A hajdani fiatalember, akinek a szájából harminc évvel ezelőtt elhangzott ez a címben idézett poén, és a barátja, aki vele együtt jót nevetett rajta, valószínűleg már arra sem emlékszik, hogy annak idején azon a kisvárosi sarkon járt. Az asszony, aki akkoriban egy hároméves kisgyerek édesanyja volt, a mai napig elevenen fel tudja idézni a történteket, és ezt a mondatot. És arra is emlékszik, hogy azt a bizonyos szoknyát soha többé nem vette fel.
Ezeket láttad már?
Három évtized ide vagy oda, egy dolog nem változik: az efféle történetek ma is mindennaposak. Sőt, a közösségi média által felkínált szabad véleménynyilvánítás jegyében a mások küllemét bíráló brutális odamondogatás nagyobb teret kapott, mint valaha. A durva beszólások, vagy éppen a „csak vicceltem” köntösébe bújtatott odaszúrások ma már szinte észrevétlenül szövik át a mindennapjainkat.
Ezek az úgynevezett „hétköznapi lelketlenségek” különösen alattomosak. Nem tűnnek akkora súlyúnak, mint a nyílt bántalmazás, éppen ezért sokszor el is bagatellizáljuk őket – pedig a hatásuk meglepően erős lehet. Egy félmondat, egy rosszul időzített „poén” akár évekre is beépülhet az önképünkbe. Az elkövetők egy része egyébként valóban csak viccelődni akar a maga primitív módján, vagyis nincs egészen tisztában azzal, hogy mit művel a szavaival.
Hogy adott esetben nem csupán megszégyenít és sebeket ejt, hanem akár évekre, vagy évtizedekre szóló negatív programot generál a másik félben. Ha nem is szánt szándékkal, de tapintatlanul ostobán és érzéketlenül. Vagányságból, laza jópofaságból vagy éppen erőfitogtatásból.
Amikor közelről jön a bántás
Ami a feldolgozást illeti, olykor még úgy sem egyszerű, ha a verbális bántalmazó egy ismeretlen, vagy legalábbis kívülálló személy. Amennyiben azonban szorosabb érzelmi kapcsolatban, vagy éppen családon belül történik ilyen, nyilvánvalóan még esélyesebb, hogy a dolog mély, traumatikus nyomot hagy az elszenvedőben. Olyat, amelyen jóval nehezebb túllépni és a feldolgozás folyamata sem megy végbe egyik napról a másikra.
„A trauma egyetemes és szinte mindannyiunkat érint”
Egy félmondat az apától a kamaszlánya felé: „így nagyon csúnya vagy, nem fogsz kelleni senkinek.” (Működhetne akár úgy is, mint egy ráolvasás, egy átok...!) Egy odavetett megjegyzés a férj részéről a menopauzával küzdő feleségnek egy régi fotó láttán: „Na, itt még volt feneked.” (Aztán csodálkozik is, mert nem érti, mi a probléma a kijelentésével és leszögezi, hogy a párja nyilván túlérzékeny...)
Természetesen, nem csak férfiak követnek el ilyen „meggondolatlanságokat”, bár a felmérések szerint ez a forgatókönyv az általánosabb, és többnyire hozzám is ilyen beszámolók jutnak el. Vannak olyan teóriák, amelyek szerint csak azokat befolyásolja negatívan egy-egy ilyen megjegyzés, akik már eleve önbizalomhiánnyal küzdenek. A klienseimmel való beszélgetések tükrében viszont ez nem feltétlenül van így. Sokkal inkább mondható jellemzőnek az a metódus, hogy:
az életünk egy bizonyos pontján elszenvedett méltánytalanság képes megingatni a korábbi stabil énképet, és meghatározó módon átírni az addigi működésünket.
Ami rajtunk múlik
Arra senki sem kaphat garanciát, hogy ő maga biztosan nem fog találkozni hasonló impulzussal. Amire azonban mindannyiunknak lehetősége van: kellő tudatossággal, kellő önismeretet gyakorolva felvértezhetjük magunkat az ilyen – lényegében elkerülhetetlen – helyzetekre. Mert a hosszabb távú hatás és következmény nem magán a történésen vagy a trauma mértékén fog múlni, hanem azon, hogy mi magunk mit kezdünk vele.
Mindenekelőtt, fontos, hogy elismerjük az e téren való sebezhetőségünket, ugyanakkor tudatosítsuk azt is, hogy még a legtökéletesebbnek és ezáltal irigylésre méltónak gondolt külsővel rendelkezők is kapnak bántó megjegyzéseket. Ha valaki kritizálni akar, talál rá okot – függetlenül attól, hogy valójában milyen a külsőd. Persze a már közhelyszerű megállapítás, hogy „a bántás nem rólad, hanem a bántalmazóról szól”, önmagában még senkinek sem jelent vigaszt. Több kell ahhoz, hogy a helyén tudjuk kezelni ezt a dolgot. A valódi változás ez esetben is bennünk kezdődik.
Kérdések, amiket érdemes feltenned magadnak
Ha szeretnél tudatosabban reagálni ezekre a helyzetekre, kezdd azzal, hogy őszintén végig gondolnod a következőket:
- Milyen a kapcsolatom a testemmel?
- Elfogadom és tisztelem magam?
- Hogyan beszélek saját magamról – akár fejben?
- Mennyire befolyásol mások véleménye?
- Mire helyezem a fókuszt: a külsőmre vagy a belső egyensúlyomra?
- Hogyan reagálok, ha kritika ér?
- Milyen eszköztárral rendelkezem önmagam képviseletét illetően?
Egy magyar pszichológus 4 módszere, amivel évek óta képes visszaszerezni a mentális energiáját
A válaszok segítenek abban, hogy jobban értsd a saját működésedet. Következő lépésként pedig érdemes feltenni a ezeket a kérdéseket:
Mit tehetek annak érdekében
- hogy erősebb, magabiztosabb és elfogadóbb legyek önmagammal szemben?
- hogy javuljon a testemhez való viszonyom, hogy jobban tiszteljem önmagam?
- hogy hatékonyabban és magabiztosabban tudjam kezelni a kritikus szituációkat?
- hogy adott esetben asszertív módon ki tudjam fejezni az igényeimet, érzéseimet, kéréseimet vagy éppen a tiltakozásomat, és meg tudjam húzni a határokat?
A bántó mondatokat nem mindig tudjuk elkerülni, de arra nézve már van választásunk, hogy hagyjuk-e őket gyökeret verni bennünk. Sőt, idővel még az is megtörténhet, hogy ezekből a helyzetekből erőt merítünk. Hogy nem gyengítenek – hanem épp ellenkezőleg: formálnak, tudatosabbá tesznek, és közelebb visznek önmagunkhoz. Egy kedves kliensem – nevezzük Katának – ösztönös módon is végig dolgozta magát ezeken a témákon, jóval azután, hogy fiatal lányként az első partnere minősítését és „jóslatát” megkapta. A férfi a következőt mondta:
neked olyan melleid vannak, hogy ha szülsz egy gyereket, a derekadon fognak lógni.
„Már réges-rég nem volt közöm ahhoz az emberhez, de ezt a mondatot sokáig nem tudtam kitörölni” – mesélte ez az asszony. – „Muszáj volt kezdenem vele valamit...” Katának több gyereke is született. És évtizedek múltán méltó büszkeséggel nézhetett a hajdani jós szemébe.
Varázsütésre ritkán változik meg valami; az önterápia is egy folyamat. Az első lépések megtétele után viszont el lehet indulni egy olyan úton, amelyen feloldódnak a korábbi fájdalmak, és már soha többé nem lehet szégyen tárgya a testünk.
