Steiner Kristóf: „Évekig tartott visszatalálni ahhoz az emberhez, aki korábban voltam”
A tó kicsi volt és sötét. Egy dzsungel szélén álló kunyhó mögött rejtőzött, mintha maga sem akarná, hogy megtalálják. Steve Karle, a művész, itt él. Vagy inkább itt van jelen. Egy ágy, egy konyha, egy tó, és az erdő, amely szinte hozzáér a falakhoz. Itt született meg az ötlet: idegeneket hív a vízbe. Nem csak lefotózni őket. Beszélgetni velük.
Mexikói utazásunk során találkoztunk vele. Zipolite után Mazuntéba érkeztünk, ahogy általában utazunk: terv nélkül, lassan, arra amerre valami belül húz. Steve nem a házába invitált minket, hanem a tóba. Azt mondta, a beszélgetés a mű. A fénykép csak annak a lenyomata, ami közben felszínre kerül. Erről szól egyszerre művészi, társadalmi, és pszichológiai projektje, a Primordial Expression (Eredendő Kifejezés).
Én mentem be elsőként. A víz hidegebb volt, mint vártam. Nem kellemetlenül. Inkább olyan élesen, hogy egy pillanatra elveszi a levegőt, aztán visszaadja. Steve a parton állt a kamerájával, és csak annyit mondott: beszélj arról, ami érkezik.
És ami érkezett, az három évvel korábbról jött.
Sokáig azt hittem, az összeomlás mindig látványos. Hogy van egy pillanat, amikor minden darabokra hullik. Az enyém nem ilyen volt. Inkább egy lassú szivárgás. A pszichológia ezt gyakran kiégésnek, depressziónak vagy idegrendszeri túlterhelésnek nevezi. Nekem egyik szó sem tűnt elég pontosnak. Nem éreztem magam betegnek. Inkább úgy, mint egy ház, amelynek falai még állnak, csak már régóta víz szivárog az alapokhoz.
Steiner Kristóf: „Az is jó, ha nincs minden jól, és vannak rossz napok, hetek”
Évekig próbáltam erősebbnek mutatni magam annál, mint amilyen voltam. Különös dolog ez, mert a legtöbben nem másoknak hazudunk ilyenkor, hanem magunknak. Az ember fokozatosan összetéveszti az alkalmazkodást az erővel. A túlélést a jóléttel. A működést az élettel. Hordtam olyan terheket, amelyeket már rég le kellett volna tennem. Mire észrevettem, már minden átázott körülöttem. Emlékszem, amikor azt mondtam Niminek: most szét kell esnem. És arra is emlékszem, milyen különös volt ezt kimondani annak az embernek, akit a legjobban szeretsz.
A közösségi médián népszerű pszichológiai posztok sokat beszélnek a biztonságos kötődésről. De kevesebbet arról, hogy a biztonság néha nem azt jelenti, hogy valaki pontosan tudja, hogyan kell segítenie. Hanem azt, hogy nem akadályoz meg abban, amin keresztül kell menned.
Nem azt kértem tőle, hogy mentsen meg. Azt kértem, hogy hagyjon összeomlani. Nem értette azonnal. Talán én sem értettem teljesen. De maradt. És miközben én elveszítettem a bennem rejlő kapaszkodóimat, ő felfedezett magában valamit, amiről addig egyikünk sem tudott. Olyan erőt, amelynek nem volt szüksége bizonyításra. Olyan stabilitást, amely nem hivalkodó, mégis mindent megtart.
Utólag sokszor gondolok arra, milyen romantikus mítoszokat öröklünk a kapcsolatokról. Mintha mindenkinek lenne egy kijelölt szerepe. A gondoskodó. És a sebezhető. Pedig a hosszú kapcsolatok egyik titka talán éppen az, hogy ezek a szerepek nem maradnak ott, ahová eredetileg kiosztottuk őket.
A rendszerelméleti gondolkodás szerint minden kapcsolat élő rendszer. Ha az egyik elem változik, minden más is mozgásba kerül. Nincs olyan, hogy csak én változom. Ha én összeomlok, az a kapcsolatot is átrendezi. Ha ő megerősödik, az engem is új pozícióba helyez.
Steiner Kristóf: Megtanultam, mit akarok tovább vinni, és magam mögött hagyni
Talán ezért olyan ijesztő a változás. És talán ezért olyan szükséges.
A terápia hosszú volt, és ma is tart. Évekig tartott visszatalálni ahhoz az emberhez, aki korábban voltam, és közben ahhoz is, akivé válni szerettem volna. És bár sok felismerésem volt önmagammal kapcsolatban, legnagyobb mégsem rólam szólt. Hanem rólunk. Mert egy kapcsolatot nem a szerepek tartanak össze. Nem az, hogy ki az erős és ki a sérülékeny. Nem az, hogy ki vezet és ki követ. Ezek mind változnak. Néha egyik napról a másikra, vagy akár többször, egyetlen nap során.
Ami megmarad, az a jelenlét.
Annak képessége, hogy felismerjük, mire van szüksége a másiknak éppen most, nem pedig ahhoz ragaszkodjunk, akik tegnap voltunk egymás számára. A beszélgetés közben Steve időnként megnyomta a gombot a kamerán. Nem tudtam, mikor. Nem a fényképpel voltam elfoglalva. A víz borostyánszínűre változtatta a fényt, a dzsungel minden irányból hallatta magát, én pedig csak beszéltem.
Aztán Nimi is bement a vízbe. Ugyanazzal a történettel. Egy másik szemszögből. És talán ez minden kapcsolat legnagyobb csodája. Hogy ugyanazt az életet éljük, mégis két külön történetet hordozunk róla. Két emlékezetet. Két igazságot - amik ideális esetben egy irányba vezetnek.
Amikor később nézegettük a képeket, úgy éreztük: egyszerre szólnak elsüllyedésről és megtartásról. Tudjuk, mi van mögöttük. A szerepek azóta is újra és újra átrendeződnek. Néha észrevétlenül. Néha kicsit fájdalmasan. Néha nagyon felszabadítóan. Egy emberi viszony akkor marad élő, ha ezt nem veszteségként, hanem természetes átalakulásként tudjuk megélni. Ami bizonyos: nem akarjuk elengedni egymást. A többit a víz sodrása elintézi.
előfizetésem
Hírlevél