előfizetésem
Hírlevél
A közösségi média használata a gyászfolyamatainkat is átalakíthatja
A gyász az egyik legősibb emberi tapasztalás, mégis minden esetben nehezen viseljük, radikálisan éljük meg. Egy halál, egy szakítás, egy álom be nem teljesülése, esetleg egy rég elvesztett emlék, tárgy, barát alapjaiban rendezi át az életünket. A gyász a 21. században azonban teljesen átalakult: a szívünkből és a négy fal közül a képernyőkre is felkerült, és a közösségi média hatása nemcsak tagadhatatlan, de megkerülhetetlen is lett.
A gyász sosem ugyanolyan. Nem egy feladatlista, ahol egymást érik a pontok, aztán egyszer csak a végére érünk. Itt testi és lelki átrendeződésről van szó, egy olyan folyamatról, ami nem arról szól, hogy túl kell lenni rajta, hanem arról, hogy mindenkinek végig kell haladnia azon. De hogyan kezeljük, amikor a közösségi média pedig nemcsak megmutatja a fájdalmunkat, hanem nyilvánossá teszi a lelkünk egy darabját?
A gyász nem egy lineáris folyamat
A pszichológia régóta próbálja feltérképezni a gyászt, mint folyamatot. A Kübler-Ross-féle szakaszmodell szavakat is adott ennek: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A valóságban azonban ritkán ennyire szabályos, lineáris. Mindig van előre- és hátralépés, ugrás, így a gyász sokkal inkább egy hullám, amely ciklusokban, rétegekben, visszatérésekben érkezik meg hozzánk.
„A gyász azonban ma már nemcsak a belső, intim tereinkben zajlik, hanem a digitális térben is. A közösségi média hatással van arra is, ahogyan gyászolunk, kapcsolódunk és találunk támaszt. Egyeseknek ez életmentő közösségi erőforrás, másoknak pedig nyomást, zavart vagy érzelmi túlterhelést jelent. Fontos megérteni, hogyan hat egymásra a gyász és a közösségi média, hogy tudatosabban navigálhassuk életünket a veszteség során is” - mondta el Sebestyén Szilvia, pszichológus, coach.
„A halál és az elmúlás az élet törékenységére irányítja a figyelmét” - Interjú Gyergyai-Szabó Mariann polgári szónokkal
Az egészséges gyász tehát nem egy egyszerű folyamat, hanem kifejezetten kaotikus tud lenni. Magában foglalja mind a szomorúságot, mind a dühöz, a vágyakozást, miközben az agyunkkal próbáljuk értelmezni mindazt, ami történt. Eközben a test sem marad teljesen közömbös, hiszen jön az alvászavar, az izomfeszülés, kimerültség, lassultság, a felismerés, hogy valami megváltozott. Vannak, akik visszahúzódnak ilyenkor, mások inkább beszélni kezdenek, megint mások új dolgokhoz nyúlnak, új hobbikban lelik a megnyugvást.
Nem a »haladás« számít, hanem az, hogy kapcsolatban maradjunk önmagunkkal – akár sírás, pihenés, emlékezés vagy segítségkérés formájában.
Amikor a test beszél
Nem minden gyász talál természetes utat magának, hiszen sokan először élik át ezt az eseményt, nem tudják, hogyan kezeljék, milyen tünetekre figyeljenek oda, mennyit engedhetnek meg maguknak. Van, amikor az érzelmek áramlása megszakad. Az elakadás gyakran csendes: zsibbadtság formájában jelentkezik, vagy éppen ellenkezőleg, állandó rágódásban, bűntudatban, a túlcsorduló érzésekben. A test ilyenkor is üzenetet küld felénk, hogy valami nincsen rendben: mellkasi szorítás, sekély légzés, krónikus fáradtság, feszített izomzat jelzi, hogy veszteség a nem kapott elég teret.
„A jó hír azonban az, hogy a gyász mozgás újraindítható: lassú légzés, testi kapcsolódás, biztonságos érzelemkifejezés képes újra megnyitni az elzárt csatornákat.” Sokszor nem a belső erő hiányzik, hanem a külső biztonságos tér. Egy kultúra, amely gyors „túllevést” vár el, egy család, amely az erő mítoszát sulykolja, vagy egy trauma, amely sokkoló módon fagyasztja le az idegrendszert.
A nyilvános gyász pszichológiája
A szakértő szerint a online felület kettős természetű tér a gyász szempontjából. Egyesek számára életmentő közösségi erőforrássá válik. „A megosztott veszteség lehetővé teszi mások számára, hogy együttérzéssel reagáljanak.” Szilvia úgy véli: mindez lehetőséget ad arra, hogy a fájdalom ne maradjon láthatatlan. A részvétnyilvánítások, az együttérző sorok csökkenthetik az izoláció érzését, és időlegesen enyhíthetik a lelki terhet. Másoknál azonban a nyilvánosság nyomást hoz létre.
Megjelenik a kényszer, hogy „jól” kell gyászolni: szépen, méltóságteljesen, posztolható formában. Az érzés, hogy valami méltót kell feltölteni az adott személyről. De más veszélyt is rejt magában, hiszen gyakran itt is előjön az összehasonlítás: mások gyásza alapján ítéljük meg a sajátunkat. A sok üzenet, amit ilyenkor kapunk pedig túl sok lehet egy amúgy is sérülékeny pillanatban.
„A pszichológia azt mutatja: a gyász jelenlétet igényel, a közösségi média viszont gyakran szerepviselést. A folyamatos online jelenlét fokozhatja az érzelmi aktivációt, szétdarabolja a figyelmet, és fenntarthatja az elkerülést, miközben paradox módon a látszólagos kapcsolódás érzését kelti.”
A digitális emlékek örökre megmaradnak, a gyász pedig új formát ölt, amit mindannyian érezhetünk
Segít vagy árt?
A nyilvános gyász kétségtelenül hordoz támogató lehetőségeket. Segít emlékezni, rítusokat teremteni. Sőt, az online gyászközösségek sokak számára valódi menedékké válhatnak. „Egy megosztott kép, egy évfordulós bejegyzés, egy rövid mondat képes hidat képezni élő és élő, élő és emlék között.” De ennek a térnek van egy sötétebb oldala is. A megfelelési vágy, az önmegfigyelés kényszere, a túlcsorduló üzenet áradat mind-mind elterhelhet a valódi belső munkáról.
A görgetés érzéstelenítővé válhat. Nem a fájdalmat éljük meg ilyenkor, hanem a fájdalom reprezentációját. „A különbség gyakran a motiváció finom rétegeiben rejlik: könnyebb lesz utána? Közelebb visz saját érzéseinkhez, vagy inkább eltávolít?”
A digitális halhatatlanság
A közösségi média egy különös időhurkot hoz létre. Az elhunytak profiljai gyakran érintetlenül maradnak: születésnapokon automatikus emlékeztetők jelennek meg, régi fotók bukkannak fel emlék címével. A halál fizikai valósága mellett megszületett a digitális továbbélés is. Ez egyszerre lehet vigasz és teher. A gyász ugyanis nem záródik le, hanem értesítésekkel évről-évre újraindul. Az algoritmus pedig nem tiszteli a gyász lelki ciklusait. A szakértők szerint azonban nem létezik „helyes gyász”.
Vannak, akik számára a napi poszt rituálévá válik, másoknak már egyetlen megosztás is elviselhetetlen. A személyiség, a kötődési minták, a kultúra, a trauma mind alakítják az egyéni utat. A megküzdés sem nagy lépésekben kezdődik, hanem apróbb folyamatokban. Megengedjük a könnyeket, keressük azokat az embereket, akik velünk maradtak. Olyan rituálékat teremtünk ilyenkor, mint a gyertya gyújtása vagy egy-egy emlékezetes dal meghallgatása.
De kétségkívül az a legnagyobb feladat és lépés ilyenkor, hogy megtanuljunk digitális határokat húzni. Nem minden fájdalmat kell azonnal megosztani a nagyvilággal, hiszen attól senkinek sem lesz jobb, maximum átmenetileg hozhat enyhülést. A szakértő szerint, mielőtt felteszünk egy emléket a közösségi médiára, érdemes megkérdezni magunktól néhány kérdést: „Könnyebb lesz utána? Közelebb visz a saját érzéseimhez? Vagy inkább eltávolít tőlük?”
A pszichológia szerint az állandó online jelenlét gyász esetén fokozhatja az érzelmi aktivációt, csökkenti a befelé figyelés lehetőségét, szétdarabolja a figyelmet, fenntarthatja az elkerülést, valamint érzelmi kimerülést okozhat. A pszichológus viszont kiemelte: „A tudatos, időkeretek között tartott online jelenlét biztonságot és szerkezetet is adhat.”
Megvan a magyarázat, miért félsz annyira elengedni embereket és kapcsolatokat
Online jelenlét helyett engedjünk az érzéseinknek
Sebestyén Szilvia úgy véli, hogy a sírás, a szomorúság, a düh természetes részei a folyamatnak. A legfontosabb tehát, hogy engedjünk az érzéseinknek. De az is sokat segíthet, ha kapcsolódunk önmagunkhoz: „Légzés, lassú mozgás, földelő gyakorlatok vagy testi terápia segítik az elakadt érzelmek oldását.” Ha pedig vannak körülöttünk barátok, családtagok, csoportok, esetleg egy szakember, akinek a támogatás a biztonságot ad, akkor kétségkívül könnyebben tudjuk kezelni a gyászt.
De azzal is sokat tehetünk önmagunkért, ha digitális határokat húzunk, és megengedjük magunknak az offline időt. Aki pedig úgy gondolja, nem normális, hogy néha sír, néha nevet, annak igenis el kell fogadnia a hullámzást. „A gyász természetesen váltakozik: egyszer közel van, másszor távolabb. Hullámoznak az érzések, és ez rendben van. Amíg megengeded magadnak, hogy érezd, azt, ami éppen van, addig a lelked dolgozik és haladsz a feldolgozás irányába, akkor is, amikor nehéz. El kell fájni a veszteséget.”
Végül pedig: legyünk türelmesek önmagunkkal: „A gyász természetes lefolyása általában egy év, és ez alatt hullámzó ciklusokban jön elő újra és újra a szomorúság – de már csökkenő mértékben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy később ne kerülhetne elő emlék-szomorúság. Évfordulók, ünnepek idején például. Ilyen értelemben nincs éles határidő. A folyamat a saját ritmusában halad.”
