előfizetésem
Hírlevél
Hidasi Judit író: „Nem divat most megélni a veszteségeinket, és ez óriási hiba!”
Hidasi Judit szerint a közösségi média korában szinte mindenki csak a sikereit, pozitív élményeit vállalja, miközben a veszteségek megélésére alig marad tér és idő. Az író tizenhetedik kötete, a Könnyeidből színes tollak esszégyűjtemény legfontosabb üzenete, hogy a gyász egy olyan, általános megélésünk, amelyet – a megszokott gondolkodással ellentétben – egyáltalán nem meghatározott idő alatt, vagy módszerekkel „kell letudni”.
Hidasi Judit a vele készült interjúnkban többek között arról is mesélt, miért fontos beemelni a közbeszédbe az „egészséges gyász” témáját, de azt is megosztotta velünk, hogyan vált saját fájdalma olyan történetfüzérré, amely ma kapaszkodóként szolgálhat a hasonló helyzetben lévők számára!
A bevezetőben azt írod, hat évnek kellett eltelnie édesanyád halála után, hogy megírd ezeket a történeteket. Hogyan alakult-formálódott benned ezidő alatt a gyászélmény?
A gyász egy rendkívül összetett folyamat, és ha valamit megtanultam az édesanyám halála után, az az, hogy – bár a veszteségélmény ugyanaz – mindenki másképp éli meg. Úgy szoktam fogalmazni a barátaimnak, hogy két sziget van: az egyiken laknak azok az emberek, akik már elvesztettek egy szülőt, a másikon pedig azok, akik nem ismerik ezt az érzést. A kettő között nincs átjárás. Akkor tudsz egyikről átutazni a másikra, és az ott lakókkal igazán mélyen beszélgetni, amikor megtapasztaltad a gyászt. Támaszt nyújthatsz úgy is, hogy nem ismered ezt a veszteséget, de igazán mélyen csak azok tudnak szerintem kapcsolódni, akik egy „szigeten” laknak. A sors furcsa fintora, hogy a két, legjobb barátnőmmel fél éven belül nagyjából egyszerre veszítettük el az édesanyánkat, így tudtuk egymást támogatni, de természetesen még így sem volt mindenkinek ugyanolyan a gyásza, az érzéssel kapcsolatos élményei.
Miután az írás, mint terápia egészen kislánykorom óta jelen van az életemben, nem meglepő módon édesanyám halálakor is ehhez nyúltam először. A kötet első novellája ekkor – azaz hat évvel ezelőtt – született, aztán félretettem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy elkezdtem egy másikat, aztán harmadikat... Kicsit dolgoztam, aztán elraktam... Érdekes, hogy a Könnyeidből színes tollak novellagyűjtemény megszületése mennyire rezonál a gyászélménnyel: vannak nehezebb napok, amikor többet kell vele foglalkozni, máskor pedig kevesebbet.
Ha jól értem, direkt aknáztad ki a gyász fájdalmát ebbe a kötetbe?
A direkt szó azt feltételezi, hogy irányítottan történtek a dolgok. Nálam ez korántsem volt ennyire tudatos, sokkal inkább organikusan alakult ez a folyamat! Amikor nyáron leadtam az első kéziratot a szerkesztőmnek, akkor esett le, hogy valójában mennyit segített nekem a gyászfeldolgozásban az írás.
A gyász akkor is velünk él, ha nem beszélünk róla, és pont emiatt fáj a legjobban
Hogy látod, általánosságban milyen gondolatokat kapcsolunk hozzá a veszteséghez? Mi az, amiről rendre megfeledkezünk?
Amikor az ember könyvet ír, több, tudatos döntést kell meghozni, többek között azt, hogy mit akar átadni az olvasónak. Azt gondolom, hogy egy veszteségfeldolgozó esszé kötetnek komplex kicsengése kell, hogy legyen, hiszen a veszteség és az összeomlásból születő új utak nem zárják ki egymást, sőt!
Úgy látom, a modern világban mindenki csak és kizárólag a sikereit publikálja. Mindannyian brandet építünk, és csak akkor értékes valaki, ha sikeres. Ez egy életellenes elképzelés. Teljesen mindegy, hogy valaki munkát, pénzt, barátságot vagy szerelmet veszít el; az az általános tapasztalat, hogy titkoljuk a veszteségeinket... Mintha szégyen lenne elveszíteni valamit. A veszteség, vagy az arról való beszélgetés, gondolatok megosztása abszolút nem divat manapság, és ez nagyon nagy baj.
Nem beszélve arról, hogy az év végéhez közeledve az összes magazin azt hirdeti, ideje számot vetni, és itt – legtöbbször – a sikerélményekre fókuszálnak. Ez persze, rendkívül fontos, de úgy hiszem, a másik oldalnak is jelen kellene lennie. Fontos feltenni magunknak időnként a kérdést, hogy mit veszítettünk el? Ebből is rengeteg tanulságot le lehet szűrni.
A kötet kialakításakor az lebegett a szemem előtt, hogy fogódzkodót adjak az olvasónak: arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy teljesen rendben van, ha – akár a kisebb veszteségek miatt is – egy-egy nap a gyász jegyében telik. Ez így természetes.
A novellákat összeköti a madármotívum: barátposzáta, csalogány, fekete rigó, sirály és veréb is megjelennek a történetekben. Mit jelentenek számodra a felsorolt madarak? Miért ragaszkodtál ehhez a szimbolikához a veszteség témája kapcsán?
Ahogy öregszem, egyre inkább térek vissza a természetbe, a természet körforgásához. A koronavírus-járvány alatt kezdtem egyre több időt tölteni a kertben, ez a szokásom pedig azóta is megmaradt. Fontosak nekem azok a madarak, akik időről időre megjelennek a kertünkben. A kötet kapcsán az fogalmazódott meg bennem, hogy a természet (tavaszi) újraéledése és a (téli) nyugalomba vonulás annyira természetesen kapcsolódik az újrakezdés és a veszteség tematikájához, hogy mindenképp szerettem volna valamilyen formában megjeleníteni. Ezért szövi át a madár-szimbolika a novellagyűjteményt!
Svéd halál-takarítás: A rendteremtés és elengedés skandináv művészete
Novelláid főszereplői egytől egyig olyan nők, akik összerogynak a családi és társadalmi elvárások terhe alatt. Miért tartottad fontosnak ezt tematizálni?
Nem lehet nem észrevenni, hogy a nők folyamatos megfelelési kényszer alatt, számonkérések kereszttüzében élnek. Ez alól pedig rendkívül nehéz felszabadulni. Bár őrülten szerencsések vagyunk, hogy mehetünk dolgozni, van szavazati jogunk, és kinyithatjuk olyan ügyekben is a szánkat, amely korábban elképzelhetetlen lett volna, még nagyon az elején vagyunk sok-sok fontos folyamatnak.
Gyermekkorunktól kezdve rengeteg elvárásnak kell megfelelnünk. Kislányként legyél okos, szép, járj iskolába, aztán menj főiskolára, egyetemre, csinálj magadnak karriert, de annyira ne, hogy ne jusson időd randizni. Nincs kedved pasizni? Akkor vagy csúnya vagy, vagy komoly bajok vannak veled. Sok időt töltesz fiúk társaságában? Hajaj, ki fog így elvenni feleségül? Oké, persze, élvezd ki a szingli lét előnyeit, de aztán gyorsan-gyorsan válassz magadnak megfelelő partnert, menj férjhez, szülj gyereket... Állandóan van valami! Még mindig a társadalom által kreált, szűkös skatulyákba kell beleférnie a nőknek, függetlenül attól, hogy épp mit élnek meg (például veszteséget vagy gyászt), vagy egyáltalán mi a céljuk.
Hogy látod, hol van, van-e a nőknek felelőssége a túlterheltségben?
Bár úgy hiszem, részben a nők is ludasak, mégsem tolnám rájuk ennek a kérdésnek a feloldását. Szerintem ez – nagyon sok szinten inkább – a patriarchális társadalom felelőssége! Sok-sok nő (szíve szerint) letenne a válláról számos terhet, ha nem tartana attól, mit szólnak hozzá mások.
Nem könnyű több évtizedre visszanyúló berögződéseket, családi mintákat egyik napról a másikra átírni!
Noha íróként-újságíróként könnyedén puffogtatjuk azt a frázist, hogy „vállald önmagad”, a valóságban ezt nem mindenki teheti meg. (Nem mindenki tud élni a szabadsággal, ahogy a szabad akarattal sem, egész egyszerűen azért, mert szigorú normák közé vagyunk szorítva.) A média különböző platformjainak képviselőiként a saját felelősségünknek tartom (és magaménak is érzem) a nők edukációját, laikusként pedig mélyen hiszek az idősebb-fiatalabb nők közötti tapasztalat-megosztásban.
Még napjainkban is tartja magát az az elgondolás, miszerint mi, nők mindent el (kell) bírjunk. A hősnőid viszont (jellemzően) nem hősiesek, sokkal inkább esendők. Hogy állsz az „erős nő” ideájához?
Azt gondolom, mindannyiunk életében van egy olyan töréspont, amikor azt mondjuk: a fene akar ma is erős lenni. Hadd’ legyek egy kicsit gyenge! Kényeztessen végre valaki engem is! Legtöbbször, persze nincs választásunk, muszáj odatenni magunkat, ugyanakkor azt gondolom, sok minden múlik azon, kivel élünk együtt. Egy felnőtt párkapcsolatban magától értetődő kellene, hogy legyen az egyenlő tehermegosztás, hogy nőként ne kelljen folyamatosan erősnek lenni.
Főszereplőid gyakran láthatatlan terheket cipelnek. Tapasztalataid szerint mennyire érzékeny ma a társadalom ezekre a belső küzdelmekre? Javul a helyzet vagy inkább romlik?
Érdemes tudatosítani, hogy az igazi kapcsolódások nem a közösségi médiában történnek, hanem a való életben, ahol – a sikereken és a szépségen túl – nagyon is van helye az őszinte beszélgetéseknek, az örömnek, a gyásznak, a vigasznak... Mindennek! Aki az online térre korlátozza a kapcsolódásait, a társasági életet, ezzel együtt a megoldást a problémáira, az nagyon nagy bajban van.
A következő regényem miatt sokat olvasok most ebben a témában, és őszinte aggodalommal tölt el, hogy a kutatások szerint egyre kevesebbet találkoznak egymással a fiatalok. Személyesen tudjuk csak észrevenni azokat a nüánszokat, az apró rezdüléseket, amelyekből érzékeljük a másikban zajló folyamatokat! Minél inkább átveszi a digitális világ a valódi találkozások helyét, annál inkább leszokunk arról, hogy detektáljuk ezeket a jelzéseket, erre pedig rámennek az emberi kapcsolataink.
A gyászfolyamat néha már a szeretett személy elvesztése előtt elkezdődik
Mit tanácsolnál azoknak, akik jelenleg gyászolnak?
A saját tapasztalatomból kiindulva azt gondolom, a gyászban nincsenek szabályok. Nincs olyan, hogy túl kell esni rajta „X” idő (legyen az egy-, két-, vagy tíz év) alatt, érdemes inkább türelmesnek lenni magunkhoz, és megengedni az érzések szabad áramlását.
A gyász nem egy lineáris dolog: simán lehet, hogy reggel 8-9 között őrjöng az ember, két óra múlva maga alá zuhan, estére pedig már egészen jól van. A magam értelmezése szerint olyan ez, mint a tenger. Vannak napok, amikor teljesen beterít és majdnem megfulladsz, másnap pedig felemel annyira, hogy rendesen kapsz levegőt.
Kiknek ajánlanád a kötetet?
Első körben szeretnék mindenkit megnyugtatni: senki nem lesz nagyon szomorú a történetek miatt! (Nevet.) A Könnyeidből színes tollak nincs „teleírva halállal”; hét nő hét nagyon különböző veszteségtörténetéről szól! A veszteség közös élményünk, így ezzel a kötettel szeretnék mindazok lelkén könnyíteni, akik jelenleg nehéz időszakon mennek keresztül, hogy megértsék, nincsenek egyedül!
Az eddigi visszajelzések alapján úgy látom, mindenki talál olyan karaktert a könyvben, akinek a történetével tud azonosulni. Ha valaki fogódzkodót keres, vagy olvasna arról a világról, amely jelenleg minket, nőket körbevesz, esetleg könnyítene a lelkén, annak bátran ajánlom a kötetet!
