előfizetésem
Hírlevél
Az elengedés művészete: miért öleljük magukhoz az ismerős rosszat?
Elengedés. Mindannyian ismerjük, mégis teljesen máshogy tapasztaljuk meg. Talán éppen most is ragaszkodsz valamihez, amin már rég túl kéne lépned, de még szorítod magadhoz. Honnan tudjuk, hogy ideje továbblépni? Miért öleljük magukhoz az ismerős rosszat? Mi vár az elengedésen túl?
Ezt a furcsa ragaszkodást segít megérteni Frankó Betta, a Lelkisúgó oldal alapítója.
Az elengedés nehéz műfaj. Számodra mit jelent ez a szó?
Az elengedés nem egy hivatalos pszichológiai folyamat elnevezése, mégis a köznyelvben ezt használjuk leggyakrabban, így én úgy határozom azt meg, mint önmagunk felszabadításának cselekedetét; mint az a folyamat, amelyben a szenvedést felváltja az elfogadás. Ebben benne van, hogy az elengedés nem egy pillanatként írható le, hanem mint egy belső út, amely a saját, egyedi ütemében zajlik; nem sürgethető, türelmet és kitartást igényel, és mindenekelőtt, mély belső munkára hív.
Szerinted mi az oka annak, hogy ennyire ragaszkodunk dolgokhoz, még akkor is, ha már nem szolgálnak minket?
A ragaszkodás mögött az esetek döntő többségében legzsigeribb félelmeinket, illetve a biztonságba való kapaszkodás szükségletét fedezhetjük fel. Minden biztonságot jelenthet számunkra, ami ismerős, s így, bármilyen furcsának is hangozhat, a fájdalomtól is függővé válhatunk. Sokszor azért félünk váltani vagy halogatunk döntéseket hozni, mert nincs kellő önbizalmunk, s úgy érezzük, nem tudnánk megküzdeni azzal a változással, amit adott döntésünk következményeként megjelenne életünkben.
Kevesen tudják továbbá, hogy minden változás az életünkben járhat gyászreakcióval, s mivel ösztönösen megtanultunk menekülni fájdalmas érzéseink elől, a biztonság illúzióját választani mindig egyszerűbb, mint szembenézni könnyeinkkel, csalódásunkkal vagy szégyenünkkel.
Elérkezett a lelki nagytakarítás ideje – Ezt javasolja a pszichológus
Mik a jelei annak, hogy ideje elengedni valamit – és mikor tudatosul ez bennünk először?
A leggyakoribb jelek közé tartozik az érzés, hogy elszakadtunk a jelenünktől: hogy nem tudunk gondolatban a mindennapokban maradni és a jelenben örülni, mert állandóan azon pörgünk, hogy mit lehetett lehetett, vagy kellett volna másképpen cselekedni a múltban. Nem csak az állandó múltban élés, de a jövőtől való félelem és a holnaptól való szorongás is egy jele annak, hogy elakadtunk.
De említhetnénk az általános ürességnek, megrekedtségnek vagy annak a frusztrációnak az érzését, hogy betelt a pohár. A lelkünk száz úton tud jelezni felénk, hogy valamit már kinőttünk az életünkben. Az önismeret pont abban segít, hogy meghalljuk belső bölcsünk üzeneteit, aki megsúgja, ha itt az idő a változásra – akkor is, ha adott esetben még nem is érezzük magunkat arra késznek.
Vannak tipikusan felismerhető dolgok, amiknek itt az ideje búcsút inteni?
Érdemes lehet elengedni olyan dolgokat, mint az önutálat, függőségeink vagy az önszabotálásunk. Intő jel, amikor újra meg újra a konyhapadlón vagy a tükörrel szemben találjuk magunkat, és feltesszük a kérdést, hogy miért csinálom ezt (megint) magammal? De tipikusan ide sorolhatnánk olyan kapcsolatokat, amelyekben vergődünk és amelyekben egymásnak állandóan fájdalmat okozunk, amelyekben feloldhatatlan értékrendszerbeli különbségek és keserű játszmák között találjuk magunkat.
Azt gondolhatnánk, könnyebb kilépni az olyan helyzetekből, ahol bántalmaznak bennünket, pedig sokszor pont azokból a helyzeteket nehéz elengednünk, amelyekben sorozatosan megaláznak, visszaélnek velünk vagy kihasználnak. Rendkívül fontos megjegyezni, hogy nem önhibánkból ragadunk ezen helyzetekbe – nagyon komoly traumák húzódhatnak e mögött, és érdemes lehet szakember segítséget kérni, hogy ki tudjunk lépni azokból. Sosem kell egyedül elengednünk dolgokat!
Lehet tudatosan gyakorolni az elengedést, vagy ez mindig csak utólag tűnik természetesnek?
A jó hír, hogy az elengedés teljes mértékben fejleszthető képesség, bár ehhez meg kell értenünk, hogy alapvetően nem fejben dől el. Való igaz, hogy az elengedést legtöbbször egy tudatos döntés előzi meg, de ettől még elsősorban érzelmi síkon történik. Egy példázattal élve olyan, mint a mag, amit elvetünk. Ha nem hozzuk meg a döntést, hogy elengedjük azt, amit el akarunk – vagy amitől tudjuk, hogy lelki egészségünk érdekében el kell búcsúznunk –, olyan, mintha el se vetettük volna.
Ám ahogy a növények növekedését sem tudjuk gyorsítani, úgy magát a gyógyulást, az elengedés folyamatát sem tudjuk. Ahogy a növény is csak a maga idejében tud kinőni a földből, úgy a lelkünk is csak a maga idejében tudja elengedni azt, amire megérett. Ez pedig azt jelenti, hogy újra meg újra találkoznunk kell önmagunkkal és érzéseinkkel.
Úgy gondolom, hogy a fejlődéshez elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk önmagunkkal, esetleg a hibáinkkal. Miért olyan nehéz ez?
Mert a legkisebb tévedéseinkre is bekapcsolhatnak az önbántalmazó sémáink. Ha mélyen belül az az alapmeggyőződésem, hogy értéktelen vagyok és szerethetetlen, akkor a legapróbb hibánkat is úgy fogja értelmezni az elmém, mint ezen meggyőződés igazolása, bizonyítéka.
És miért szükségszerű?
Azért, mert a stabil önbecsülés nem a feddhetetlenség vagy a tökéletesség érzését jelenti – azaz azt, hogy azt hiszem, mindig mindent szuperül csinálok -, hanem éppen arra vonatkozik, hogy hiányosságaimat is elfogadom, és magamhoz engedem. Önnön árnyékunk tagadása sosem vezet célba! Jung ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Az ember nem az által világosodik meg, hogy a fény alakjait képzeli maga elé, hanem az által, hogy tudatosítja a sötétséget.”
Nemrég jelent meg az önismereti könyved, A báb. Mint szimbólum, a báb nagyon erőteljes – mit jelent számodra, és hogyan kapcsolódik az önfejlesztéshez?
A báb, mint szimbólum felhívja a figyelmet egy olyan dologra, amit az önfejlesztéssel kapcsolatosan hajlamosak lehetünk elfelejteni: mégpedig arra, hogy a változás nem könnyű. Arra, hogy az újnak a felépítése, mindig a réginek a lebontását is magában foglalja, és ez nem egy könnyed folyamat. Ha a pillangó szimbólumával élünk, akkor az önismereti munkának a jutalma valóban hasonlít arra a szabadságra, amit egy szárnyát bontó pillangó tükröz, mikor kiröppen a bábjából; amikor új önvalónkban szárnyalunk és ragyogunk az életünkben.
De szükségszerűen meg kell hogy előzze ezt az állapotot az, hogy szembenézzünk a nehézségeinkkel, az árnyékunkkal és a veszteségeinkkel, amelyek elsiratását nem tudjuk kihagyni a folyamatból. Nem tudunk automatikusan a könnyedséghez ugrani. A báb arra vonatkozik, hogy a fájdalmat sosem hagyhatjuk ki az elengedés folyamatából, mert ha nem érzünk fájdalmat elengedés közben, már elengedtük az adott dolgot.
A gyászfolyamat néha már a szeretett személy elvesztése előtt elkezdődik
Utalsz rá, hogy esetleg ez fájdalmas utazás lehet… Mit találhatunk ebben a könyvben és kinek ajánlod?
A báb című könyvemben pont ennek a belső folyamatnak az ívét járom körbe, ami magában foglalja az elengedésnek, illetve a veszteségekkel való megküzdésnek a buktatóit is, a félreértéseket és a leggyakoribb mítoszokat, amelyek tényleg zsákutcába vezethetnek minket a lelki fejlődésünk szempontjából, de támpontokat is igyekszik nyújtani a múltunk elengedéséhez.
Nemcsak azoknak ajánlom a könyvet, akik aktívan gyászolnak, vagy úgy érzik, “beleragadtak” a múltjukba, de mindenkinek, aki úgy érzi, hogy szeretne közelebb kerülni az önelfogadáshoz, ahhoz, hogy a nehéz érzéseit megtanulja megérteni és kezelni. Ez utóbbi azért is olyan fontos, mert vallom, hogy a lelki kiegyensúlyozottságunk kulcsa a nehéz érzéseinkkel való kapcsolatunkban rejlik.
Mi az, ami az elengedés után vár ránk?
Végső soron, az elengedés az önszeretet útjára is hív. Ha megtanulunk elengedni, akkor az önbecsülésünk is növekedni fog; a múltunk elengedése kéz a kézben jár az önelfogadásunk fejlesztésével. Az elengedés képességének hozadéka egyrészt az az érzés, hogy megérkezünk önmagunkhoz, hogy képesek vagyunk megtartani magunkat önnön fájdalmunkban. Amint erre képessé válunk, fájdalmas érzéseink nem fenyegető valóságok többé, hanem magunkhoz ölelhető jelzések a pszichénktől.
Másrészt pedig, békét érezhetünk akkor is, amikor a dolgok nem elképzeléseinknek megfelelően alakulnak. Eltűnhet bennünk a görcsös irányítás vágya és szükséglete, ami egy rendkívül felszabadító állapot.
Vizsgáld meg önmagad!
- Mi az a lépés, amit megtehetnék, de mégsem teszem, mert a kudarc vagy fájdalom gondolata elbátortalanít?
- Ki vagyok, illetve ki volnék e - dolog, kapcsolat, eredmény, stb. - nélkül?
- Melyek azok a magamra aggatott címkék, amelyek korlátoznak az előrelépésben?
- Mi az a kellemetlen igazság, amit nem merek beismerni magamnak?
- Mit kellene megbocsátanom önmagamnak?