A modellek nem haszonállatok, de itt a bizonyíték, hogy sokan még ma is úgy bánnak velük

Egy ideje gondolkodom, hogy írok a műsorról mint ex-modell, aki dolgozott nagy, párizsi divatházakkal is. Belülről ismerem a szakmát, ezért látom azt is, miért járatja le ez a műsor. És hogy miért iszonyú káros azokra a (leendő) modellekre, akiknek nincs olyan ügynöksége, mint például Axente Vanessának, akit sosem hozna egyetlen megrendelő sem ilyen helyzetekbe, de ha mégis, az ügynöke azonnal közbelépne.

Nagyon fontos, hogy egy modell tudja, mikor kell azonnal felhívni az ügynökét, hol kezdődik az a szintű mentális teher, stressz, megaláztatás, sőt, testi épség veszélyeztetés, amikor kér két perc szünetet, és tárcsázza a helyi vagy anyaügynökséget.

Ugyanis nemhogy nem szabad egy professzionális környezetben méltatlan helyzetbe hozni a modellt, ha ez mégis megtörténik, normálisan még a konfliktust sem neki kell felvállalni, pontosan ezért van a szerződése egy ügynökséggel, mert ez az ő dolguk. Félreértés ne essék, modellnek lenni óriási önfegyelem, erős munkamorál és állandó alkalmazkodás.

Ki vigyáz a határokra?

Előfordul, hogy szólni kell, mert egész nap nem adtak enni, van, hogy a cipő egy-két számmal kisebb vagy nagyobb az ember lábánál, esetleg nyaktörő mutatvány a kifutón végigvonulni benne, nem ritkák a bukások sem. És ez sincs rendben, amennyiben - teljesen feleslegesen és kiküszöbölhetően - veszélyeztetik az egészséget vagy testi épséget. De amit a most futó műsorban látunk, az messze túlmutat az ilyen kellemetlenségeken. És nem, az ilyesmit nem kell és nem is szabad lenyelni.

Velem egyszer fordult elő, hogy felálltam egy munka közben. Harmadik órája fotóztak rajtam egy nyári kollekciót a térdig érő hóban, szeles időben, miközben az elviselhetőség körülményei egyáltalán nem voltak biztosítottak, nem volt rendes melegedő, forró tea, és a - meglepő, de amerikai - stáb arra sem figyelt, hogy egy-egy pózolás ne tartson tovább néhány percnél.

Akkor durrant el az agyam, amikor hagytak remegve állni a hóban, miközben az elkészült képeket nézegették, és az egyik stábtag a hótaposójában topogva összehúzta magán a tundrakabátját, miközben elmormolt egy káromkodást, hogy piszkosul hideg van, ő fázik. Akkor mondtam azt, hogy ez a fotózás itt véget ért.

Így is baromi beteg lettem, az ügynököm pedig égigérő botrányt csinált, persze ő is hibás volt, az ő feladata lett volna ugyanis pontosan rögzíteni, mi fog történni azzal a tizenkilenc éves lánnyal a fotózáson. (A műsorban véletlenül pont ugyanilyen helyzetben fotózták a lányokat, igaz, a fürdőruhára vetett kabátban, és nem órákon át, így csak a bokatörés fenyegette a versenyzőket, ahogy tűsarkakon egyensúlyoztak a gleccseren.)

Szerencsére úgy tűnik, a #metoo óta sok minden változóban van, például nem nagyon dolgoznak már a megrendelők tizenhat évnél fiatalabb lányokkal, sőt, évek óta egyre erősebb törekvések irányulnak a betöltött 18. életév, mint korminimum felé. (Az akt- és félakt fotózások esetében ez már nem is csak törekvés, hanem szabály.)

Az ügynökségek sem küldik már külföldre egyedül a nagyon fiatal modelleket, miközben az én időmben még mindennapos volt, hogy alig tizenhat éves lányok rótták egymagukban ismeretlen országok ismeretlen városainak utcáit, lepedőnyi térképpel a kezükben.

Toporgunk vagy haladunk?

Ma is vannak buktatók, ez a szakma tényleg nem való mindenkinek, de évről évre komolyabban veszik, hogy a modellek munkakörülményei megfelelőek legyenek. Ami változott, azért változott, mert a divatszakma rájött, hogy senkinek nem hiányoznak a világraszóló botrányok, amelyek a közösségi médiában ma már egy szempillantás alatt terjednének el.

Ezért tartom megtévesztőnek, hiteltelennek és végtelenül károsnak, ha a népnek szánt cirkusz keretében úgy állítják be a modell-létet, mintha oda az lenne a beugró, hogy az érintett lemond az olyan, alapvető jogairól, mint a méltóság tisztelete vagy a testi és mentális egészség védelméhez való jog. (Amely jogoknak ugye alapvető emberi jogokként pont az a lényege, hogy elidegeníthetetlenek, tehát lemondani sem lehet róluk.)

Az, hogy gyakran ki kell lépni a komfortzónából, nem ugyanaz, mint semmibe venni vagy figyelmen kívül hagyni egy ember határait. Mentem végig én is lázasan kifutón, de nem gondolom, hogy normális, hogy egy tévéműsor kedvéért szabadjon odáig feszíteni valaki tűrőképességét, hogy a zsűri előtt ájuljon el, és a forgatásról kórházba kelljen szállítani. (Akkor sincs ez rendben, ha a jelenet megrendezett volt, hiszen az üzeneten ez nem változtatna.)

Nem beszélve arról, hogy egy finom nyomásgyakorlással kierőszakolt aktfotózás milyen jogi és erkölcsi problémákat vet fel. Nincs gond az akt műfajával, de nem elvárható, hogy minden modell vállaljon ilyen fotózást. És ha valaki nem vállal, azt a világon mindenütt elfogadták már 15-20 évvel ezelőtt is, senki nem próbált rávenni ilyesmire senkit, aki mégis ilyet tesz, az nem professzionális ügynökség. Az olyan ugyanis egyszerűen nem ajánlja ki ilyen munkára a klienseknek azt a modellt, akinek ez nem fér bele.

Említsük meg a pozitívumokat is!

A műsor változatos korú és testalkatú lányokat szerepeltet, nem jelent hátrányt egy-egy megváltozott testi adottság. A műsor eddigi legfontosabb pillanata az volt, amikor Tomán Szabina kőkeményen beleállt Mérő Péterrel és Axente Vanessával szemben a vitába, kiállva amellett, hogy nem járhat hátránnyal a versenyzők számára, ha nem vállalnak (teljes) aktot, úgy, hogy erről a műsorba való jelentkezéskor nem egyeztettek velük.

Nem hiszem, hogy egy embert azért kéne megbüntetni, mert kiállt az elveiért. - Tomán Szabina ezzel fontos gesztust tett nemcsak a műsor megítéléséért, hanem a jövő modellgenerációiért is.

Teremtett feszült pillanatokat, hogy az aktfotózás után végül az a két versenyző állt kiesőként a zsüri előtt, akik csak bugyiban vállalták a fotózást, de bölcs döntés volt, hogy miután ezért megszégyenítették őket, végül legalább nem estek ki pusztán azért, mert éltek az önrendelkezési jogukkal. Tomán tiltakozása ellenére nehezítést azért kaptak a renitensek „büntetésül”: konkréten megtizedelték az esélyeiket a többiekhez képest, amennyiben a minimum szükséges ötven kép helyett öt kattintást engedélyeztek a fotósnak, ami szintén nincs rendben, de ne legyünk telhetetlenek.

Összegezve: a modellek nem tűzoltók vagy hegyi mentők, a munkájuk nem katasztrófavédelem, nem múlnak életek azon, hogy például kockáztatják-e a testi épségüket. A modellkedés lehet nagyon jó buli, lehet kitörési lehetőség vagy remek esély a nyelvtanulásra, világlátásra, fontos dolgokat lehet tanulni belőle, fejleszti az állóképességet, a rezilienciát, a kreativitást és akár az önismeretet is.

És ezek önmagukban is elég izgalmas folyamatok, nem kell, hogy óriáspók, csótány vagy varangy másszon a nők fején, nem szükségszerű show-elem, hogy halálközeli élményük legyen, miközben elmerülnek egy negyven méter mély tóban, az uszályos ruhába gabalyodva, és úgy általában, nem szabad senkit kiszolgáltatott helyzetbe hozni és ilyen állapotában mutogatni.

Szakmai körökben szokás - némiképp túlzóan - azt mondani a modellkedésről, hogy a bányászat után a második legnehezebb szakma. Ez részben nem áll olyan messze a valóságtól, de nagyon nem mindegy, hogy miért igaz, ha igaz. (Azért csak képzeld el, hogy tizensok órát állsz egy lehetetlenül magas sarkú, kényelmetlen cipőben, a második órától olyan, mintha késeken járnál, miközben mondjuk nem kapsz levegőt egy fűzős ruhában, amiben nem ülhetsz le, legfeljebb könyökölhetsz, ahova éppen tudsz, cserébe nem ehetsz vagy ihatsz, mert nagy lesz a hasad. Igaz történet(ek) alapján.)

De mindegy is, milyen munkáról van szó, az sosem lehet elfogadható, hogy bárki olyasmit népszerűsítsen, ami arra nevel, hogy ne óvd a határaidat, hogy hagyd, hogy mások olyasmibe vigyenek, ami rossz neked. A modellek nem haszonállatok, ráadásul még azokkal is humánusabban bánnak, akik velük dolgoznak, mint amit ebben a modellkereső műsorban láthatunk a készítőktől.

Remélem, nem veszi be senki, hogy amit a tévében lát, az a valóság. Mert ennél a szakma és a nézők is jobbat érdemelnek.