November 12-e magyarok százezreinek, ha nem millióinak jelentett egy második április 12-ét – sőt, még azoknak is reményt adhatott, akik tavasszal nem tudtak felhőtlenül örülni. Történelmi fordulat ez az áldozatvédelemben és a nemek közötti egyenlőségben. Az, hogy Magyarország miniszterelnökének szájából olyan mondatokat hallhatunk, amelyeket eddig kizárólag szakmai civil szervezetektől és nőjogi aktivistáktól szoktunk meg, önmagában is társadalomformáló erejű. Ilyet ez az ország még nem látott.
Hatalmas momentum ez. Az igazi változás persze sosem pusztán egy bejelentésben áll, de mindenképpen azzal kezdődik. Az áldozatvédelem fontosságát talán magyarázni sem kell, érdemes azonban kiegészíteni a nyilvánvalót:
a biztonság az egyenlőséggel kezdődik. Az egyenlőség pedig a biztonsággal.
A biztonság nem csak rendészeti kérdés
A biztonság korántsem kizárólag rendészeti, igazságügyi vagy szociális kategória. Az alapját a munkaerőpiaci egyenlőség, az oktatáshoz való hozzáférés, sőt, még a tudatos városfejlesztés is meghatározza – vagyis minden olyan terület, amely a nők függetlenségét garantálja. Akinek ugyanis nincs önálló bevétele és megtakarítása, az nem lehet valóban szabad. Akinek pedig nincs módja a tehetsége szerint tanulni és fejlődni, az nem juthat el oda, ahol a méltó élet kezdődik.
Ehhez persze az is kell, hogy a rendőr ne „afterpartira” küldjön, ha megerőszakoltak, hogy az orvos felvegye a látleletet ahelyett, hogy elhajtana, mert nincs kedve tanúskodni járni, és hogy az első (és második, harmadik, századik) reakció, amivel egy sértett találkozik, soha ne az áldozathibáztatás legyen. Pontosan ezt hozzák el az isztambuli egyezmény protokolljai, amelyek mentén végre érdemben elkezdhetünk beszélgetni arról, mit is jelent a valódi biztonság, és mit az egyenlőség. Mert ahogy a biztonság nem csak az „amíg vér nem folyik” ökölszabályának felszámolása, úgy az egyenlőség sem csak a szavazati jog. Mert ami nem tilos, az még nem feltétlenül elérhető, amihez papíron jogod van, ahhoz még nem garantált, hogy hozzá is férsz.
Több mint egy rózsaszín szalag
Bár a kormányfői bejelentés legfőbb eleme az isztambuli egyezmény ratifikálása volt, szemléletszinten legalább ennyire beszédesek a kísérő intézkedések is. Ilyen a menstruációs szegénység felszámolása – végre van figyelem arra, mekkora hátrányba kerül az, aki azért nem tud iskolába vagy állásinterjúra menni, mert vérzik. Ha erre van nyitottság, idővel talán a menstruációs szabadság is napirendre kerülhet, és akkor már az endometriózissal is elkezdhetünk súlyának megfelelően foglalkozni. Hasonlóan fontos lépés az esemény utáni tabletta vénykötelességének eltörlése, a bosszúpornó önálló tényállásként való beemelése a Btk.-ba pedig talán még az egyezmény ratifikálásánál is világosabban mutatja a szemléletváltást.
Magyar Péter miniszterelnök bejelentette, hogy kezdeményezik az Isztambuli Egyezmény ratifikációját
Mindez bizonyítja, hogy a kormányzat érti: a nőpolitika komplex, minden területet átszövő ügy, amely nem egyetlen tárca, hanem az összes minisztérium közös felelőssége, és messze túlmutat a gyakran hangoztatott problémákon. Jó példa erre, hogy a női egészségpolitika sem merülhet ki az évente egyszer a zakóra tűzött rózsaszín szalagban. Gondoljunk csak az orvostudomány férfi, mint alapbeállítás megközelítésére: a szív- és érrendszeri betegségek női tüneteit a mai napig „atipikusnak” nevezik (és gyakran fel sem ismerik), holott a társadalom több mint feléről beszélünk.
Maradva a női egészség példájánál: számos betegség eltérő gyakorisággal, tünetekkel, lefolyással és kezelési válaszokkal bír a két biológiai nem esetében. Alaposan kutatott tény, hogy a nők számos betegségét később ismerik fel, a szervi eredetű tüneteiket gyakrabban tulajdonítják pszichés vagy életmódbeli okoknak, és egyes esetekben később jutnak megfelelő kezeléshez. A női egészségügyi szükségletek (hogy mást ne mondjunk, az életciklus során bekövetkező hormonális változások és kísérőtüneteik vagy társbetegségeik) jelentős része nem kap megfelelő figyelmet az orvosi kutatásokban, az orvosképzésben és a klinikai protokollok kialakításában, de már a gyógyszerkutatásban sem. Miközben a nők egészségügyi állapota közvetlenül befolyásolja a munkaképességet, az életminőséget, a társadalmi részvételt és a családok életét.
A sötét parktól a kislapátig
A szemléletváltásnak egészen a mindennapok mikro-szintjéig le kell érnie. Ide tartozik például a városfejlesztés: mekkora hátrány az, ha egy nő nem tud kivenni egy munkahelyéhez közeli albérletet, csak mert este egy sötét parkon kellene átvágnia, hogy hazaérjen?
De ugyanígy ide tartozik a nevelés is, már a legkisebb kortól. Ne tartsuk furcsának a kislányt, akinek a fizika a kedvenc tantárgya, és ne tereljük el finoman az építőjátékoktól a babázás felé a legkisebbeket csak azért, mert „az illik egy lányhoz”. Ne mondjuk azt sem egy gyereknek, hogy a kisfiú azért húzta meg a haját, mert tetszik neki – ezzel ugyanis csak arra kondicionáljuk, hogy a későbbi bántalmazást vegye természetesnek, és jókislányként némán tűrjön. A beleegyezésre nevelést már a bölcsődében el kell kezdeni, természetesen az életkornak megfelelő szinten: az erőszakmentes kommunikációval, azzal, hogy akkor sem vesszük el a másiktól a kislapátot, ha nagyon rosszul esik, hogy nem adja oda.
Sereghajtóból éllovas
A cél világos, a miniszterelnököt idézve: a felnövekvő kislányok számára váljon természetessé mindaz, amiért az édesanyjuknak és a nagymamájuknak még keményen meg kellett küzdenie. Civil szakemberként, némi rálátással a folyamatokra, megnyugtató látni, hogy olyan emberek kerültek döntéshozói helyzetbe, illetve a döntéshozó apparátusába, akik értik ennek a kérdéskörnek a sokrétűségét.
És bizony, a mostani fordulat mindenkinek jó. Ugyanis ahol sikerül felszámolni a nemek közötti egyenlőtlenségeket, ott nemcsak a gazdaság lendül fel, hanem a társadalmi boldogságindex is. Nem véletlen, hogy az Európai Unió nemek közötti egyenlőségi rangsorának élén álló országok egyben a legboldogabb nemzetek is – hiszen ahol nem kell félni és nem kell félteni egymást, ott jobb élni. Egyszerű példával: ahol mindenki jól keres, ott nincs bérfeszültség.
Volt, aki a kapcsolattartás alatt ölte meg a lányait, volt, akit a puszta kezével vakított meg a partnere - 6 megrázó hazai eset, ami másként alakult volna, ha ratifikáljuk az isztambuli egyezményt
És itt kulcsfontosságú kimondani azt is, hogy a nők jelenléte nem merülhet ki a politikai szféra csúcsain: a döntéshozói pozíciók kiszélesítése a gazdasági és a vállalati szintre is égetően tartozik. Miközben a kormányzati oldalon már kirajzolódni látszik a szemléletmód változása, és a nők, ha nem is népességarányos, de egyértelműen minden korábbinál meghatározóbb szerepe, a piaci szférában a nők aránya a vezető testületekben és a felsővezetésben még mindig elmarad a kívánatostól, holott a sokszínűség bizonyítottan növeli a cégek hatékonyságát és innovációját.
Ahhoz azonban, hogy a piaci áttörés is megtörténjen, először a kultúránknak kell átalakulnia: meg kell szoknunk, hogy nőket látunk olyan szerepekben és pozíciókban, amelyekben eddig ritkán vagy egyáltalán nem találkoztunk velük. Amikor a mindennapok természetes részévé válik, hogy női döntéshozók, szakértők, vezetők alakítják a gazdaság és a társadalom irányát, az nemcsak a következő generációk számára rajzol át határokat, hanem magát a közgondolkodást is gyökeresen megújítja, hiszen amit megszokunk, az többé nem furcsa, nem a kivétel, hanem a mindennapi valóság lesz.
Magyarország jelenleg az utolsó előtti, 26. helyen áll a nemek közti egyenlőség rangsorában. A mostani történelmi bejelentésekkel azonban ráléptünk arra az útra, amely a dobogó felé vezet. Ez egy páratlan lehetőség arra, hogy sereghajtókból éllovasok legyünk – és
ha ezt sikerül megvalósítanunk, az magával hozza nemcsak a gazdaságunk garantált fellendülését, hanem azt az érzést is, hogy egyszerűen jó itt élni, jó magyarnak lenni.
A szerző az Egyenlítő Alapítvány szakmai főtanácsadója.

