hozzájárulni, hogy ép lelkű felnőtt férfiakká váljanak.
És egy zárkózottabb személyt hogyan tudunk bevonni a mély beszélgetésekbe, ha nincs ilyesmihez hozzászokva?
Én mindig a fokozatosság elve mellett teszem le a voksomat. Ne azonnal és ne egyetlen alkalommal akarjunk mindent megbeszélni vele. Van, akit csak lassan lehet megtanítani arra, hogy az érzésekről is lehet beszélni. Teremtsünk olyan légkört, amiben biztonságban érzi magát, és a világért se faggassuk, ne akarjunk harapófogóval kihúzni belőle válaszokat. Fontos a nyitottság és az elfogadás is, az emberek általában pontosan érzékelik, hogy elfogadással közelednek-e feléjük, vagy bírálni szeretnék őket. A legjobb, ha saját példáinkkal kezdünk, egyfajta önfeltárással, majd innen tereljük a beszélgetést a másik felé. Lehet, hogy a válaszok nem azonnal érkeznek meg, de kis idő elteltével újra fel lehet tenni a kérdéseket. Sokszor a legegyszerűbb kérdések a leghatékonyabbak. Van, hogy elég csak annyit kérdezünk: Hogy vagy?, Mit gondolsz?, Hogy érzed magad? Ha ezeket nem kutyafuttában, hanem valódi érdeklődéssel kérdezzük, érzelmileg a másik felé fordulva, tartalmas beszélgetések indulhatnak el.
Visszakanyarodva a férfiak szocializációjához – az Egymás kártyák véleményed szerint segítenének tehermentesíteni a nőket, akik családi közegben a legtöbb érzelmi munkát végzik?
Ez a kártya abban segít, hogy a családok végre elkezdjenek beszélni egymással, természetessé váljon, hogy kimondják az érzéseiket és gondolataikat – igen, a férfiak is. Szerintem az Egymás összeköt és összehoz.
Winkler Nórával arról beszéltetek, hogy a kártyádnak nincsen korosztályi megkötése, bármikor elővehetjük. Szerinted van az az életkor, amikor már késő belekezdeni az önismereti utazásba?
Az önismereti munkát soha nem késő elkezdeni. Sok idős emberrel beszélgettem már, akik 80-85 évesen ismertek fel olyan összefüggéseket, amik más megvilágításba helyezték életük egy-egy fontos történetét, és akár gyógyulást vagy megkönnyebbülést hoztak. Fontos, hogy minden életkorban képesek legyünk ránézni a saját életünkre, arra, hogy itt és most kik vagyunk, hogyan működünk, milyen minőségű kapcsolatokban élünk, hogyan jutottunk idáig? Ezeknek a kérdéseknek, kortól függetlenül mindig van létjogosultsága. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy meghatározó kapcsolatainkat magunkban és magunkkal is tudjuk rendezni, függetlenül attól, hogy az illető, akivel elrendezni valónk van, él-e még, vagy nyitott-e az elrendezésre.
Szeretnéd, hogy majd az Egymás kártyák tovább öröklődjenek a családban, vagy elég egyszer megkezdeni a pozitív mintát, és onnantól magától értetődő és rutinszerű lesz az őszinte, támogató beszélgetés a rokonok és barátok között?
A kártya egy eszköz, egy segítség ahhoz, hogy elinduljanak a beszélgetések. Azt hiszem, ha ez egyszer megtörténik, attól kezdve természetessé válik, hogy nemcsak lehet, de kell is beszélnünk egymással. A hallgatással titkok és tabuk egyre szövevényesebb hálójában élünk, mit kizárólag nyílt beszéddel lehet felszámolni. Szerencsére a mai fiatal generáció már bátrabban mondja ki, amit gondol vagy érez, de a kártya számukra is jó sorvezető lehet. Csodálatos lenne, ha generációról-generációra öröklődne ez a kis doboz.
